Azok a „Furbó” Székelyek…

Azok a „Furbó” Székelyek…

Székelyek. Olaszországban, Anconától délre a Porto S. Giorgio-i kemping házacskájának a teraszán sokat szkópáztunk, ami egy nem túl nehéz, sok vidámságra alkalmat adó olasz kártyajáték. Ha kellemetlen lapot tettem, akkor Katja, olasz barátom sógornője a mutatóujját mókásan rázogatva megjegyezte: „Beelaa, tu sei furbo!”. Vagyis Béla, furfangos vagy.

Ha a székelyeket jellemeznem kellene, keresve se találnék rájuk találóbb jelzőt. A székely nemcsak a nyelvében tér el a magyartól olyasféleképpen,  mint az angol az amerikaitól, hanem a természetében is: a jég hátán is megél, mert furmányos, átsegíti a nehézségeken a fanyar humora, illetve az azzal párosuló szűkszavúság.

Mindjárt el is mesélem az idevágó esetet.

„Paláver”. Mindig nagyon szerettem volna kihallgatni, hogy mit disku-rálnak a székelyek egymás közt. Egyszer úgy tűnt, hogy erre alkalmam is nyílik, de a kínálkozó lehetőség váratlan fordulatot vett.

A Fiat 850-es a csíkszentléleki templom közelében parkolt le. A napfény a templom baloldaláról világította be az előtte elterülő, a templom dombjához képest valamivel mélyebben fekvő teret, amit rezzenetlen lombú fák öleltek körül. Nagy volt a csönd, amit mi sem kívántunk megzavarni, mert egyféle ünnepélyes aktus bontakozott ki a szemeink előtt. Közeledett a Húsvét.

Huszan, huszonöten álltak egy húsz méteres átmérőjű körben. Mind férfi, mind halinanadrágban, fehér bőujjú ingben, fekete mellényben. A kör kellős közepén egy surbankó ifjú álldigált karjaiban egy zsenge báránykát tartva. Az egyetlen hangot az az apró jószág adta ki.

Időnként a körbenállók közül valaki előrelépett, hangtalanul megvizslatta a pöttöm teremtést innejt-meg-onnajt, majd némán visszalépett a helyére.

Ez a színjáték mintegy negyedórán át tartott. Nem tudom, mi kötött min-ket is hozzá, de nem tudtunk mozdulni. Aztán az egyik szemlélő a lajbija zsebébe nyúlt, feltehetőn pénzt vett elő onnan, ami gazdát cserélt, csakúgy, mint Húsvét szimbóluma és kelléke.

A kör szétfoszlott, a Fiat felmordult és meglódult.

Hát így nézett ki a bőbeszédű székely paláver. A megdöbbenés miatt még a templom belsejét is elfelejtettük megnézni. Pedig azért mentünk.

Frici bácsi. A győrzámolyi ifjak háromhetes erdélyi körutat nyertek az Ablak alapítvány vers- és prózamondó versenyén. A kuratórium tagjaként én javasoltam ezt a jutalmat és én is vezettem a kirándulást. Gyuri plébános barátom, a kuratórium elnöke szervezte a szállásainkat, hogy úgy mondjam „szakmai berkekben”. Így esett, hogy Frici bá’ fogadott be minket pár napra.

A jó öreg mesélt, csak mesélt, közben pedig térdeit csapkodva igen jókat nevetgélt a saját poénjain, he-he. Talán hallgassuk meg az egyiket:

 „És akkor bemén az eccerű székely plebános a püspök úrhoz panaszra: 

– Atyám, milyen faluba rendeltél ki engemöt, hisz’ ott még állomás se

nincsen.

– Dejszen, fiam, én nem is állomásfőnöknek küldtelek oda.”

 Megkérdeztük, hogy mi a véleménye a medvékről, bár kicsit aggódtunk a válasz várható hossza miatt.

„Nem, a medvétől osztán igazán nem kell félni, hacsak nem vérmedve. De errefelé nincsen olyan, ámbátor a múltkor… Lövétén a komám sétált az úton, eccerre csak nehéz kéz súlyosbodott a vállára. Mongya is magának, hogy milyen szőrös a szomszéd. Hát, rendösen megfekütte a kórházat…”

 Szóval mint látjuk, ez a medveügy nem is olyan egyszerű.

A 150 kilós kocát, másfél méter magas vastag deszkafal fölött…

Az aranyvaluta. Más alkalmakkor a hagyományos, kicsit ugyan nehéz, de a maiaknál sokkal kényelmesebb túristasátor volt az otthonunk. Amikor ez az eset történt, a Bucsin hágón, a Verőfény sarka alatt, a Kis-Küküllő for-rása környékén ütöttünk tanyát.

Hát ott bizony kétszer is rám jött a frász!

A patak partján állt a sátram és a barátomé, egymástól pár méterre. Reggel mondja Tóni, hogy éjjel zörgést hallott, kinézett, de semmit se látott. Valami zajt egyébként én is hallottam.

– De mi az ott? Ezzel egy hatalmas kupacra mutatott a földön, pont a kettőnk lakhelyének a felezővonalában. Igen, nem tévednek. Szerencsénkre az illetlen maci nem kopogtatott be hozzánk…

Mondták, hogy a dombon jóval feljebb lakik egy fazon, akinek van egy fakitermelésnél használt járgánya, talán ő …

Tóni nekiindult a hegynek. Később elmesélte a történteket. Megtalálta a székelyt, aki éppen kaszált. Ezután a következő párbeszéd hangzott el:

– Jónapot!

– Gyyisten!

– Baj van!

– A’ mindög van!

– Csúszik a kocsi, fel kéne húzni.

– Asztat beony igen.

– Sietnénk.

– …

– Megfizetnénk.

– …

– Tényleg sietnénk.

– Az is fontos, de a rendöt meg végig kő kaszálni.

A sor végén letette a kaszát, felültette Tónit a targoncájára, amin hátul volt a sofőrülés, elől meg a plató. No, azon guggolt a barátunk. A járgány nekilódult toronyirányt a völgynek, Tóni pedig megtanult újra imádkozni…

A Lada seperc alatt felkerült az útra. Megkérdeztem, hogy mivel tartozok a szíves segítségért.

– Köszönettel! – így a székely.

– Hát nem fogad el semmit se?

– Én aztán nem! – kötötte az ebet a karóhoz.

Akkor jutott az eszembe. Előkaptam egy csomag magyarkártyát.

– No és ez talán megtenné?

A kemény erdei ember arcán nehéz kerek könnyek peregtek lefelé.

– No, az osztán igen.

Székelyföldön a magyarkártya volt a keményvaluta. Amikor a Gyilkos-tó felé az útjavítás miatt csak araszoltunk, le-leállítottak a munkások, hogy van-e fölösleges paklink. Hát, nem gondoltam volna, hogy az a profán tárgy odaát a szent nemzeti egységünk jelképévé lép elő.

Az viszont világos, hogy a székelyt és a magyart összeköti a régi nemzeti imádságunk, amint azt máskor és másutt többször tapasztaltam.

Rákosi papok. Amikor előszőr jártam Csíkrákoson Szent István napja volt. A pap kitette a templom bejáratánál az épp’ akkor visszakapott korona és többi koronázási relikvia fényképét, kerekített egy frenetikus prédikációt a királyunkról (talán még Isten neve is elhangzott benne, de nem biztos), végül pedig a nép itt is elénekelte a Boldogasszony Anyánkat.

Utóbb megtudtuk, a papot el is vitte a szeku, az államvédelmi hivatal.

Később boldogult H. Béla népzenész barátommal jártunk ott, aki az első bálványosi néptánctalálkozóra készült. Engem kért fel fuvarosnak, mert nem volt kocsija és ha már lúd, elvittük az ő Katáját és az én két lányomat is. Este 10 után még mindig nem volt fedél a fejünk felett, bár volt nálam egy nagy sátor. Mondom: menjünk be a paphoz, az csak tud valakit, akinél felverhetem, meg amúgyis kötelessége istápolni az árvát…

Hát a pap fel is kínálta a kertjét, bár a sátorral nem értett egyet. Állt a hátam mögött és valahányszor a kalapáccsal az ujjamra ütöttem, feloldozott és mondta, hogy ellehetnénk odabent is. De a lányok nem akarták. Este mennyei vacsorával kínált: szalonna, hagyma, kenyér nekünk, holland kakaó a gyerekeknek (ez az akkori nagy adományozásból maradt nála).

Reggel Béla kereste a kicsi helyiséget. A pap anyja azt hihette, hogy a tyúkot akarja, mert éppen az ól mentén kereskedett. Erre kiderült, hogy a kicsi nem fapados, hanem angol és a házban van, nyitott ajtóval, a pappal együtt, aki ott éppen újságot olvasgatott. Hát így lett téma reggeli közben – mikor máskor? – az emésztés. A pap mesélte:

 „A múltkor bajban voltam, merthogy gyorsan gyütt rám, ezért kértem a doktortól valamit, nehogy vasárnap a szertartáson, szóval hogy…. Tudós, rendös ember a doktor, a gyógyszerrel is csak hat métert tévedett.”

 (Annyi választotta el a templom kertjének a falát a sekrestyétől…)

 Homoródalmás. A község két dologról nevezetes. Egyrészt mellette van az almási barlang, ahol az ősember is lakott. Másrészt a falu felekezetére nézve unitárius, méghozzá ez az ő Rómájuk.

Szinte járhatatlan, zúzalékkal borított úton jutottunk el oda, én elől a Ladával, jóval lemaradva Gyuri a pocsék rúgózású Ford kisbusszal. Szóval  elmentem a templomig, ami zárva volt. Visszafelé a paplak előtt vártam be a barátomat, zámolyi plébánost, hogy ott majd elkérjük a kulcsot. Az unitárius tiszteletes remek székely ember volt. Mondtam neki, hogy rögvest érkezik a „kollégája” is. Akit ő így fogadott:

„Szerencséje, hogy benézett. Mert nálunk azt mondják, hogy ha az egyik pap elmegy a másik háza előtt és nem látogatja meg, akkor az egyikük nagy gazember” – vágta hátba a barátomat.

 A templom piros-fehér-zöld színeivel egyszerűségében is szép és megható volt. A lelkésznek a környékről származó változatos régészeti gyűjteménye pedig valódi kincs. De nemcsak azt értékelhettük, hanem a szuperfinom almapárlatát is, amit a barlanglátogatás előtt behatóan tanulmányoztunk.

Iddogálás. Ha a székelyek pálinkáját isszuk, akkor láthatjuk és ízlel-hetjük, hogy egy nemzetből valók vagyunk. Mit mondjak, e téren semmivel sincsenek elmaradva tőlünk. Sőt, mintha előttünk járnának.

Most nem arról beszélek, hogy Szentkereszten még a tizenéves lányokat is pálinkával ébresztették a tervezett lovaglás előtt. Persze cujkával, ami a szilvapálinka román neve.

(Egyébként úgy tűnik, hogy a kultúra egyes dolgait a derék románok csak tőlünk vették át. Mondhatják, hogy oraş, de azért az csak város. Ráfoghatják a gyümölcspárlatra, hogy pălincă, de az bizony csak pálinka.)

Inkább a fogarasi élményemet mesélném el. Ülünk a fogarasi kocsmában, siratjuk Apafit, az utolsó erdélyi fejedelmet (annak mondják, pedig nem is ő volt az, hanem Rákóczi), aki a fogarasi várban raboskodott. Egyre jobban sirattuk. Erre odajött nyurgaorr, aki eladdig egyedül ücsörgött a szomszédos asztalnál.

– Nem így kell azt fiúk.

– Hát akkor hogyan?

– Melyik színből nem ittatok még?

Ezzel intett a kocsmárosnak és mindegyik színből kért egy adaggal. Ja, és ott nincs féldeci, csak deci. Ja, és az ottani italok igen sokszínűek. Nos ő volt személyesen Pál Antal, az egyik – ha nem a – legkiválóbb korondi fazekas.

Farkaslaka. Nem is tudom, hogy a székelyeknél miből készül a finom ital, hiszen egészséges gyümölcsfát nem sokat láttam ott. Ennek ellenére kétszer is megkínáltak almával.

Amikor 1978-ban jártam Tamási Áron szülőfalujában, megálltam tájéko-zódni egy útelágazásnál. Egy asszony állt ott buszra várva, kezében kosárral.

Akkoriban törvény tiltotta, hogy a magyarokat magánszálláson fogadják, de arra a székelyek nem sokat adtak. Hogy ne sértsük meg a jóasszonyt, pár szem gyümölcsöt elfogadtunk tőle.

1982-ben a falu egyetlen kulináris egységében morcosan szóltak ránk, hogy nem tudnak ebéddel szolgálni. Majd a takaros menyecske észbe kapott:

„Ja, hogy magik magyarok!? Jó lesz egy kis sültszelet burgonyával?”

 Jó lett. Időközben egy bácsi telepedett át hozzánk.

– Nem teccene eljönni nálunk? Csak ehejt, a szomszédba.

(Akkor már tudtuk, hogy az ehejt lehet akár tíz kilométer is. De legalább nem ahajt, mert az meg biztosan több.)

Hát azért kellett elmennünk, mert ránk tukmáltak egy szakajtó almát, amit idehaza vackornak se neveznél. De az volt az ő kincsük, a gyümölcsök gyümölcse és soha jobb szívvel nem kínáltak minket bármivel is.

Eligazítás. Persze vannak a székelyek között is zárkózottabb, morcosabb emberek. Egy ilyennel találkoztunk a Gyimesi szorosnál tett kiránduláson.

Azért mentünk oda, hogy találkozzunk a csángókkal. A falu (Középlok) kihalt volt, csak a főutca közepén voltak nagy lokak (talán innen a neve) és ott ballagott egy fehérruhás idősecske tag. Én meg művelt vagyok és tudtam, hogy a csángók színe a fehér, még a temetés is abban történik. Kérdem is:

– Úgye errefelé élnek a csángók?

Mire a tag rám mordult:

– Nem tudom, én a sekrestyés vagyok és sietek… – azzal hátat fordított.

A gyergyószentmiklósi öreg vidámabb és közlékenyebb volt. A főtéri eszpresszóba rohantam be apró szükségből kifolyólag. A helyiség hátsó vége felé tartottam, mert ott virított egymás mellett két ajtó. Azonban se egy felirat, se egy szimbólikus jelzés nem volt rajtuk: csupasz bejáratok, amikre némi kompromisszum árán a fehér jelző illett.

– Mondja csak barátom, melyik a fiú? – kérdeztem halkan a szomszédban borozgató, ravaszkás képű, nyurga veres orrú székelytől.

Az előbb komótosan felemelte a poharát, hörpintett, majd felvilágosított:

– Mindöggy!

Nem volt időm eltöprengeni a furcsa szokáson. Próbáltam feltépni az egyik ajtót: zárva. A másikat: az se engedett.

Szaladtam a bejárat felé, hogy minél előbb elérjek egy alkalmas fát vagy bokrot. Futtomban még hallottam az öreg jószívű tájékoztatását:

– Monttam.

Hargita. Viszont sokat tanultam a székely anyahegy néma beszédéből.

Egyre beljebb hatoltam. Teljesen olyannak tűnt, mint minden más erdő. Azután a fák lassan nőni kezdtek. Meg mintha sűrűsödnének is. Az előbb arra jobbra még volt egy ragyogó tisztás, de már az is eltűnt. Az aljnövényzet lassan ritkult, majd teljesen elenyészett. A világos, erőteljes, párhuzamos, ferde fénycsíkok szertefoszlottak, mintha elfordítottak volna egy tükröt és az erdő alját valami meghatározhatatlan kékes háttér-homály töltötte be. A fák törzsei már csak alul színesek, fent elmosódottan feketék.

Mint…, mint egy katedrális aljában.

És akkor halkan felbúgott valahol az orgona. Egészen halkan. Vártam, hogy felerősödjön, hogy mondhassam: ismerős vagy, de nem tette. Mi ez a csendes zengés? Ki és mit üzen felém? Majd a láthatatlan orgonista levette lábát a pedálról. Visszaindultam.

Nem tévedtem el.

Mint ahogyan az író se tévedett, akinél azt olvastam: zúg a Hargita.