Hogy nekem mi közöm Nyárádszentsimonhoz?
Sokszor megfordultam a faluban még a hatvanas években. Tréfásan Szentsimódnak nevezték, mert gazdag falu, módos emberek lakják. Igaz is! Ott volt példának okáért Mihály Lajos bácsi, aki nekem pertu barátom volt, bár húsz év ékelődött közénk. Lajos bácsi marhái a Mezőgazdasági Kiállításon aranyérmet nyertek. Három gyönyörű állatot hajtott fel: a magyar tarka három generációját – egy fejős tehenet, egy üszőt és egy szopós borjút. De sorolhatnám a módosság további jeleit is, megtelne vele az irka! Persze mind emögött szorgalmas, fáradhatatlan munka állt, székely, konok kitartással ötvözve. Másra is jól emlékezem, úgymint a tanítónőre, aki egy négyosztályos, egyosztálytermes iskolát vitt nagy odaadással és hozzáértéssel.
Eszembe ötlik egy idős házaspár a kis házukban, a főúttól két házzal arrább. A néni képeket festett, leginkább tájképeket. Primitív festő, mondták rá – népi primitív, meg más hasonló jelzővel illették. Igaz, hogy soha nem tanult festeni, csak úgy magától, már kicsi leányka korától szeretett pingálni, s később, asszonykorában vitte vászonra és falapokra a látomásait. Emlékezetből festett, nem ült ki az erdőszélre palettával.
Emlékezem egy fiatalemberre is, aki a nyári szünidő alatt eljött a rokonait meglátogatni, és azzal töltötte a nyarat, hogy rendbe tette a csorgót. Kitakarította a forrást, és keskeny vályúba terelte a vizet, hogy az arra járóknak legyen friss ivóvizük. Az már csak hab a tortán, hogy ez a fiatalember éppen abban a nagyváradi iskolában volt nyelvtanár, ahol én az elemit jártam. Akkoriban még Szent Orsolya Tanítóképző és Gyakorlóiskola volt az intézmény neve. A „szocializmus” évei alatt az iskola Alexandru Moghioroș Líceum lett, majd 1971–1982 között, illetve 1982–1989 között az 5-ös számú Ipari Líceum nevet viselte, a rendszerváltozás után pedig Ady Endre Elméleti Líceum lett. Ez a tanárember volt az első az országban, aki audiovizuális laboratóriumot hozott létre, hogy az angol nyelvet minél jobban elsajátíthassák a diákjai. Tojástartó dobozokkal borította be a terem falait, hogy kiküszöbölje a visszhangot. Találékonyságért neki sem kellett a szomszédba mennie!
Szükség is volt erre abban a vasfüggöny mögötti világban, hiszen aki Erdélyben, közelebbről Kolozsváron tanult angolul, az nem a brit vagy az amerikai kiejtést sajátította el, hanem az egyetem mellett folyó Szamos (románul Someș) után egy sajátos, helyi ízű nyelvet beszélt: a „Somesh English”-t. A váradi tanár úr a maga tojástartós stúdiójával éppen ez ellen a helyi ízű kiejtés ellen küzdött, hogy a diákjai fülébe a tiszta hangzás jusson el, és átléphessék a bezártság határait. hogy a diákjai fülébe a tiszta hangzás jusson el, és átléphessék a bezártság határait, megnyitva a világot a diákjai előtt.
________________________________________
„Nyárádszentsimon (románul Sânsimion) egy apró, magyar falu Romániában, Maros megyében, a történelmi Székelyföld területén. A település a Havad-patak völgyének felső szakaszán fekszik, közvetlenül a Nyárád és a Kis-Küküllő közötti vízválasztó dombsor lábánál. Közigazgatásilag Havad községhez tartozik. Lakosainak száma: 94.”