Révész Márton
A fájdalom színei
Milyen színe van a fájdalomnak?
Gondolkodjunk hát. A szomorúság színe a kék. Az amerikai szlengben a „to be blue” azt jelenti: szomorúnak lenni. A „Kind of Blue” pedig egyfajta szomorúságot, melankóliát idéz.
Az irigység lehet sárga vagy zöld. Attól függ, ki mondja. A magyar sárga lesz tőle, az angol bezöldül: „she was green with envy”.
A remény színe a zöld, ahogy a természet is kizöldül minden tavasszal. Benne van a megújulás misztériuma és az a különös, buja várakozás.
Talán innen ered a mondás is: valaki zöld ágra vergődik – végre sikerül elérnie azt, amire már régóta vágyott.
A gyász színe mindig fekete. Komor ünnepélyesség, a dolgok végérvényességének tudata. Itt már nincs apelláta, nincs kibúvó. Nem lehet. Valami örökre és megmásíthatatlanul elrendeltetett.
Az öröm ezzel szemben rózsaszín, és nem fehér, ahogy azt várnánk. Néha pinkben látjuk a világot, és akkor minden olyan csilivili, rózsaillatú. Fél méterrel a föld felett lebegünk. Angolul: „To be tickled pink” – szó szerint: rózsaszínűre csiklandozva lenni. Aztán gyorsan elmúlik az is…
A fehér a tisztaság, az ártatlanság és a béke színe. A menyasszonyi ruha, az orvosi köpeny – és még sorolhatnám.
De milyen a színe a félelemnek? Valami sápadt, nyúlós, ragacsos árnyalat? Az emberek elsápadnak a félelemtől. Megijednek. Talán önmaguktól?
A harag vak. Lila köd borítja el az ember agyát. Zavart lesz. „Purple Haze, all in my brain” – énekli Hendrix. Bár a lila lehet az erős spiritualitás színe is. Gondoljunk csak az indigógyerekekre…
A melankólia echte barna, akárcsak az unalom. A közöny és a fásultság a szürke árnyalataiban játszik. Az ezüst csillogása viszont az érzelmi egyensúlyt, a hűvös józanságot és a csendes intuíciót idézi.
És a fájdalom? Vele mi van?
A nyers, égő fájdalom úgy vöröslik, akár a vér, a testes borok vagy azok a hatalmas rózsák a néhai nagymama kertjében. Riadt, fásult szemekben tűnik fel, ha értőn figyel az ember. Néha kékes vagy lilás árnyalattal keveredik némi fekete kontúrral.
Azok már régi sebek. Nehezen gyógyulnak.
Mindenki cipel terheket. Jó azoknak, akik le tudják rakni őket.
Lassan összeáll egy palettányira való.
Néha úgy gondolom, hogy Isten, aki a legnagyobb művész, ezekből a színekből festi a világot.