Interjú: Aurora Éva Nagy / Aurora Amelia Joplin

Interjú – Aurora Éva Nagy / Aurora Amelia Joplin

”Amit megéltem, abból alkotok”

Beszélgetés Aurora Éva Nagy / Aurora Amelia Joplinnal

Aurora Éva Nagy, alkotói nevén Aurora Amelia Joplin számára az írás és a festészet egyaránt az önkifejezés része. Verseiben, meséiben, novelláiban és regényeiben saját érzéseiből, élettapasztalataiból és az emberi történetekből merít. Az alkotás azonban számára nem csupán önkifejezés: a Múzsák Könyvtárának megálmodójaként más szerzőknek is teret ad arra, hogy megmutassák saját hangjukat az olvasóknak.

Beszélgetésünkben szó esett az íráshoz vezető útról, a festészetről, az újrakezdésről és az alkotói közösségről, valamint arról is, milyen tervek és új történetek formálódnak jelenleg benne.

Ha néhány mondatban kellene bemutatnod magad, ki Aurora Éva Nagy, és ki Aurora Amelia Joplin?

Aurora Éva Nagy négygyermekes édesanya és feleség. Három felnőtt fiú és egy kamasz lány édesanyja vagyok. Az életemben sok szerepet kellett egyszerre betöltenem, és közben olyan nehézségeken, megpróbáltatásokon mentem keresztül, amelyek erősen formáltak. Sokszor kellett talpra állnom, újrakezdenem, döntéseket hoznom és megtanulnom másképp nézni arra, ami velem történt.

Mindig fontos volt számomra a tanulás. Sok éven át olvastam, kutattam, figyeltem az embereket, az emberi működést, a történelmet és az élet összefüggéseit. Az évek alatt megszerzett tudás és a saját tapasztalataim fokozatosan tudatos gondolkodássá értek bennem. Ma már nem érzem azt, hogy állandóan keresnem kellene valamit. Inkább megélem azt, amit az évek során megtanultam és megértettem.

Aurora Amelia Joplin ennek a nőnek az alkotói neve és hangja. Mindazt, amit Aurora Éva Nagy megélt, megtapasztalt, megtanult és végiggondolt, ő önti szavakba. Versekben, novellákban, mesékben és regényekben adom tovább azt, ami bennem gondolattá, érzéssé vagy történetté érett.

Nem azért írok, hogy megmondjam másoknak, hogyan kell élniük. Azt írom le, amit én megláttam és megértettem az életből. Ha ebből egy gondolat valakit megszólít, elgondolkodtat vagy erőt ad neki, akkor már volt értelme leírnom.

Aurora Éva Nagy az, aki él, szeret, tanul, tapasztal és tudatosan jelen van a saját életében. Aurora Amelia Joplin pedig az, aki mindebből alkot.

Hogyan kezdődött nálad az írás, és mikor érezted először, hogy ez több lesz egyszerű időtöltésnél?

Körülbelül 2002-ben írtam meg az első versemet, egy nagyon nehéz, traumatikus időszak után. Akkor még nem gondoltam arra, hogy egyszer majd komolyabban fogok írni. Egyszerűen ki kellett írnom magamból azt, amit másképp nem tudtam volna elmondani.

Nem sokkal később a verseim megjelentek a Váci Irodalmi Kör újságjában, és az egyik antológiájukban is szerepeltem. Ez volt az első komoly visszajelzés arra, hogy amit írok, másokat is megérinthet. Abban az időben elküldtem a verseimet a svájci magyar Alterra Könyvkiadóhoz is. Pozitív visszajelzést kaptam tőlük, és a könyvkiadásban is segítettek volna. Ekkor éreztem először igazán, hogy az írás több lehet egyszerű időtöltésnél.

Az élet azonban másfelé vitt, és hosszú évek teltek el, mire újra írni kezdtem. Amikor visszatértem hozzá, már sokkal több élettapasztalat volt mögöttem, és egészen másként láttam a világot is. Attól kezdve viszont szinte minden nap írok.

Idővel a versek mellé novellák, mesék és hosszabb történetek is érkeztek. Ma már az írás nem hobbi számomra. Lételemem. Ha jön egy gondolat, egy érzés vagy egy történet, egyszerűen le kell írnom. Úgy érzem, az íráshoz hosszú kerülő után tértem vissza, de valójában mindig is hozzám tartozott.

Verseket, novellákat és meséket is írsz, emellett festesz. Mit ad neked ez a sokféle alkotás?

Számomra ezek nem különálló dolgok, hanem ugyanannak az alkotói világnak a részei. Van, amit versben tudok a legjobban kimondani, mert ott néhány sorban is elférhet egy egész érzés vagy felismerés. A novella több teret ad a történetnek, a szereplőknek, a döntéseknek és azok következményeinek. Szeretem, amikor egy történetnek több rétege van, és nemcsak az számít, mi történik, hanem az is, miért.

A meséknél egészen másképp kell gondolkodni. Egyszerűbben és tisztábban kell fogalmazni, de ettől még lehet mély mondanivalójuk. Fontos nekem, hogy legyen bennük szeretet, humor, kíváncsiság, és olyan gondolat is, amely elindít valamit a gyermekben, és talán később is jelentést kap számára.

A festés megint más világ. Ott nincsenek mondatok. Színekkel, fényekkel, tekintetekkel és hangulatokkal próbálom megmutatni azt, amit éppen érzek vagy látok. Szeretem benne, hogy egyetlen arc vagy fény is képes történetet hordozni.

Nem érzem úgy, hogy választanom kellene ezek között. Van, amikor egy gondolat verset kér, máskor történetet vagy mesét, és van, amikor a vásznon akar megszületni. Mindegyik más oldalról enged alkotni, és éppen ezt szeretem bennük.

A meséiddel személyesen is találkozol a gyerekekkel, felolvasásokon. Hogyan kezdődött ez, mióta csinálod, és mit adnak neked ezek a találkozások?

A Pöttöm Mesedélután egészen természetesen született meg. Akkoriban folyamatosan írtam a Pamcsi család mesesorozatot, és a részeket feltettem a weboldalamra és a Facebook-oldalamra is. Ezek rövid, legfeljebb háromperces babamesék, kifejezetten a legkisebbeknek.

Egy helyi édesanya egyszer megírta, hogy a két és fél éves kislánya mennyire megszerette Pamcsi történeteit. Később hangüzenetet is küldött. Ő olvasta a mesét, a kislánya pedig pontosan tudta, mi fog történni. Amikor Pamcsi nekigurult a nagy, kidőlt fának, már előre várta a nagy „bummot”. Ez nagyon megmaradt bennem. Jó érzés volt hallani, hogy az a történet, amit én megírtam, ennyire él egy ilyen pici gyermekben.

Beszélgetni kezdtünk, és ebből született meg a Pöttöm Mesedélután ötlete. A helyi könyvtár adott otthont az alkalmaknak. Az édesanya olvasta fel a Pamcsi-meséket, én pedig összeállítottam a programot mesezsákkal, mesekulccsal és játékokkal. Táncoltunk, rajzoltunk, színeztünk, játszottunk és meséltünk. Nem egyszerű felolvasást szerettem volna, hanem egy olyan órát, amelyben a gyerekek valóban részesei a mesének.

Más településről is érkeztek családok, és volt olyan alkalom, amikor nyolc kisgyermek volt velünk. A picik reakciói nagyon őszinték. Ha valami nem érdekli őket, azt azonnal látni, ha viszont elvarázsolja őket a történet, az ott van a szemükben.

Nekem ezt adják ezek a találkozások. Nem számokat és nem statisztikát, hanem valódi jelenlétet. Látom, hogyan hat rájuk a mese, hallom a nevetésüket, a kérdéseiket, és azt is, amikor már előre tudják, mi következik. Ettől válik igazán élővé az, amit írok.

Mennyire jelennek meg a saját érzéseid és élettapasztalataid az írásaidban?

Nagyon erősen jelen vannak bennük. Sok írásom abból indul el, amit megéltem, megtapasztaltam, végiggondoltam vagy ami mélyen megérintett. Az érzéseim, az emlékeim és az élettapasztalataim természetes módon épülnek bele abba, amit írok.

Ugyanakkor nem egyszerűen leírom azt, ami velem történt. Az alap lehet valós, de az írói képzelet továbbformálja. Egy emlékből egészen más történet születhet, egyetlen érzésből vers, egy régi tapasztalatból pedig akár évekkel később novella vagy regényrészlet.

A verseimben talán közvetlenebbül vagyok jelen. A novellákban és a hosszabb történetekben már nagyobb szabadságot kap a képzelet, de az emberi érzések mögött ott van mindaz, amit én is ismerek az életből. A mesékben pedig azok a gondolatok és értékek jelennek meg, amelyeket fontosnak tartok.

Az élettapasztalataim adják az alapot, az írói képzelet pedig formát ad nekik. Nem naplót írok, hanem a saját stílusomban alakítom át mindazt, ami valamilyen módon bennem maradt.

Van olyan alkotói oldalad, amelyet az olvasóid talán kevésbé ismernek? Mi az, amit még szeretnél megmutatni magadból az írásaidon vagy a festményeiden keresztül?

Az utóbbi időben a regényírás mutatott meg belőlem egy új oldalt. Nemrég írtam meg első regényemet, Az Időutazó Én című kisregényt. Filozófiai, misztikus, spirituális és fantasy elemekből épül fel, és nagyon közel áll hozzám ez a világ. Mindig is érdekelt az idő, a tudat, az emberi létezés, valamint az, ami túlmutat a hétköznapi valóságon. A könyv nyomtatott formában is elkészült, és közvetlenül tőlem rendelhető.

Most fejeztem be A vér hallgat című regényemet is, amely igaz történet alapján született, és az 1300-as években játszódik. Történelmi-romantikus, lélektani dráma tragikus elemekkel, családi viszállyal, szerelemmel, titkokkal és súlyos döntésekkel. Nagyon szerettem elmerülni ebben a régi korban, és megteremteni a történet saját világát. A könyv szerkesztése jelenleg is tart, hamarosan nyomtatott formában is elérhető lesz.

A könyveimet nemcsak megírom, hanem magam szerkesztem, formázom és készítem elő a nyomtatásra is. Szeretem végigkísérni őket az első mondattól egészen addig, amíg valódi könyv lesz belőlük.

Korábban főként mesekönyveket írtam, most pedig egyre jobban vonzanak a hosszabb, összetettebb történetek. A regényekben sokkal több teret kapnak a szereplők, a múlt, a titkok, az emberi kapcsolatok és a döntések következményei. Ezt az oldalamat eddig kevesebben ismerték, most viszont egyre inkább megmutatom.

Hogyan született meg a Múzsák Könyvtára, és mi volt vele eredetileg a célod?

Körülbelül két évvel ezelőtt hoztam létre a Múzsák Könyvtára Facebook-csoportot. Az volt a célom, hogy legyen egy hely, ahol az alkotók megmutathatják az írásaikat, inspirációt kaphatnak, és a kezdők is bátrabban mernek megszólalni. Inspirációs játékokat indítottam, okleveleket készítettem, és egyre többen csatlakoztak hozzánk. Egy év alatt öt antológia született a csoport alkotásaiból.

Az oklevelekkel elsősorban önbizalmat szerettem volna adni azoknak, akik még bizonytalanok voltak. Többen a Múzsák Könyvtára Facebook-csoportban tették közzé életük első versét, és vannak közöttük olyanok, akiknek ma már saját verseskötetük van. Erre jó érzéssel gondolok vissza.

Közben én is sokat tanultam. Rájöttem arra is, hogy ami eleinte öröm és megerősítés, az idővel elvárássá válhat. Egyesek már természetesnek vették, sőt követelték az okleveleket. A csoport rengeteg időmet és energiámat vitte el, ezért végül bezártam.

Érdekes számomra, hogy a Múzsák Könyvtára Facebook-csoport bezárása után nem egy és nem két olyan irodalmi csoport született, amely több elemében is átvette azt a formát, amit korábban én alakítottam ki: az inspirációs játékokat, az okleveleket, a közösségi működés bizonyos részeit. Ezt nem szeretném szépíteni, mert számomra egyértelmű, hogy több helyen másolták azt, amit a Múzsák Könyvtárában felépítettem. Furcsa érzés volt ezt látni, ugyanakkor visszaigazolás is. Ha valamit mások ennyire követendőnek tartanak, akkor tudom, hogy valami jót és működőképeset teremtettem.

A Múzsák Könyvtára azonban nem szűnt meg, hanem átalakult. A weboldalt a fiam készítette nekem ajándékba, közel egy éven át dolgozott rajta. Ma már több ezer alkotás olvasható rajta, és önálló irodalmi platformmá vált.

A Múzsák Könyvtára weboldalon nincs „legjobb” alkotó. Minden írást értéknek tekintek. Minden nap kiválasztok egy verset a nap versének, de ezt nem versenynek szánom, hanem egy kis plusz örömnek annak, akinek aznap kiemelem a művét.

A weboldal még fiatal, de bízom benne, hogy egyre több alkotó és olvasó talál rá.

Mit jelent számodra, hogy a Múzsák Könyvtára weboldalon keresztül más alkotóknak is lehetőséget adhatsz a bemutatkozásra?

Nagyon sokat jelent számomra. Tudom, milyen nehéz először megmutatni másoknak egy verset, novellát vagy mesét, főleg akkor, amikor az ember még bizonytalan önmagában.

A Múzsák Könyvtára weboldalon kezdő és tapasztaltabb alkotók egyaránt helyet kapnak. Nem az számít, hogy valakinek van-e már kötete, ismert-e a neve, vagy mióta ír. Az számít, hogy alkot, és szeretné megmutatni azt, ami benne megszületett.

Jó érzés számomra, hogy ehhez teret tudok adni. Egy alkotónak sokat jelenthet már az is, hogy az írása eljut olyan emberekhez, akik egyébként talán soha nem találkoznának vele.

Azt szeretném, hogy a Múzsák Könyvtára weboldal egy olyan irodalmi hely legyen, ahol bárki lehetőséget kaphat arra, hogy megmutassa a saját hangját az olvasóknak.

A közösség alkotásaiból antológiák is születnek. Hogyan áll össze egy ilyen kötet, és neked milyen szereped van a munkában?

Ez mindig attól függött, milyen pályázatot vagy felhívást indítottunk. Készült csak verseket tartalmazó antológia, de olyan vegyes kötet is, amelyben versek, novellák és mesék egyaránt helyet kaptak.

A kötetek összeállításában a fiam is sokat segített. Együtt dolgoztunk rajtuk, a válogatástól és rendszerezéstől egészen a végső formáig. Mindezt teljesen ingyenesen készítettük a csoport alkotóinak.

Nagyon sok idő, energia és munka volt bennük, de szeretettel készültek. Nem üzleti cél vezérelt bennünket, hanem az, hogy maradjon valami kézzelfogható abból az időszakból és azokból az alkotásokból, amelyek a közösségben megszülettek.

Ma ezekre az antológiákra úgy gondolok, mint a Múzsák Könyvtára Facebook-csoport egy fontos emlékére. Talán ezért is emlékeznek sokan szeretettel vissza a Múzsák Könyvtára Facebook-csoportra.

A Múzsák Könyvtárán keresztül sok alkotással és szerzővel találkozol. Mi az, ami igazán megérint egy írásban?

Számomra nem az az elsődleges, hogy egy vers tökéletesen rímel-e, szabályos-e a szótagszáma, vagy hibátlan-e a helyesírása. Nem mindenki mozog könnyen a számítógép világában, főleg az idősebbek közül, és az is előfordulhat, hogy valaki diszlexiával él. Ezek javítható dolgok.

A legfontosabb az, hogy megérintsen az írás. Érezzem benne az embert, az őszinteséget, azt, hogy valóban van mögötte érzés vagy gondolat.

Egy novellánál azt szeretem, ha beszippant a történet. Ha egy idő után már nem kívülről olvasom, hanem ott vagyok benne. Látom a helyszínt, érzem a hangulatot, együtt haladok a szereplőkkel, és átérzem azt, amit az író meg akart mutatni.

Nekem ettől válik igazán erőssé egy alkotás: ha nemcsak elolvasom, hanem valamit magammal is viszek belőle.

Mit tanított neked az írás és az alkotói közösség az elmúlt években?

Nagyon sokat. Ma már sokkal összetettebben látom, hogyan működik egy közösség. Megtanultam, hogy a jó szándék önmagában nem mindig elég. Szükség van határokra, következetességre, és arra is, hogy az ember felismerje, ha valamin változtatni kell.

Voltak hibáim, és ezekből sokat tanultam. Másként látok ma már bizonyos helyzeteket, embereket és konfliktusokat, mint néhány évvel ezelőtt. Az emberismeretem is sokat fejlődött közben.

Az alkotásokból is rengeteget lehet megtudni az emberekről. Egy vers, novella vagy mese sokszor tükör. Megmutatja, mi foglalkoztatja az írót, mit él át, mitől fél, mire vágyik, vagy mit próbál kimondani.

Ugyanakkor azt is láttam, mennyi szeretet, figyelem és jóindulat van sok emberben. Sok szép kapcsolat és őszinte támogatás született ezekben az években.

Közben én is változtam és fejlődtem. Ma már tudatosabban látom, mit szeretnék képviselni alkotóként és emberként is.

Milyen terveid vannak a közeljövőre? Van olyan könyv, alkotói vagy közösségi projekt, amelyen már dolgozol, vagy amelyet mindenképpen szeretnél megvalósítani?

Igazából nem szoktam hosszú időre előre tervezni. Nálam általában jön egy érzés, egy gondolat vagy egy ihlet, és ha megérint, megragadom. Sokszor én sem tudom előre, hogy végül vers, novella vagy egy egész könyv születik belőle.

Jelenleg az egyik fontos tervem, hogy Az Időutazó Én című könyvemet angol nyelven is elérhetővé tegyem, és az Amazonon publikáljam.

Közben A vér hallgat című regényemet szerkesztem és készítem elő a megjelenésre. Ezt nyomtatott formában szeretném az olvasók kezébe adni.

A Múzsák Könyvtára weboldalt továbbra is szeretném gondozni és építeni. A többit pedig nem akarom előre meghatározni. Ha megszületik bennem egy új történet vagy gondolat, és érzem, hogy dolgom van vele, akkor követem.

Mit üzennél annak, aki már ír, talán régóta, de még nem meri megmutatni másoknak az alkotásait?

Nagyon nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember elővegye a fiókból azt, amit addig csak magának írt, és megmutassa másoknak. Ezt én is átéltem. Féltem attól, hogyan fogadják majd, amit leírtam, mit gondolnak rólam, elég jó-e az, amit alkottam. Ezért hoztam létre annak idején a Múzsák Könyvtára Facebook-csoportot is: szerettem volna bátorítani azokat, akik még nem merték vállalni az írásaikat mások előtt.

Azt üzenném nekik, hogy merjék megmutatni, amit írnak. Nincs mit veszíteniük. Nem fog minden írás mindenkinek tetszeni, de ez természetes. Biztosan lesz olyan ember, akit éppen az a vers, novella vagy gondolat érint meg, amit ők írtak le.

Én abban hiszek, hogy minden szívből és lélekből született alkotásnak van értéke. Az első lépés a legnehezebb, utána már sokkal könnyebb vállalni a saját hangunkat.

Elekes Tímea Izsbella