EGY VONATKOCSINYI MAGYARORSZÁG
2026. július 11.
10:43.
Ülök a Budapest felé tartó IC 877-es vonaton.
Kint 26 fok van.
Itt bent lehet harminc.
Fél tíz körül szálltam fel Balatonbogláron. A kocsi már akkor tele volt.
És már akkor megcsapott az a jellegzetes, enyhén büdös, állott, áporodott szag.
Tudjátok, milyen.
Amikor egy zárt térben hosszú ideje sok ember ül, nincs légmozgás, nincs friss levegő, csak egymás kilélegzett levegőjét lélegezzük vissza újra és újra.
Nem értettem, miért nincs nyitva egyetlen ablak sem.
Ezek itt nem érzik?
Leültem.
Elkezdtem olvasni.
Jól bírtam.
Több mint egy órán keresztül.
Aztán a WC felől időnként beáramló bűz, a levegőt egyre nehezebbé préselő forróság és a teljes szélcsend kezdett együtt valami egészen sajátos elegyet alkotni.
Mögöttem egy fiatalokból álló társaság ült.
A mozgolódásukkal időnként felkavarták a serdülőkor semmivel össze nem téveszthető illatát.
Velem szemben egy idős házaspár.
Ők sem parfümfelhőben érkeztek.
Ezen a ponton már nem olvastam.
Próbáltam levegőt venni.
És akkor megjelent két jegykezelő.
Nem jegyet kezelni jöttek.
A kézzel nem nyitható ablakokat próbálták egy speciális kulccsal kinyitni.
Egyet.
Kettőt.
Amelyiket lehetett.
És láss csodát: pont a közelünkben lévő ablak nyitható volt.
Kinyitották.
Megmozdult a levegő.
Éreztem, ahogy végre oxigén érkezik a kocsiba.
A többórás, állott, emberi kipárolgással, WC-szaggal és forrósággal kevert levegő végre elkezdett cserélődni.
És ekkor megszólalt a mellettünk ülő férfi.
Ne merjék kinyitni az ablakot!
Neki arcüreggyulladása van!
A velem szemben ülő idős házaspár azonnal csatlakozott.
Huzat van! Csukják be!
A női jegykezelő próbálta elmagyarázni, hogy azért nyitották ki ezt az ablakot, mert a kocsiban lévő többi utasnak szüksége van levegőre.
A férfi ekkor már ordított.
Ne merje nála kinyitni az ablakot! Kapcsolják be a légkondicionálót!
Mögöttem felmorajlott a kocsi.
Ha beteg, maradjon otthon!
Mi meg fulladjunk meg?
Közel száz ember ül itt!
A helyzet pillanatok alatt elmérgesedett.
A férfi már szinte nekiment a jegykezelőnek.
A férfi jegykezelő pedig inkább kiment a kocsiból.
Talán azért, mert pontosan érezte, hogy még két mondat, és olyat tesz, amit szolgálatban nem tehet meg.
Azóta sem jött vissza.
Még a jegyeket sem kezelte.
Amint a két vasutas kilépett a kocsiból, a velem szemben ülő idős férfi felállt.
És becsukta az ablakot.
Ennyi.
Újra áll a levegő.
Újra fülledt bűz van.
Mindenkiről folyik a víz.
Még arról a férfiról is, aki tíz perce majdnem verekedést rendezett egy nyitott ablak miatt.
Most az ingét emelgeti, hogy levegőhöz jusson.
Én pedig egy újsággal legyezem magam.
Még háromnegyed óra van hátra.
Mert a vonat természetesen késik.
És miközben itt ülök ebben a levegőtlen kocsiban, három kérdés jár a fejemben.
Az első:
Miért nem működik a légkondicionáló egy olyan InterCity vonaton, amelyre emelt árú jegyet vásároltam?
Nem szívességet kértem.
Fizettem egy szolgáltatásért.
A második:
Miért kell közel száz embernek három ember miatt fuldokolnia?
Mikor alakult ki bennünk az a gondolkodás, hogy annak van igaza, aki a leghangosabban ordít?
Miért nem számít a többség?
Miért nem számít kilencven ember komfortja, egészsége, rosszulléte, ha három ember elég agresszíven követeli a saját igazát?
És a harmadik kérdés talán a legfontosabb.
Miért nem tudnak azok, akiknek feladatuk, jogkörük és felelősségük van, a helyzetükhöz méltóan eljárni?
Nem hibáztatom azt a két jegykezelőt.
Őszintén?
Én lehet, hogy már nem bírtam volna olyan higgadtan.
De ez a történet pontosan megmutat valamit.
Valami nagyon magyart.
Nálunk a rendszer sokszor addig működik, amíg valaki fel nem emeli a hangját.
A szabály addig szabály, amíg nem érkezik egy agresszív ember.
A többség addig számít, amíg egyetlen hangos ember azt nem mondja:
ÉN NEM AKAROM.
És akkor mindenki hátralép.
A dolgozó.
A szolgáltató.
A hivatal.
A rendszer.
Mi pedig ülünk.
Izzadunk.
Legyezzük magunkat.
Morgunk magunkban.
És elfogadjuk.
Talán ez a legnagyobb baj.
Nem a rossz légkondi.
Nem a bezárt ablak.
Nem is az arcüreggyulladás.
Hanem az, hogy Magyarországon túl sokszor az történik, hogy száz ember csendben szenved, mert három ember hangosan követelőzik.
És senki nem meri azt mondani:
Elég.
Most kinyitjuk az ablakot.
Mert itt rajtad kívül még kilencvenhat ember utazik.
És nekik is joguk van levegőt venni.
Ülök az IC 877-es vonaton.
Legyezem magam egy újsággal.
És arra gondolok:
Lehet, hogy Magyarország legnagyobb problémáit néha egyetlen vonatkocsiban is meg lehet érteni.
Csak elég sokáig kell benne ülni.
Levegő nélkül.