A mikroszkóp fénye a templomfalban
(Esszé egy nagyváradi szellemi örökségről)
Tisztelgés Tauszig atya emléke előtt
A történelem legmélyebb áramlatai gyakran nem a hangos csatamezőkön vagy a monumentális parlamenti termekben dőlnek el, hanem csendes, rejtett szobákban, ahol egyetlen szikra gyújtja meg a jövő lámpását.
Az 1950-es évek Nagyváradján, a kommunista diktatúra legsötétebb, anyagelvüséget és megfélemlítést kényszerítő korszakában egy ilyen szellemi oázis működött a premontrei templom falaihoz simuló, emeleti szerzetesi szobában. Ott élt Tausig Alajos Hermann József, a feloszlatott premontrei rend utolsó gimnáziumi igazgatója, polihisztor és pap, aki a fizikai elnyomás ellenére lélekben szabad tudós maradt.
A titokzatos szoba és a vízcsepp univerzuma
Egy akkori iskolás gyermek számára az a szoba nem egyszerűen egy lakóhely volt; úgy tűnt, mintha egyenesen a monumentális templomfalak belsejében rejtőzne. Ebben a misztikus térben azonban nem a dogmák ridegsége, hanem a felfedezés végtelen szabadsága várta a látogatót. Tausig atya, átmentve a gimnázium államosított szertárából legkedvesebb eszközeit, egy mikroszkópot állított a asztalra. Egyetlen vízcseppet helyezett a lencse alá, és megmutatta a gyermeknek az abban nyüzsgő, addig láthatatlan, parányi élőlények univerzumát.
Ez a pillanat több volt egyszerű biológiaóránál.
Egy olyan korszakban, amikor a hatalom erőszakkal próbálta szembeállítani a hitet a tudománnyal, a szerzetespap megmutatta, hogy a teremtett világ racionális vizsgálata és a természet csodáira való rácsodálkozás valójában egyetlen tőröl fakad. Nem eltakarta a világot a dogma nevében, hanem kinyitotta a szemet a valóságra.
A nagyváradi gyökerektől a marosvásárhelyi katedrákig
A gyermek szívében elültetett kíváncsiság nem maradt terméketlen. A reál tárgyak iránti korai érdeklődés egyenes utat vágott a diktatúra bürokratikus útvesztőin keresztül Erdély legnevesebb orvosi fellegvárába, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre (MOGYE). A váradi szerzetesi szobában megsejtett mikroszkopikus csoda ott vált professzionális, emberéleteket mentő tudássá. Az orvosi hivatásban tökéletesen egyesült mindaz, amit Tausig Alajos képviselt: a természettudományok precíz, megalkuvást nem ismerő igazságkeresése, valamint a szenvedő ember iránti mély, empátián alapuló felelősségvállalás.
Az egykori kisfiúból orvos lett, aki egy hosszú, dolgos életúton át hordozta magában azt a szellemi útravalót, amelyet a templomfalak között kapott.
A megőrzött rácsodálkozás
Egy teljes orvosi pálya, számtalan diagnózis, nehéz döntés és a mindennapok pragmatizmusa után a legcsodálatosabb tény az, hogy az a gyermeki rácsodálkozás a természet csodáira ma is érintetlenül él az egykori tanítványban. Ez a végső bizonyítéka annak, hogy Tausig atya nem csupán tényeket tanított, hanem egy belső iránytűt, egy elpusztíthatatlan életszemléletet adott át. Ez az esszé és ez a történet élő emlékműve annak a rejtett, üldözött katolikus tudósközösségnek, amelyet a diktatúra el akart némítani. A diktátorok és a rendszerek tovatűntek, de a fény, amelyet egy nagyváradi pap gyújtott egy kisfiú lelkében, az orvosi hivatáson keresztül generációk életét gyógyította meg, és ma is fényesen világít.