Szipőcz Judit
Orosz kakukksípok, rácsos inga, antik üveglapvágó – Vass József jánosházi órásmester celldömölki üzletében jártunk
Mintha két rézlemezbe csomagolt ólomsúlyt formálna a két henger alakú lámpa a Dózsa György utcai üzlet kirakata felett. A mester, Vass József készségesen fogad bennünket, elmondása szerint a régi órák javítása kötelező tananyag egy órás számára. Antik faliórák ketyegései, ütései teszik még elmélyültebbé az amúgy is érdekes beszélgetésünket. Vass Józsefet pályakezdő korától, meglett nyugdíjas ember koráig elkísérte legfőbb mottója: „Valamit alkotni, megjavítani, megindítani, megoldani, Valaminek örülni, főleg amikor az ügyfél is elégedett, értéket teremteni, szeretve tisztelni a szakmát, kitartani benne, folyamatosan lépést tartva a technika fejlődésével.”
Még 2023-ban lapunk főszerkesztőjével, Büki Lászlóval elhatároztuk, hogy felkutatjuk a vas megyében élő egykori, vagy akár még ma is aktívan tevékenykedő ősi mesterséget űző, szakembereket. A folyamatos időhiány, valamint a váltott műszakban végzett munka nem kedvezett a közös munkának. Olykor mégis szakítunk időt, a rohanó világból, a mindennapi mókuskerékből visszafordulunk a régmúlt időkbe, amikor a múlt még klasszikusnak számított. Képzeljük el, hogy dédnagymamáink, vagy akár nagymamáink szobájában ülve, egy pohár forró teát kortyolgatva gyönyörködünk az öreg kakukkos órában. Hagyjuk, hogy a kakukksíp pár, „ka” és „kukk” szárnyaira kapva visszarepítsen minket az időben! Kezdődjön hát az utazás!
A pálya kezdete
Vass József 30 évig dolgozott jánosházi üzletében, Celldömölkön 20 éve aktív. Tizenkét éves korában határozta el, hogy órás lesz, mindig szeretett bütykölni, szerelni, építeni. Szombathelyen szerzett szakmunkás bizonyítványt 17 éves korában. 18 évesen kiváltotta az ipart, maszek vállalkozóként üzemeltette egyedül a boltot. Tanulóévei alatt elektromos órák, kvarcórák nemigen fordultak még elő, többnyire, mechanikus órák voltak régen. Az első órák csak az idő múlását mutatták, majd később az idő múlását hangjelzéssel is jelezték. Minden egész órában ütöttek egyet, majd a későbbiekben annyi ütés hangzott el, ahány óra volt. A félórákat egy ütéssel jelezték. Ezeknek az óráknak két felhúzója volt. Tizenkét órás periódusban működtek. Egy nap 12 óránál délben és éjfélkor ütöttek tizenkettőt. Rúgós vagy súlyhuzamú szerkezetek voltak. Az ütés után rövid ideig még lehetett hallani a rezonánc rezgő hangját.
A 80-as évek elején berobbantak a kvarcórák, melyek lesöpörték a mechanikus órákat. Az órásmester ezek javítását autodidakta módon tanulta meg, hiszen tanulmányai alatt nem találkozott ezekkel a kvarc órákkal. Abban az időben többségében orosz órák, szocialista órák uralták a piacot.
Antik órák javítása
Kevés XXI. századi órásmester üzletében találkozunk gyönyörű antik órákkal. Vajon az okos órák világában mi késztet arra egy mai órást, hogy antik darabokat javítson?
Vass József 2008-ban, a nagy gazdasági világválság idején fordult jobban az antik órák javítása felé. Körülötte üzletek zártak be, visszaesett a forgalom, a fizetőképes kereslet megcsappant. Ekkor ötlött fel benne, hogy készít egy honlapot, hogy az emberek rátaláljanak, hiszen kevesen foglalkoznak ma már régi órák javításával. Szerencsére az ország különböző
pontjairól kap megrendeléseket.
Elmondása szerint a klasszikus órák legtöbbje a háború előtt készült, 100, olykor 200 éves darabok is előkerülhetnek. Javításuk esetén nem túl előnyös, ha hiányos vagy nagyon kopott az óraszerkezet. Mivel a termék kifutását követően megszűnik hozzá kapcsolódóan az alkatrészek gyártása is.
A szocialista évek órás piacát 90%-ban a jó minőségű, megfizethető árú órák uralták. Megfelelő alkatrész állt rendelkezésre az ipar számára, hiszen az Óra és Ékszerkereskedelmi Vállalat egy-két évenként, vagy talán folyamatosan töltötte fel az alkatrész készleteteket az orosz piacról. Mivel a KGST megszűnése által azok a vállalatok megszűntek, melyek ezeket az órákat gyártották, ebből kifolyólag az alkatrész utánpótlás nem lehetséges. Mindössze néhány általános dolgot készítenek egy kaptafára. Az idősebb, élelmesebb mesteremberek mintha ezt megérezték volna, mert halmoztak fel tartalékba minden óratípusra régi alkatrészeket. Kakukksípokat különböző méretekben még lehet kapni, bár nem túl olcsó.
Mesterünk az elromlott orosz kakukksípokat nem dobta el, hanem egy dobozba összegyűjtötte. Ha kakukkos órák javítására kap megrendelést, ezekből egy-egy párat mindig újra tud varázsolni, meg tud szólaltatni.
Nagy kihívás volt Vass József számára, amikor egyik megrendelője elvitt hozzá egy komolyabb negyedütős ingaóra szerkezetet és egy ingalencsét, továbbá a súlyokat. Tok kellett hozzá, javítani kellett, ráadásul az inga fa szára sem volt meg. Nyilván a szú minden farészt tönkre tett. Hosszú ingás óra lévén 90 cm hosszúságú tok illett hozzá, de a kereskedelem csak 70 és 80 cm hosszú tokokat kínált. Viszont, ha nincs meg az inga rendes mérete, sietni fog az óra. József ezt úgy küszöbölt ki, hogy 25 dkg súlyú ólommal terhelte meg az ingalencsét. A fából készült ingát olajjal kente be, hogy a fa ne szívja magába a párát. Ugyanis ha átnedvesedik, az inga súlya megnövekszik a párától, és késni fog az óra.
De megfordult műhelyében repülőgépek műszerfalából származó óra, sőt javított eredeti német felhúzható Wehrmacht asztali órát is, amely egy hétig elment egy felhúzással. A mogyoróbarna, sirályt ábrázoló orosz Jantar falióra is rögtön felkelti érdeklődésünket. Az órák orvosa sajnálattal közli velünk, hogy legalább 30 éve nem gyártják ezt a típusú órát. Feles ütős órákról beszélünk, melyek egy-két hétig elmennek egy felhúzással. A mester számára nem ismeretlenek a Hermle klasszikus felhúzós német órák sem, amelyek néhány darabja akár ember nagyságú is lehet.
Negyedütős órák esetében az óraszerkezet három súllyal, hosszú, rácsos ingával rendelkezik. A modern technika sem idegen az órás számára. Az okos órák javításába is szeretné bedolgozni magát. Hibás szerkezeteket vásárolt, tanulmányozza őket.
- november 1-én lesz kerek 50 éve, hogy József ipart váltott.
Antik órajavító eszközök
Óraüvegvágó: Celluloid lemezből vágták az üveget. Annak idején, napi szinten ezzel dolgoztak az órásmesterek, kész óraüvegek nem voltak.
Hátlap levevő: Arany óra hátlap levételére szolgál. Háború utáni precíziós eszköz.
Ne karcolódjon, ne sérüljön a hátlap. Precíziós szerszám.
Haka: Mérőeszköz.
Kvarcórákhoz való NDK műszer
Zsebórafül maró.
A régebbi időkben a szerszámok csomagolása még gyedi volt. Egyrészről védte az eszközt, másrészről emelt rajta.
A sokat megélt mesterember műszerész, és órás esztergájával maga is készít alkatrészeket, tengelyeket, kiütőket, perselyeket.
A pult mögötti falon a belső helyiség harmónika ajtaja felett egy nagy vörösrézből készült óra található. Mitterstiller József tapolcai órásmestertől vásárolta. Édesapja a Festetics család órása volt. A kastély minden szobájában voltak/vannak órák. Az óraőr feladata volt, hogy karbantartsa, beállítsa, javítsa a kastély óráit. A kommunizmus idején ez az állás megszűnt, ezt követően Tapolcán váltott ipart. A fia cégtáblájának részét képezte a vörösrézből készült óra, melyet egy tapolcai ötvös mester készített. Kézimunkával készült, elektromos szerkezetű óra volt, melynek kiképzése lehetővé tette, hogy ellenálljon a kedvezőtlen időjárási viszonyoknak is. Az órát Vass József vásárolta meg tapolcai kollégájától.
Celldömölki látogatásunkon felbuzdúlva, jobban beleástuk magunkat a szakma tanulmányozásába, ősidőktől napjainkig. Óratár mellé egész emberi értéktárat kaptunk.
A különböző órák kronológiája I.
Írott forrásokban 1300 körül találjuk a kerekes órák első említését, tehát feltalálásuk sem lehet sokkal korábbi időpontra tehető. Egy adat szerint 1332-ben a franciaországi Dijonban,1336-ban pedig Milánóban toronyórát állítottak fel; az utóbbi már ütötte is az egész órákat. A következő években még több más olasz, francia, német és angol város szerzett be toronyórát. Ezek ormótlan nagy szerkezetek voltak, négy-öt métermázsás hajtósúlyokkal, fogaskerekeik nagysága pedig a taligakeréktől a kocsikerék méretéig terjedt. Ingájuk még nem volt, mert hiszen az inga csak sokkal későbbi találmány, hanem az úgynevezett foliot-t és az orsógátlást alkalmazták bennük a járás egyenletessé tételére. A foliot a mai ébresztő- és zsebórák úgynevezett billegőjéhez hasonlóan működő, de nem lendítőkerékkel, hanem keresztrúddal ellátott alkotórész volt, amelynek a tengelyére szerelték az orsógátláshoz szükséges alkotó részeket. Az orsógátlás, az ismert legrégibb gátlórendszer, még csak nagyon csekély pontosságot ért el. Az 1370-ben Párizsban felállított, egész órákat ütő toronyóra annyiban már tökéletesebb volt, hogy hajtósúlyai már csak két és fél métermázsát nyomtak és az egész szerkezet is kisebb helyet foglalt el, de azért még ez is megtöltött egy egész toronyszobát. Ez az óra egyébként teljes ötszáz évig volt használatban, háromszáz évig eredeti alakjában, foliot-val járt, majd ingával látták el, és így még kétszáz évig járt tovább. Itt említhetjük meg, hogy a mai toronyórák egész szerkezete elfér egynegyed köbméter térfogatú ládában, kerekei nem nagyobbak jókora zsebóra átmérőjénél és hajtósúlyai is csak néhány kilogrammot nyomnak.
1400 körül már a rúgóval hajtott órákat is feltalálták. Bécsben őrzik Burgundi Fülöp állóóráját, amely 1430 körül készült. A mai órákéhoz hasonló, kerék alakú billegője van orsógátlással. Ütőszerkezettel is fel van szerelve. A rúgóhajtás feltalálása után már nem sok kellett ahhoz, hogy elkészüljön az első zsebóra. 1500 körül készített ilyeneket először Henlein Péter nürnbergi lakatosmester. Ezek az első «zsebórák» még nem igen fértek zsebbe, inkább csak hordozható, kerek, ovális, hat- vagy nyolcszögletű dobozok voltak, szépen díszítve az akkori idők ízlésének megfelelően, de valami nagy pontosságot nem lehetett tőlük várni. Inkább csak annak örülhetett a tulajdonosuk, ha egyáltalában jártak. Sokszor ütöttek is, ugyanúgy, mint az akkoriban már szintén gyakori állóórák.
Rajta is túltett később az angol John Arnold, aki 1800 körül III. György király számára egy félpennys nagyságú, gyűrűbe való órát készített. Ehhez az apró munkához előzőleg még külön szerszámokat is kellett magának készítenie. A bonyolult szerkezetű órák között leghíresebb volt a strassburgi székesegyház órája, amelyet az akkori időkben méltán tartottak csodálatos remekműnek. Ez a 17 méter magas óra a templom déli kereszthajójában állott a fal mellett; külsejére nézve inkább valamely építészeti remekműhöz, mint órához hasonlított. Az eredeti óra 1574-ben készült, de kétszáz évi járás után megállt és az akkori órások között senki sem akadt, aki rendbe tudta volna hozni. Ezért 1842-ben elvitték a templomból és újonnan készített, pontos másolatát állították fel a helyére. Ennek az órának az előrészén éggömb van, amelyen több mint ötezer csillagot helyeztek el a valóságnak megfelelő csoportosításban. Az éggömb úgynevezett csillagnap alatt fordul körül, vagyis a mi polgári napunknál 3 perccel és 56 másodperccel rövidebb idő alatt. Mögötte számlapon öröknaptár van, amely aszerint, hogy rendes vagy szökőév van-e, 365 vagy 366 nap alatt fordul körül, sőt még a százados szökőév neve alatt ismert szabálytalanságra is tekintettel van. Ugyancsak mutatja az óra naponta a napkeltét és nyugtát, a valódi napidőt, továbbá a hold napi járását és jelzi a hold negyedeit, valamint a nap- és holdfogyatkozásokat is. Van rajta 10,000 évre szóló évszámjelző berendezés is, amely minden újév hajnalán magától beáll az új évszámra és egy évig úgy marad. Az óra ütőszerkezete is érdekes: a negyedórákat rajta álló genius alakja üti az egyik kezében tartott pálcával a másik kezében levő csengőn. Az egész órákat a halál alakja üti lábszárcsonttal egy másik csengőn. Az óra legfelső részén Krisztus alakja trónol; minden délben megjelenik előtte a tizenkét apostol, sorban elvonulnak előtte, miközben mindegyik megáll, meghajtja a fejét és Krisztustól áldást nyer. Ezalatt az óra egyik tornyocskáján ülő kakas felemelkedik, szárnyait csattogtatja és kukorékol. Az egész szerkezetnek központi hajtóműve van, amelyet hetenként egyszer kell felhúzni. Ez az óra, amely csak mása az eredetinek, természetesen kielégítő pontossággal is jár; a régi, amelynek még orsógátlása volt, nem járt ilyen pontosan.
Az órák pontosságát csak Galilei felfedezése javította jelentősen: ő fedezte ugyanis fel 1583-ban az inga lengésének fizikai törvényeit, amelyek közül az órában való alkalmazás szempontjából az a legfontosabb, hogy az egyszer meglendített inga egyes lengéseit egyenlő idők alatt végzi, tehát kiválóan alkalmas az óra járásának szabályozására, egyenletessé tételére. Ebben az időben egyébként már ismeretesek voltak a faliórák is, ami az inga alkalmazását könnyűszerrel tette lehetővé. Galilei felfedezése 1638-ban kiadott művében került a nyilvánosság elé, de még tizennyolc évnek kellett eltelnie, amíg a holland Christiaan Huygens 1656-ban elkészítette, méghozzá Galileitől függetlenül, az első használható ingaórát, természetesen az addig egyedül ismert orsógátlással. Ugyancsak alkalmazta 1674-ben a zsebórákban és egyéb billegős órákban a hajszálrúgót a billegő tengelyére, amivel annak ide-oda lengését az ingáéhoz hasonlóan egyenletessé, az óra járását tehát az eddiginél sokkal pontosabbá tette. Most már érdemes volt percmutatót is tenni az órákra, eddig ugyanis, pontatlanságuk miatt, csak óramutatójuk volt.
Az elkövetkező századforduló táján ismét jelentős felfedezések történtek: Thomas Tompion és George Graham angol órások megalkották 1700 táján az úgynevezett hengergátlást, amely az eddigi, szinte kizárólagosan használt orsógátlással szemben sokkal pontosabb járást biztosított az óráknak, az ugyanekkor feltalált rubin-csapágyakkal együtt, amelyek a tengelyek súrlódását csökkentették jelentékeny mértékben. Az említett Graham azután 1715 körül feltalálta a horgonygátlást, amely bizonyos javítások után mind a mai napig a legjobbnak bizonyult a mindennapi használatban. Ugyancsak ő javította az ingaórák pontosságát is azzal, hogy úgynevezett higanykompenzációs ingát készített, amellyel kiküszöbölte azt a kellemetlen jelenséget, hogy a hőmérséklet-változások következtében az inga hossza és ezáltal lengésének ideje is megváltozott, ami viszont az óra járását befolyásolta kedvezőtlenül.
Honfitársa, John Harrison, rácsingát készített, amely higany helyett különböző anyagú fém rudak kiterjedésével közömbösítette a hőmérsékletváltozások hatását és 1735-ben elkészítette az első olyan hajókronométert, amely már az ő elvei szerint kompenzált billegővel volt ellátva, tehát szintén érzéketlen volt a hőmérsékletváltozások iránt. Egy másik hajóórájával megnyerte később az angol kormány 20,000 fontos kronométer-nagydíját, ugyanis órája 161 napi hajóút után csak öt másodpercet tért el a pontos időtől. 1781-ben alkotta meg az ugyancsak angol Thomas Earnshaw a hajókronométerek ma is használatos, modern gátlószerkezetét. 1790-ben a svájci Breguet hajszálrúgón végzett lényeges javítást, 1842-ben pedig a genfi óragyáros, Jan Adrien Philippe, megalkotta a koronafelhúzásos szerkezetet, ezáltal a külön órakulcs alkalmazása feleslegessé vált. Ha még megemlítjük, hogy századunkban Sigmund Riefler és Ludwig Strasser a német ingaórák gátlószerkezetén végzett szellemes módosításokat.
Óratörténet II.
Harang helyett ágyú szólt. Kevesen gondolnák, milyen tekintélyes történelmi múltja, milyen érdekes története van egyik leghétköznapibb használati tárgyunknak, az órának. A napórapéldául sokféle kivitelben készült, több száz tonnás obeliszktől a zsebnapóráig, illetve a napgyűrűig. Az egyiptomi napóra például két, derékszögben elhelyezett rúdból állt, a rövidebb rúd árnyéka a hosszabbikon jelölte az időpontot.
A budai vár újjáépítésekor a leletek között is akadt zsebnapóra. Az egyik legelmésebb kronométer pedig egy budai iskola szertárában működött, mégpedig úgy, hogy a delelő nap sugara gyújtólencsén át egy kis ágyú gyújtólyukára esett és a felrobbanó lőpor durranása jelezte a delet.
Az órák külön családja a csillagászati időmutatók. Ezek egyik legnevezetesebb példánya a prágai Orloj, amely 1402 óta működik. Vajon léteztek-e a régi időkben Magyarországon is ehhez hasonló, látványos, nagy csillagászati órák? Írásbeli nyomait ilyen órának ez ideig nem találták még meg, de feltételezhető, hogy kolostorokban, palotákban több is működhetett. Később gazdag városok, pénzes nagyurak, püspökök megrendelésére készültek csillagászati órák, gyakran bábjátékkal, harangjátékkal A régi magyar órásmesterek közül jó néhányat megőriztek a krónikák. Dobó István az egri várban toronyórát szereltetett fel, ami az őrség beosztása miatt kellett. A Kassai Múzeumban levő céhkönyv adatai szerint a városban egy Órajártó Tóbiás nevű órás is dolgozott. Zoller Ferenc pedig remek szép órát készített Sopron városának, s ezért 1773-ban polgárjogot nyert.
A magyarországi óratörténetről annyit tudunk, hogy az első toronyóra 1516-ban, Lőcsén jelent meg. Másrészt tudjuk azt is, hogy János Zsigmond erdélyi fejedelem — a tudomány, a lelkiismereti szabadság, a zene és a könyvnyomtatás rajongója — Egyed nevű udvari órásával II. Szulejmán részére olyan órát készíttetett, amelynek ütőszerkezete mogyoró nagyságú volt, és aranygyűrűbe volt foglalva. A későbbi években akadt olyan magyar főúr is, aki mentőgombjai helyett drágakövekkel kirakott órákat használt gomb gyanánt. Elképzelhető, milyen finom órák lehettek ezek.
Régi magyar óragyárak
– Új óragyár Magyarországon. Budapest. Lőw Sándor órás és ékszerész, gróf Thorotzkai és társa villamos óra- és mechanikai gyár és Kulicska Antal villamos óragyáros vállalatainak egyesülésével, 500.000 korona alaptőkével — melynek nagy része már jegyezve van— »Magyar óragyárak egyesült részvénytársasága«cég alatt részvénytársaság van alakulóban ingás óráknak, villamos óráknak, továbbá rokonipari és mechanikai cikkeknek nagyban való gyártásacéljából. Minthogy ingás óráknak nagyipari termelésére hazánkban ez lesz az első vállalat, a magyar iparfejlesztés barátai örömmel vesznek majd tudomást e szép sikert ígérő vállalkozásról.
– Hétszáz ezer korona alaptőkével hozták létre az Első Magyar Óragyár Részvénytársaság Szentgotthárd, elnevezésű üzemet 1896-ban. Egy svájci óragyár felszerelését vásárolták meg. Reby Alfréd és Schlesinger Rafael lett a gyárvezető, Lang Ignác szombathelyi vállalkozó kapta meg az építési megbízást.
– A Városi Pártbizottság és a Városi Tanács közbenjárására, 1967—68-ban Dunaújvárosba települ a Magyar Optikai Művek Óragyára.
– Új, hatalmas óragyár létesül. A profilozás során a Danuvia teljesen szerszámgyártásra tér át. Óragyártó részlege a Gira és Becsei gyár pesterzsébeti telepén Óragyár MV. néven augusztusban megkezdi működését. Az Új gyár Közép-Európa legmodernebb óragyára lesz. Az eddigi 400 helyett már augusztusban több ezer, az év végén pedig 10 ezer ipari és ébresztőórát gyárt.
Toronyóra – lánccal
Paradox, de úgy érezzük, mintha állna az idő a Bécsi Óramúzeumban. A belváros szívében, a XI. századi alapokon nyugvó Obizzi-palotában, ahol a méteres vastag falak között csak egy, ablak jut egy emeletre, csigalépcső vezet a szobákba, ahol az órák százai mérik az időt — legtöbbjük századok óta. A legegyszerűbben egy embernél magasabb, vastalpon álló homokóra, amelyben — egyszer feltöltve — 7 órán át peregnek alá a finom homokszemcsék a római jegyekkel vésett számlap mögött. Még ennél is nagyobb az a XVIII. századi szerkezet, amelyen hat évig dolgozott egy szorgos barát. Büszke lehetett rá, 50-féle adatot olvashatunk le az óramonstrum mutatóiról, a nap állását, és a csillagok járását, a holdfogyatkozás idejét és a pravoszláv ünnepeket. Kicsi, kecses társa, hárfa hangokkal jelzi az idő múlását, odébb egy XVII. századi szerkezeten pedig a 12 apostol kalapálgat. Beosztással, sorban, minden órában másik. Eredetibb ötletet valósított meg a régen elporladt falusi ezermester: a tiktakoló dobozon nagy, kövér kutya szunnyad. Óránként »felébred« s egy lusta pillantással jelzi: megint öregebbek lettünk. A múzeum kereken háromezer darabja közül ötszáz éves a legrégibb, őseink alkalmasint nyugodtabban éltek: az első órákon csak egy mutató volt, a percmutató később jelent meg, s ki gondolt volna rá hajdanán, hogy érdemes számon tartani a másodperceket is? Nemcsak a technika — a művészettörténet kutatói számára is kincsesbánya ez a múzeum. A korai, otromba jószágok után megjelennek a pompás, díszes munkák, a reneszánsz és barokk, rokokó és biedermeier végigvonul az óratörténeten éppúgy, mint a művészetek többi ágán. Nagyító kell a remekbe készült, miniatűr ötvösmunkákhoz: áttört fémkeret fedte, védte a számlapot — hisz nem volt még üveg. Egy idős úr, a múzeum őre, naponta végigjárja a szobákat s parányi, vagy félméteres kulccsal ad újra életet a ketyegő, tiktakoló, surrogó, zengő, kongató, muzsikáló szerkezeteknek. Egy óriás közöttük nem működik. Pedig sokat emlegetik: toronyóra lánccal…
A Hónap műtárgya, régi órák a Savaria Múzeumban
Kamarai kiállítás sorozat keretében régi órák — régi mesterremekek láthatók a Savaria Múzeum kőtárának előterében, 1981. szeptember 29-től. A Múzeumi Hónap nyitányaként megrendezett időszaki kiállítás ízelítőt ad a Savaria Múzeum óratörténeti gyűjteményéből — a napórától a kerekes órákig. Az óra, mint időmérő eszköz, a történelem folyamán állandóan változott. Az őskorban a bot, később nagyobb tárgyak naptól megvilágított változó szögű árnyéka utalt durván az órák múlására. E megfigyelésen alapult az órák ősének, a napórának megalkotása is. A nap árnyékán kívül mérték az időt elődeink áramló vízzel, pergő homokkal, több mázsás, kerekes, súlygerendás szerkezetekkel, acélrugós és szabályos ritmusú ingaórákkal.
Az ókorban három különböző elven működő óra ismeretes: a napóra, a vízóra és a homokóra. A napóra,az úgynevezett gnomon (szószerinti „egy, aki tudja”) — rovátkolt számlapból és erre merőleges pálcából álló készülék volt, melynek árnyéka mutatta az időt. Egészen — a mechanikus órák megjelenéséig — a XVI. századig a napóra volt a legfontosabb időmérő eszköz, de ezután is jelennek meg még kicsinyített alakjai. Létezett lapos számlapú, kocka alakú, üreges gömbből álló kőóra, hordozható, iránytűvel ellátott aranyból és ezüstből készült összehajtható napóra is. A napóra időmérő eszközként csak napos időben volt használható, ezért a találékony ember más természeti forrást keresett, s megalkotta a vízórát. A vízóra, az úgynevezett klepszidra (szó szerint: „víztolvajnő”), azzal mérte az időközöket, hogy víz folyt egyik edényből a másikba. Az edényekben számokkal jelölt skálák mutatták a vízszint magasságát, s a vízszint szabályos váltakozása időközöket mért. A klepszidra jól kezelhető műszer volt, de nehezen lehetett szabályozni, s télen a víz befagyott.
A klepszidra legfejlettebb formája az ún. „timpanum”, már átmenet volt a vízóra és a kerekes óra között. A vízzel hajtott kerék tengelyére egy mutatót illesztettek, amely forgásával jelezte az időt. A homokóra működése a vízórákéhoz hasonló elven alapszik, de külsejében teljesen más formát alkot, és rövidebb időközök mérésére még ma is használják.
A kerekes órák feltalálása az órák történetében a legnagyobb fejlődés, függetlenítette az embert a természeti forrásoktól. Megjelenése a XIII—XIV. század fordulójára tehető. A kerekes óra 500 év alatt fokozatos fejlődésen ment keresztül, de működési elve a mai napig sem változott. Az időmérésre alkalmas egyenletes változást itt fogaskerékrendszer alkotja. Hajtóereje évszázadokon keresztül a súly, majd később a rugó volt. Középen egy fűrészfogas, orsókerék helyezkedett el, és fogaskerék áttétel kötötte össze az óramutatóval és a kötélterhelésű hajtószerkezettel. A legelső kerekes órákat a nagyobb városok tornyaiban állították fel. Ilyen óra működhetett Szombathelyen már az 1600-as évek elején a főtéri várostoronyban is. A több mázsás szerkezeteket lakatosok készítették, akiket horológusoknak (horológia= óratörténet) neveztek. Lakatos György volt az első név szerint ismert szombathelyi órásmester, aki 1735-ben már évi fizetést kapott a városi óra kezeléséért.
A középkor kimagasló eredménye, hogy megjelennek a magánhasználatra szánt úgynevezett belső órák, melyeknek formája a toronyórákra emlékeztet. Az óra, mint lakásdíszítő tárgy, csak a hajtórugó feltalálása után vált általánossá, amikor a durva súlyok helyett acélrugót alkalmaznak, és hordozható órákat készítenek. A belső órák a konzolokról az asztalra kerülnek. Ezeket az órákat már kisóraműves mesterek készítik, akik az ötvösök közül kerültek ki. Anyaguk nemesfém, réz vagy bronz, rendszerint aranyozva. Ilyen órákat még a XVII —XVIII. században is készítettek, négy vagy hatszögletes formában, melyeket az első úti óráknak is tekinthetjük.
A kiállításon egy XVI. századból származó rézből készült, aranyozott, vésett, áttört díszítésű asztali, illetve utazó óra is látható. E kis óra mestere nem ismert, de bizonyára ötvös lehetett, aki kezdetleges kéziszerszámokkal, reszelővel, fúróval, vésővel és fűrésszel e csodálatos remekművet megalkotta. A XVII. században az óratörténetben új szerkezeti változás áll be az inga feltalálásával. A hosszú inga következtében alakul ki egy új forma, a lábas óra, mely külsejével, stílusával egyre közelebb kerül a lakás bútoraihoz. Ezeknél az óráknál előtérbe lép a fa alkalmazása, berakásokkal, aranyozással, bronzveretekkel. Két évtizeddel az inga megtervezése után a hajszálrúgó feltalálása lehetővé tette már a pontos zsebórák készítését is. Az óraművészet történetében nemcsak a szerkezeti elemek, működési elvek változtak, hanem az órák formája is. Minden stíluskorszaknak megvolt a kedvelt óratípusa.
A reneszánsz a torony alakú órák és nemesfémből készült asztali órák kora. A barokk korban jelennek meg az állatfigurás automata órák, zenélőszerkezettel ellátott szekrénybe épített díszórák. A biedermeier kedvelt típusa a keretóra és képóra. A XVIII. század a magyar órakészítés fejlődésének csúcspontja. E században már sokféle óratípus jelenik meg, s csaknem minden városban tevékenykednek már óraművesek, akik a polgárság igényére és megrendelésére egyre több egyszerűbb órát is készítenek. Ekkor az asztali órák a szekrényformát utánozzák, s mint nyersanyag, a fa jut előtérbe, csak a szerkezeti része készül fémből. A kiállításon néhány mesternévvel ellátott Vas megyei órát mutatunk be, melyek közül a legjelentősebbek Pössel Ferenc és Feik Ferenc szombathelyi és John Georg Habel kőszegi órásmesterek remekművei. Az utóbbi az 1888. évi pécsi műszaki kiállításra készült Bemutatták ezen kívül a Szentgotthárdon 1896-tól 1925-ig működött Első Magyar Óragyár Rt.-ben készült zsebórák néhány példányát is. A kiállítást a Gergely-naptár elkészültének 400. évfordulója alkalmából állítottak össze.
Barangolás a ketyegő múzeumban
Egyedülálló óramúzeumot láthatnak az érdeklődők a romániai Ploiesti Történeti Múzeum gyűjteményében. A különleges ketyegő múzeum 300 darabja végigkíséri a látogatót az órakészítés fejlődésének sok évszázadán. Az úgynevezett nürnbergi tojásvolt az óratörténetben az első mechanikus szerkezetű zsebóra. Elnevezése jellegzetes külső formára utal. Az 1500-as években készítette Peter Henlein nürnbergi órásmester. Értéke ma már felbecsülhetetlen. A zsebórák világában a leghíresebb XVI., XVII., XVIII. századi angol, francia, német és holland órások remekművei képviselik az órakészítés egyre értékesebb fejlődését. Közös vonásuk, hogy mindegyiküket teljesen kézi munkával készítették és megbízhatóságukat bizonyítja, hogy ezek a sok évszázaddal ezelőtt konstruált zsebórák napjainkban is tökéletesen működnek. Ha kezünkbe vesszük e ketyegő régiségeket, megfigyelhetjük, hogy külső és belső fedőlapjuk rendszerint ezüstből készült és művésziesen díszített. De a kor általános divatja volt a teknősbékapáncél felhasználása is. Ilyen például az angol Ralph Gent 1693-ból, vagy honfitársának, Otto Weitzmann 1760-ban készült munkája. Az óramúzeum zsebórái között sok említésre méltó példány akad nemcsak technikai szempontból, hanem egyéb vonatkozásuk miatt is. Egyes darabok az arany- és ezüstművesség, a zománcművészet és drágakőberakás művészi remekművei, sokszor már nem is zsebórák, hanem levél, gyümölcs, vagy virág alakú, díszként viselhető ékszerek. Különlegesen érdekes az 1820-ból származó „titokzatos óra”: mindkét fedele teljesen átlátszó, üres a tokja, és az a titka, hogy a finom miniatűr szerkezet körben helyezkedik el, a keretbe rejtve,s a két központi mutatóval a kapcsolatot egy ugyancsak teljesen átlátszó lemez teremti meg. Az óramúzeumban látható ingaórák közül a legrégibb egy fából készült falióra az 1640-es évekből. Súlyként fonálra kötött kődarabot alkalmaztak, a fogaskerekeket pedig fából faragták. Mint a nótában áll, madzag a húzója. Később az ingaóra-készítés valóságos koprodukcióvá vált. Művészek és mesterek egész sora dolgozott arannyal, ezüsttel, zománccal, elefántcsonttal való díszítésén, és külön, e korokra jellemző stílus alakult ki: XV. Lajos, Boulle, holland, Columbier, biedermeier, empire és így tovább. Különösen nevezetes darab XIV. Lajos monumentális állóórája, amely a híres udvari órásmester, Julien Le Roy remekművű kézi munkája, ötvenkét bronz dombormű díszíti, közepén a Napkirály művészi fémdomborítású arcképével. Az uralkodó egyik magas rangú, udvari szeretőjének ajándékozta, majd ennek leszármazottjai 1921-ben nyilvános árverésen adták el Párizsban, ahol egy román író vette meg Csaknem négy éve a múzeum tulajdona, de azóta soha még javítani nem kellett rajta, tökéletes pontossággal jár ma is. Az óramúzeumban román mesterek művei is láthatók. Így például a szebeni és brassói órásmesterek keze alól már a XVIII. században eredeti, kézi munkával készített darabok kerültek ki. A látogatók megcsodálhatnak egy művészileg is finoman cizellált brassói zenélő órát, amelynek szerkezete négy dallamot játszik le egymás után. Néhány különleges óra is működik a ketyegő múzeumban: látható egy nemzetközi óra, 12 nemzet zászlajával és ugyanannyi nyelvű felirattal, világóra, mely a bukaresti helyi időhöz viszonyítva jelzi az egész földgömb pontos idejét, és egy világviszonylatban is egyedülálló tengerészóra, melyet egy évben csak egyszer kell felhúzni.
Vas megyei órásmesterekről, Vas megyei múzeumok antik óragyűjteményeiről a Vasi Szemle 2018/1 számában olvashatnak bővebben Balló László három részes tanulmányában.
Arcanum Újságok:
Búvár, 1940. szeptember 1. Gronovszky Iván: Az óra története
Pest Megyei Hírlap, 1982. július 10.
Honi Ipar, 1909. április 1. Gyáralapítások és gyári hírek
Élet és Tudomány, 2019. január 25. Óramutató, Óragyár a határon
Dunaújvárosi Hírlap, 1966. december 30. Két év alatt Dunaújvárosba telepítik a magyar óragyártó ipart
Népszava, 1965. február 7. Heltai András: Toronyóra lánccal
Vas Népe, 1981. szeptember 27. Bárdosiné Dorner Mária: A hónap műtárgya/ Régi órák a Savaria Múzeumban
Észak-Magyarország, 1982. november 30. Régi órák, régi mesterek,
Magyar Hírlap, 1970. február 2. Kultúra-művészet rovata, Barangolás a ketyegő múzeumban