Amikor még mindenki itt volt körülöttünk és velünk…

Amikor még mindenki itt volt körülöttünk és velünk…
Emlékek egy régi otthon melegéből

Milyen meghitt ez a kép.
Nekem kandallót ad. Vastag, puha takarót, meleg zsenília zoknit, lobogó tüzet. Forró csokit a bögrében, odakint pedig a szürkületbe hajló délutánt. Az ablakban sárgán világító kislámpát.
Egy cirmos cicát, ahogy a lábamhoz dörgölőzik, aztán összegömbölyödik mellettem, és dorombolni kezd.
Egy copfba fogott hajat, egy mosolygó arcot, nagy, puha párnákat a hátam mögött. A kéményből szálló szürke füstöt. Az út mentén egymás után sorakozó házakat egy erdőszéli falucskában.
És egyszer csak ott vagyok megint.
Öreganyám emlékei között.
Látom apám fehér-szürke birkáit, hallom a kolompolásukat. Anyám ott áll a fehér függönyös ablak előtt, kezét tördelve fürkészi a kinti tájat. Vajon mire gondol? Talán az anyjára, a mamára, akit már olyan régóta nem láthat. Akkor még gond volt. Mennyi minden miatt aggódott az ember!

Most meg… de jó lenne, ha itt állna előttem. Ha átölelhetne azokkal a kezekkel, amelyeket annyiszor láttam magam előtt összekulcsolódni.
Apám lent, a padlón horkol, akár egy jó kutya a nyája körül. Őrzi a maga világát, talán álmában is.
Én pedig még mindig a pokróc alatt ülök.
Nem sietek sehová. Nem akarok semmit. Csak hallgatom a ház neszeit, érzem a meleget, és jólesően rögzítem magamban:
De jó nekem, hiszen velem még mindenki itt van.

Aztán lassan visszatérek a jelenbe.
Mert persze már senki sincs itt közülük.
Anyám keze, apám horkolása, a birkák kolompja, öreganyám világa mind a múlté. Talán csak egy régi mozzanat maradt meg bennem. Egy pillanat, amelyet akkor még nem neveztem volna boldogságnak, hiszen nem tudtam, hogy egyszer majd ennyire fog hiányozni.
Akkor csak ott ültem a pokróc alatt, és jó volt.
Nem tudtam, hogy egyszer majd emlékeznem kell rájuk. Nem tudtam, hogy eljön az idő, amikor már nem ölelhetem meg őket, és nem hallom többé az otthon megszokott hangjait.
Csak éltem a magam kis világában, amelyben mindenki a helyén volt.

Talán ezért vágyom ma is annyira a meleg fényekre, a puha takarókra, az ablakban világító kislámpákra. Talán ezért szeretem az ősz rozsdabarna, lángvörös és mély aranyszíneit.
Mert ezekben valahogy ott van az otthon.
Nem a falakban. Nem a bútorokban.
Hanem abban, amit egyszer együtt éltünk át, és amit az idő sem tud teljesen elvenni tőlünk.
Néha elég egy kép, egy illat, egy halk nesz, és újra ott ülünk a régi pokróc alatt.
Egy pillanatra megint mindenki velünk van.
És mi, akik már tudjuk, milyen az, amikor elfogynak körülöttünk a szeretteink, talán jobban értjük, mint valaha, milyen nagy ajándék volt az a régi, egyszerű boldogság.
Amikor még mindenki itt volt.

—

A szerző családi fényképei:

1. Édesapám fiatalkorában. Az a férfi, akinek az emléke a birkák kolompjával, a nyáj közelségével és a régi otthon hangjaival együtt él bennem.

2. Nagyszüleim egy közös fényképen. Egy családi múlt, amelynek emlékei ma is részei annak, aki vagyok.

3. Édesanyám 70 évesen, én 45 évesen. Egy ölelés, amelyben két nemzedék találkozik.

Filó Margit író

 

Szólj hozzá!