Adoma-csillagkép
(Öt csillagkép, öt adoma)
Öt adoma. Öt külön kis történet, amelyek első látásra talán nem is tartoznak egymáshoz.
Az egyikben egy rosszcsont gyerek tör át a szabályokon. A másikban egy kézfogás mögött feltárul egy egész világ rendje. A harmadikban egyetlen gyufásdoboz kizökkenti az olvasót a középkorból. A negyedikben egy kulcs miatt ugyanaz a jelenet kétféle történetté válik. Az ötödikben pedig egy kis szöcske talán valamit megérez abból, amit az ember még nem tud.
Ha egymás mellé tesszük őket, mintha egy apró csillagkép rajzolódna ki.
Pegazus – Szabadság;
Mérleg – Rend;
Bak – Idő;
Ikrek – Nézőpont;
Vízöntő – Jel.
1, Pegazus
(A görög mitológiában a szabadság, a szárnyalás és a földi korlátok meghaladásának jelképe.)
Lacika rosszcsont gyerek volt
Lacika rosszcsont gyerek volt. Ma talán azt mondanánk rá, hogy hiperaktív, és tudós doktorok valami komoly kórismét is megállapítanának róla. Akkoriban azonban az ilyen gyereket egyszerűen csintalannak mondták, s ha nagyon rászolgált, még egyet-egyet csavartak is a jelzőn: nagy kópé, gézengúz, csibész, anyaszomorító.
És eszerint is bántak vele.
Gyógyszerek helyett nevelték őket. Megtanították, mi a rend, a tisztesség és a fegyelem.
De most Lacikáról van szó.
Kint laktak a várostól jó háromórányi járásra, egy tanyánál alig nagyobb faluban. Ott Lacika kedvére rosszalkodhatott, hiszen volt hely hozzá bőven. Ám amikor már túlzásba vitte a dolgot, és valami komolyabb kárt is okozott, az apja fogta, felpakolta a kocsira, és bevitte Váradra, a Nógáll Intézetbe.
Majd ott embert faragnak belőle.
A kocsiban persze nemcsak a delikvens utazott. Bőséges ellátmány is érkezett az intézet részére. A fenntartó ugyanis a „fegyelmező” bentlakásért nem feltétlenül pénzt kért. Megtette a búza, az árpa, a burgonya, a szalonna, de még a tűzifa is. Lacika apja ezekkel alaposan megrakta a szekeret, aztán a rakománnyal együtt átadta a fiát is a vezető irgalmas nővérnek.
Az intézetet vincés apácák tartották fenn. Szigorú rend szerint éltek ott: katonás napirend, imádság, munka, fegyelem, és a külvilágtól való teljes elkülönítés.
Na, Lacika, jó helyre kerültél!
Az apja elvégezte a dolgát, még egyszer ránézett a fiára, aztán becsukódott mögötte a kapu. Lacika odabent maradt, az apja pedig nagy lelki nyugalommal hazahajtott a birtokra.
Háromórányi út után végre megérkezett.
A poros utcán bekanyarodott a ház elé, megállította a lovakat, s már nyúlt volna a kapuhoz, amikor az magától kinyílt.
Nem kellett sokáig találgatnia, ki van ott.
A kaput nem más nyitotta ki, mint Lacika.
2, Mérleg
(mintha két serpenyő kerülne egyensúlyba)
Milyen neveletlen ez a gyerek!
A Vitéz utcában nemcsak nagy dolgok történtek. Néha egy kézfogás is elég volt ahhoz, hogy valaki megkapja a magáét.
Volt egy barátom, aki időnként átjött hozzánk. Olyankor én többnyire a bátyámmal ültem a rádió mellett, és hallgattuk a műsort. A barátom bejött, odalépett hozzánk, és minden alkalommal kezet nyújtott a bátyámnak.
Anyuka ezt mindig észrevette.
Nem szólt rögtön. Csak nézett, aztán amikor a barátom elment, megjegyezte:
– Milyen neveletlen ez a gyerek!
Nem értettem, miért olyan nagy baj, hogy kezet fogott a bátyámmal. Hiszen köszönt, kezet nyújtott, mi ebben a neveletlenség?
Anyuka azonban tudta, hogy az illemnek rendje van. Ha valaki hozzám jött, először nekem kellett volna köszönnie, hiszen én voltam a barátja. A bátyámnak pedig – mivel idősebb volt – nem neki kellett volna elsőként kezet nyújtania, hanem megvárni, amíg a bátyám kezdeményez.
Én persze akkor ebből csak annyit értettem, hogy anyuka már megint talált valamit, amin mérgelődhet.
Ma már inkább azt gondolom, hogy egy egész világ rendje volt benne abban az egy mondatban:
– Milyen neveletlen ez a gyerek!
3, Bak
(az idő, amelynek rétegei egymásra rakódnak)
Jogos-e?
Egy régi történetet olvasok. A könyv címét nem árulom el, ez nem a reklám helye. Érdekes régi mesterségről szól, olyanról, amelyet ma már talán csak kevesen ismernek. A történet a templomosok idejében játszódik, a mesterség elkötelezettjei a szereplők.
Alakul a történet. Egyre izgalmasabb. Már a hetvenedik oldal körül járok, amikor hőseink egy újabb veszélyes akcióból szerencsésen megmenekülnek. Én pedig, mint rendes olvasó, teljesen benne vagyok a korban, a történetben, a hangulatban.
És akkor megjelent a doboz.
Ott feküdt a polcon, a szerszámok között.
Egy gyufásdoboz.
Az egyik szereplő kivesz belőle egy szál gyufát, meggyújtja, és lángra lobbantja vele a lámpa kanócát.
Én pedig letettem a könyvet.
Nem csaptam be. Nem dobtam a sarokba. Csak letettem, és egy ideig néztem magam elé.
Hetven oldalon keresztül minden rendben volt. Templomosok, régi mesterség, régi szerszámok, régi világ. Aztán egyszer csak ott állt előttem a tizenkilencedik század — egy gyufásdoboz képében.
Na, ennyit a hitelességről!
Persze lehet, hogy igazságtalan vagyok. Hiszen a történet ettől még lehet jó, a mesterség leírása lehet pontos, a szereplők lehetnek érdekesek.
Csakhogy én már nem ugyanott jártam.
Egyetlen gyufaszál elég volt hozzá, hogy a középkorból hazataláljak.
Azóta azon gondolkodom: vajon jogos volt-e a kiábrándultságom?
Szerintem igen.
Elvégre nem én kértem, hogy gyújtsák fel a középkort.
4, Ikrek
(kétféle értelmezés, két nézőpont, ugyanaz a történés két különböző jelentéssel.)
A kulcs
Erőteljes mozdulattal csapta be a kocsiajtót, ahogy kiszállt. Sietett. Vissza sem nézett, úgy robogott be a bankba.
Tíz perc alatt végzett.
Kilépett az ajtón, odalépett az autóhoz, és közben a kulcs után kezdett kotorászni a zsebében.
Sehol.
Végigtapogatta a nadrágját, benyúlt a zakója zsebébe, aztán a másikba is.
– Hová tehettem? – morfondírozott.
Benézett a kocsi ablakán.
A kulcs ott feküdt az első ülésen.
Egy pillanatig csak nézte.
A központi zár két perc elteltével automatikusan bezárt. Ez történt most is, miután becsapta az ajtót és elsietett.
Ha akkor visszanéz, és meglátja a kulcsot, egyszerűen kivehette volna. De most?
Körüljárta az autót, mintha valamelyik ajtó talán mégis nyitva maradt volna. Nem maradt.
Megpróbálta a kilincset.
Semmi.
Még egyszer.
Semmi.
Az ablak fél centire le volt engedve. Benyúlni nem lehetett rajta, legfeljebb egy vékonyabb gyerek ujja fért volna be.
Tehetetlenül álldogált az autó mellett.
Aztán hirtelen eszébe jutott:
Drót.
Egy dróttal talán be lehetne nyúlni.
De hol talál drótot?
A bolt ott volt vele szemben.
Hamarosan már egy körülbelül méteres darabbal tért vissza. A végét kis horoggá hajlította, és benyomta az ablak résén.
Alig vezette be a drótot, megszólalt a riasztó.
Megtorpant.
Körülnézett.
Aztán rájött, hogy ez várható volt.
A vijjogás olyan erővel töltötte meg az utcát, mintha legalábbis valami komoly bűncselekmény történt volna. Ő pedig ott állt az autó mellett egy méteres dróttal, és megpróbált benyúlni rajta.
Most már neki is kezdett kínossá válni a dolog, de a kulcs ott volt és nem hagyhatta ott.
Újra benyúlt a dróttal, a riasztó meg vijjogott.
Megint próbálta, a riasztó tovább vijjogott.
Egy járókelő lassított mellette, ránézett, aztán ment tovább, egy asszony is odapillantott.
Ő úgy tett, mintha nem venné észre.
A mögötte álló autóban közben ott ült a vezető. A szélvédőn át érdeklődve figyelte emberünk ügyködését. Nem szállt ki, nem szólt semmit. Csak nézte.
Ez valahogy még kellemetlenebb volt.
A drót végre megmozdította a kulcskarikát. Még egy kicsit, még!
A horog ráakadt, megvan!
Óvatosan húzni kezdte, a kulcs azonban nem fért ki az ablak résén.
Megállt. Most mi legyen?
A drót végét a fogai közé fogta, két tenyerét pedig az üvegre tapasztotta, és megpróbálta lejjebb húzni.
Az üveg nem mozdult. Újra megpróbálta, s a riasztó tovább vijjogott.
A másik autó vezetője még mindig figyelte.
Emberünk már nem törődött semmivel. Húzta az üveget, ahogy csak bírta, közben a fogai között tartotta a drótot, a horog végén pedig ott lógott a kulcs.
Végre engedett az ablak és kint volt a kulcs.
Egyetlen mozdulattal kirántotta, és gyorsan kikapcsolta a riasztót.
Csend lett.
Megkönnyebbülten nyitotta ki az ajtót, visszadobta a drótot az ülésre, majd beszállt.
Már éppen indított volna, amikor a másik autóban ülő férfi lehúzta az ablakot.
– Legalább a magáé?
5, Vízöntő
(a természet jele, amelyet az ember csak később ért meg)
Éjnek évadján
Éjnek évadján arra ébredtem, hogy valami mászik a karomon. Egy kicsi szöcske volt. Hamar lesodortam magamról, aztán aludtam tovább.
Félóra múlva újra ott masírozott a karomon, bukdácsolva a szőrszálakon.
– Ez akar tőlem valamit? Vagy mi van?
Megint leráztam. Eltűnt, én pedig alhattam volna tovább, de csak motoszkált bennem a kérdés: vajon miért jött vissza?
Kár, hogy nem értem az állatok, a bogarak nyelvét!
Végül csak elnyomott az álom. Hanem egyszer csak nagy csattanásra riadtam fel.
Kitört a vihar. De milyen!
Villámlott, dörgött, ömlött az eső, a szél pedig úgy cibálta a fákat, mintha ki akarná tépni őket a földből.
Akkor értettem meg:
– Ezt akarta nekem mondani! Ezt akarta nekem jelezni a kis szöcske!
S lám, én hálából kisepertem a házból.
És az öt adoma mögött szinte észrevétlenül kialakult egy második történet.
Nem szándékosan, nem előre megtervezve. Csak úgy, ahogy az emlékek néha egymás mellé kerülnek, és egyszer csak valami többet kezdenek mondani annál, mint amit külön-külön elmeséltek.
Talán ezért szeretjük az adomákat.
Nevetünk rajtuk – aztán egy idő múlva azon kapjuk magunkat, hogy már nem is a csattanóra gondolunk.