Szentsimonról kicsit tovább
Olvasóim biztatására maradok még Szentsimonnál, és újra végig járom emlékeim ösvényeit.
Végig megyek a főutcán, amely egyben a falut átszelő országút is; innen ágaznak szét a mellékutcák, akár egy öreg fa ágai. Bekukkantok a mellékutcákba, megkeresem a régi fából épített haranglábat, a festőasszony házát, a Csípán portát. „Szeresse doktor úr!” – kínálta messze földön híres szilvapálinkáját a gazda.
Az emlékek egymásba kapaszkodnak, míg végül egyetlen nagy konglomerátummá állnak össze, beleférnek Mihály Lajos bácsi díjnyertes marhái, az ezermester vakációzó tanár kitisztított forrása éppen úgy, minta nagyváradi líceum leleményes hang stúdiója is. Elgondoltam, mennyire összevág a tiszta forrásvizet kínáló akarat a tiszta hangot biztosító audiovizuális laboratóriummal. Ilyenkor a jobb kéz tudja, mit csinál a bal!
Akkor értettem meg, milyen szépen összecseng a tiszta forrásvizet kínáló akarat a tiszta hangot biztosító audiovizuális laboratóriummal.
Tudom, nem egyedül az általam megismert festőasszony élt azon a vidéken. Később a Nyárád mentén több autodidakta parasztasszonyt is felfedeztek, akik csendben festettek, alkottak. A néni falapokra, farostlemezre vagy kartonra dolgozott, s egy-két képet kitett az ablakba, hadd lássák az arra járók. Legtöbbször a falu házai, utcái, a határ vagy a háziállatok kerültek ecsete alá. A perspektíva nem érdekelte. A fák, bokrok és felhők különös rendbe szerveződtek, akár egy régi szőttes ritmikus mintái. Ezek a képek nem kerültek nagy gyűjteményekbe; a család és a falubeliek őrizték meg őket. Amikor én ott jártam, még nem kezdődött el az a nagy gyűjtőszenvedély, amely később annyi hasonló alkotást felszínre hozott.
Évek múltán hozzám is gyakran bekopogott Gábor.
– Régiség! – mondta, s már nyújtotta is valamelyik kopott műtárgyát.
Egy kis rézüstöt, amelyet tőle vettem, hosszú éveken át őriztem.
Nem egyszer jártam a festőasszony házában, de a nevére már nem emlékszem. Ha emlékezetem nem csal, kis háza éppen a haranglábbal szemben állt. Alacsony épület volt, apró ablakokkal, alig egy méterre az utca szintjétől. Mégis olyan melegséget árasztott, hogy önkéntelenül is megtorpantam előtte. Aztán megpillantottam az ablakba kitett képeket.
– Igen. Itt lakik a festőasszony – jegyezte meg kísérőm, Mózsi bácsi, aki a lovaimat hajtotta.
Engem pedig már a kíváncsiság vezetett. Bekopogtam. Betessékeltek, hellyel kínáltak.
– Megnézhetem a képeket? – kérdeztem.
– Én festem őket – mondta egyszerű természetességgel a néni.
Sokáig nézegettem a képeket.
– Nagyon szépek! – búcsúztam végül.
– Jöjjön máskor is! A tanítókisasszony is meg szokta nézegetni a képeimet.
Egy pillanatra pajzán gondolat suhant át rajtam, de hamar leráztam. Inkább odaszóltam a kocsisnak:
– Végeztem, Mózsi bá! Mehetünk hazafelé!