Párizsi aprók. 2026 11., Galambom
Tavasszal megint visszatértünk a diáknegyedbe, ahová évekkel ezelőtt, fájó szívvel költöztünk át a Montmartre-ról. Már el sem tudjuk képzelni másképpen. A Quartier Latin egyszerűen elhagyhatatlanná vált, már csak nosztalgiából látogatunk vissza a Sacré-Coeur, vagy Pigalle és a Moulin Rouge vidékére.
Pici szállodánk a legjobb helyen van – kétszáz éve, az ajtaján kilépve, egyből a centrumban vagyunk.
A Sorbonne-tól a Szajnáig érő városnegyed folyópart közeli utcácskáiban békésen, egymás hegyén-hátán vannak éttermek, színház, élőzenés bár, mozi, a világ minden országából való gyorsétkezdék, a magyar irodalom színe-java koptatta a Huchette, Saint Séverine, Halászó macska utcák köveit.
Éjjel két óra felé csendesedik le a környék, korán ébredve, mossák, takarítják az utcákat, dobozos kisautókból töltik újra minden szükségessel a boltokat, komolyabb járművek nem nagyon férnek el errefelé.
Mindennek közepén, a Rue de Huchette-en van az előkelő nevű Hotel du Mont Blanc.
Kellemesen öreg, talán húsz szobája lehet, és éppen csak szálloda, viszont Párizshoz képest olcsó, igaz, minden barátságosan kicsike benne, de az ágyakban ki lehet nyújtózni.
Reggel kilenc után az utcák már tele vannak turistával, jobbra a Szent Mihály tér, de ma nekünk a bal a jobb, arra indulunk a max. másfél méter széles Halászó macska uccájáig (cc-vel szerepel az irodalomban), aztán kiérünk a Rue St. Jacques-ra.
Jobb kézről, pont a sarkon, van a szintén előkelő nevű Jardin Notre-Dame. Igaz, jardin, vagyis kert az nincsen, de üvegezett terasza van, az ember átbámulhat onnan a Petit Pont nevű hidacska túloldalán álló Notre-Dame-ra, ott vannak fák is, csak a Szajnán kell átmenni hozzá. Szemben, a St. Jacques túloldalán pedig a Shakespeare, ami kávézó, könyvesbolt, antikvárium, filosz találkozási pont, az is egy árnyékos, értelmiségi szigetecske.
Mindezt az említett étterem üveges reggelizőteraszáról nézzük.
Május van, hőhullámmentes, de már fogy a jeges kávé és a fagylaltok is. Üres szék alig van, nekünk, mint szomszédban lakóknak, már jár a sarokasztal, nézelődünk.
A café-croissant után majd felszállunk a Panthéonhoz tartó autóbuszra, itt áll meg az orrunk előtt, de nem kell sietni. A város megvár, ez egy jó kis hely, tunkoljuk a kiflifélét a kávéba, mint az itt születettek.
A Sorbonne diákjai és a vegyes turistanépség ki-be jár az étterem egyszem bejárati ajtaján, mígnem az egyik kimenésnél szembe repül nekik egy galamb.
Jól megijednek tőle, mindenki a fejét vagy a poharát védi, tisztára mint egy légitámadás.
Mellettünk lányok sikítoznak, a madár meg nagy szárnysuhogással menne kifelé, persze, nem az ajtón, mert ott a féltükben sietve távozó emberek lökdösik egymást. Így őneki, kirepülésre maradnának a nagy üvegablakok, de persze csukva vannak, azokon puffan a feje, hullik a tolla is. Néhány kemény ütközés után, nyilván megszédülve, egy asztalra esik, onnan alá, valami védett sarkot keresve.
Pillanatnyi nyugalom áll be, döbbenten nézzük a romokat, hogy egy madár hogy szét tudott verni egy komplett éttermet vendégestől, percek alatt.
Barátaim, már ismernek, ha szeretem-sorrendet kell állítani, nálam a madarak vannak az első helyen, aztán jönnek az állatok – és lehet, szégyellnem kéne, de a többi csak utánuk való, – így, otthagyva a reggelit, a székeket széttolva, négykézláb a szélső asztalok alá mászok, legyen a madárnak is valami segítsége..
A földön kávéscsészék, néhány ruhadarab és egy telefon is, ezeket szétlökdösve, meglátom szegényt, fejjel bebújva a legbelső sarokba.
Kicsit kávés lesz a világos nadrágom, de nem számít, ha élet-halálról van szó, – és egyébként is csak utólag veszem észre, – elérem őt a kezemmel, attól kezdve csak ketten számítunk, a galambom és én.
Nem lehetek egy nagy látvány, amikor lábbal előre kitolatok a bútorok alól, fél kézzel takarva, védve a madarat, amíg elérek az ajtóig.
Készséges emberek már nyitják előttem, aztán a járdára érve fölengedem őt a levegőbe. Búcsúzóul még kiejt magából egy tollat, de a megmaradtak is elegendőek neki, hogy gyorsan odébb álljon.
A bejárat előtt kisebb csoport gyűlik össze, néhány brávózást is hallani vélek, így érezheti magát egy győztes olimpikon, csak nekem kevesebben tapsolnak.
Kedvesem néhány fotót készít, amiken az izgalomtól nem látszik semmi, én visszahúzódok az étterembe, ahol a segélycsapat most érkezik. Egy szakácsnő köténnyel, takarítónő söprűvel, partvissal, és felmosó vödörrel, mögöttük a tulajdonos, a pincér kinn most meséli a későn érkezetteknek a történteket..
A madár közben eltünik a Shakespeare előtt lévő park fái között.
Egy éve, hogy volt az Olimpia, és ami kis dicsőség még itt maradt a levegőben, most szemérmesen learatom.
Elfoglalom a starthelyemet, a környező asztalokhoz is visszatérnek, világos kávészínű nadrágomon a szétdörzsölt kávéfolt alig látszik, lassan újra egy átlagos vendég leszek.
Így múlik el a világ dicsősége.
A galambnak persze esze ágában sincs hálálkodni, viszont az éttermes mindkettőnknek küld egy-egy fagylalt kelyhet, és elismerése jeléül személyesen kíséri a pincért az asztalunkhoz.
Ennyi a történet. Mesélhettem volna nekik Buddháról, hogy szerinte a madár nem azé, aki foglyul ejti, hanem azé, aki szabadon engedi, de azt hiszem, egyiküket sem érdekelte volna a dolog.
Amúgy kettő fagylaltot kaptunk, csak mondom. De hát megszoktam, a nők mindig jobban járnak.