Zene a régi korokban
A régiek úgy vélték, hogy a zene közvetlenül hat az emberi erkölcsre és a lélek állapotára. Platón és Arisztotelész szerint bizonyos zenei hangnemek és dallamfordulatok a bátorságot erősítik, mások viszont gyávaságot vagy lázadó indulatokat keltenek. Éppen ezért az államnak ügyelnie kell arra, hogy milyen zenét enged polgárai számára hallgatni.
Az ókori civilizációk – például a sumérok, az egyiptomiak, a görögök vagy a kínaiak – már sok ezer évvel ezelőtt rendkívül fejlett zenei rendszereket és zenei kultúrát hoztak létre.
Az ókori görögöknél a zene nem csupán szórakozás volt, hanem a matematika egyik területével is szoros kapcsolatban állt. Püthagorasz olyan matematikai összefüggéseket ismert fel, amelyekre a tiszta zenei hangközök – az oktáv, a kvint és a kvart – épülnek.
Az ókori egyiptomi sírokban talált lantok és más húros hangszerek, valamint a mezopotámiai Ur városában feltárt aranylantok egyaránt a zenei és kézműves mesterség magas színvonaláról tanúskodnak.
Az ókori Egyiptomban a zene a mindennapi élet fontos része volt, jelen volt a hadviselésben, de mindenekelőtt a vallási szertartásokban. A hang természetéről jelentős ismeretekkel rendelkeztek, hangszereiket pedig gyakran drágakövekkel, arannyal és az isteneket ábrázoló díszes vésetekkel ékesítették.
Az ókori görögök a hangszereket nem pusztán emberi találmánynak, hanem szent, isteni eredetű tárgyaknak tekintették. Eredetüket gyakran mítoszok és mondák övezték, amelyek között olykor véres történetek is akadtak. A hangszerek születéséről szóló mítoszok sokat elárulnak arról, miként tekintettek a görögök a világra és az emberi művészetekre.
A hangszereknek mélyebb, jelképes jelentést is tulajdonítottak. A líra – Apollón hangszere – a tiszta értelem, a rend, a matematika és az emberi kultúra jelképe volt. Ezzel szemben az aulosz és a szürinx – Dionüszosz, illetve Pán hangszerei – a természetet, az ösztönt, a vadságot és a lélek indulatait fejezték ki.
Platón és Arisztotelész egyaránt nagy jelentőséget tulajdonított a zene lelket formáló erejének. Platón a Az Állam című művében ezt a kérdést olyan komolyan kezelte, hogy károsnak ítélt bizonyos zenei hangnemeket és ritmusokat – különösen azokat, amelyek elpuhítják vagy túlságosan felzaklatják a lelket –, és szükségesnek tartotta ezek betiltását. Meggyőződése szerint ugyanis az ilyen zene megronthatja az ifjúság erkölcsét, s ezen keresztül magát az államot is.
Arisztotelész ezzel szemben – Politika című művében – úgy vélte, hogy a zene nemcsak az erkölcs formálására alkalmas, hanem fontos szerepe van a nemes szórakozásban, a lélek megnyugtatásában és az érzelmek megtisztításában, a katonai és közösségi célok mellett.
Minden zenei hangnemnek megvan a maga helye; még a hevesebb, erőteljesebb zene is hasznos lehet.
A fiataloknak az oktatás részeként meg kell tanulniuk valamely hangszer használatát, de nem olyan magas szinten, amely már a hivatásos művészek képzettségéhez közelít, mert az – Platón felfogása szerint – kedvezőtlenül hathat a jellemre.
A lélekre ható zene segít feloldani a belső feszültséget, lehetővé teszi a megkönnyebbülést, és hozzájárul a lelki egyensúly helyreállításához.
A mai zeneterápia – amely ritmusokkal és harmóniákkal igyekszik gyógyítani, illetve enyhíteni a lelki feszültséget – közvetlen örököse az ókori, az úgynevezett ethosz-tanításnak. Ugyanez az elv a kereskedelmi célú zene felhasználásában is megjelenik …