MARCUS TULLIUS CICERO

Összes megtekintés: 276 

A KIVÁLÓ ÍRÓ, SZÓNOK, POLITIKUS ÉS FILOZÓFUS
MARCUS TULLIUS CICERO

Cicero kora, a római próza virágzása

A Római Köztársaság politikai élete, a senatusi gyűlések, a népgyűlések, a törvényszéki tárgyalások és a gyászbeszédek bő alkalmat adtak az ékesszólás kifejlődésére. A római szónoklás görög nyomokon indult meg és g fejlődött ki: részben görög rétorok nyitottak iskolákat Rómában, részben a tanulni vágyó római ifjak Görögországban keresték fel a kiváló szónoklattanítókat.
Kiváló szónokok voltak már a régebbi időkben is, ilyen például Marcus Porcius Cato, aki a Karthágó végeges megsemmisítését sugalmazta beszédeinek híres zárómondatával: ceterum censeo Karthaginem esse delendam. (Javaslom továbbá Karthágó teljes lerombolását).
A II. század végén a nép ügyének lángoló lelkesedésű szónoka volt Caius Sempronius Gracchus.
Az I. század polgárháborúkban kirobbanó politikai harcai is a szónoklat további fejlődéséhez vezettek és a szónoklat elméletének kidolgozására késztettek.
A történetírás fellendüléséről, Sallustius, Caesar, Terentius Varro és Cornelius Nepos munkássága gondoskodott.
A görög minták nyomán korábban létrejött műfajok, a dráma, epika szintén újabb művelőkre talált. Tovább fejlődik a mimus, a népi bohózat, amelyben most már minden szerepet álarc nélkül játszanak, s a nő szerepeket most már női színészek alakítják. A mimusnak ez a formája nagy hatással volt a modern színművészet kialakulására. A korszak fő jellemzője azonban a prózairodalomnak, a történetírásnak és a szónoki beszédnek a fellendülése.
Az egész korszakot a világ egyik legkiválóbb szónokának, a latin prózai stílus legnagyobb művészének nevével szoktuk megjelölni.
Ő pedig nem más, mint Marcus Tullius Cicero, a kiváló író, szónok, politikus és filozófus.
Cicero Kr.e. 106. január 3-án született Arpinumban. Az ókori Róma kiemelkedő tehetségű polgára.
Kortársai – köztük politikai ellenfelei is – ragyogó. már-már boszorkányos tehetségű szónoknak tartották, de írásai is is remekművek. Mindenképp az antik irodalom egyik óriása, de a tankönyvek általában abban is megegyeznek, hogy ő az antik széppróza legnagyobb mestere. Ehhez hozzájárul az is, hogy azon kevés ókori szerzők közé tartozik, akiknek művei nem töredékesek, hiánytalanul maradtak meg: számtalan (magán) levele, bírósági vád- és védőbeszéde, filozófiai és esztétikai értekezése túlélte az évezredeket. Filozófusként is számottevő (elsősorban a sztoikus iskolához sorolható, de még inkább „eklektikus”, az iskolákból neki tetsző tanokat vegyítő filozófusnak szokás minősíteni).
Politikusi karrierje is rendkívüli, nemzetségéből elsőként (homo novus) tölthetett be állami tisztségeket (aedilis, praetor), végül egészen a konzulságig eljutott, s e minőségében elsősorban az ő nevéhez fűződik az „államellenesnek” tartott (ma populistának mondanánk) Catilina-féle összeesküvés (coniuratio Catilinae) leleplezése, amiért a szenátus kitüntetésben (pater patriae – A Haza Atyja) részesítette.
Élete erőszakos halállal ért véget, mivel a köztársaságkor végének köztársaságpárti politikusaként többször is a vesztes oldalra állt.
Az utókor nem egységes politikájának megítélésében: hogy csak a szélsőségeket említsük, egyesek (például a marxista regényírók) a köztársaság népellenes plutokrata elitjének hiú, törtető, kapzsi, cinikus, demagóg, és maradi szolgájaként festik le, míg mások a szabadság, a hagyományok és a régi értékek bátor védelmezőjének a kibontakozóban lévő emberellenes, egyeduralmi diktatúrával szemben.
Érdekesség, hogy állítólag ő találta meg Arkhimédész szicíliai sírját, melyet a helyi görögök már elfeledtek, és nem tudták megmutatni azt az utazóknak.

ÉLETE

Mint már említettem a latiumi Arpinumban született Kr.e. 106-ban, apja római lovag. Quintus nevű öccsével együtt gondos képzésben (filozófia, retorika, jog, poétika) részesült. Tanulmányai során széles körű filozófiai műveltséget szerzett, legnagyobb hatással azonban valószínűleg az apámeai Poszeidóniusz volt rá.
Tanulmányait Rómában végezte, ahol kora legkiválóbb szónokait hallgatta, kitűnő tudósok vezetése alatt tanulta a római jogot és a görög filozófiát, s kedvező feltételek mellett nagyszerűen kifejlődtek gazdag képességei.
Sulla diktatúrája alatt kezdi meg szónoki pályáját, először polgári perekben szerepel. Egy bonyolult apagyilkossági perben sikeresen védi a vádlottat (Pro- Sexto Roscio Amerino i.e. 80), s ezzel megalapozza szónoki hírnevét.
Ismeretei tökéletesítésére görögországi tanulmányútra megy, majd visszatérve megkezdi politikai pályafutását is.
Quaestor, majd curulis aedilis lesz, s a senatusnak is tagja.
I.e. 70-ben a szicíliaiak vádat emeltek volt propraetoruk, Verres ellen zsarolás címén, s a vád képviseletét Cicero oly fényesen látta el, hogy már az első vádbeszéd után az ellenfél védőügyvédje, a híres (abban az időben a legnagyobb római szónoknak tartott) Quintus Hortensius Hortalus elveszettnek látta a pert, maga Verres pedig önkéntes száműzetésbe vonult (Orationes in Verres),
Miután egyhangúlag praetorrá választották, megkezdte politikai szónoki tevékenységét is.
Első nagy politikai beszédével sikerült elérnia, hogy Pompeiust bízzák meg a Mithriadetes elleni háború fővezérségével (Pro imperio Gnaei Pompei).
A nemesség segítségével a 63. évre sikerült consullá választania magát, elfojtotta a Catilina-féle összeesküvést (Orationes in Catilinam, i.e.63), ezért a pater patriae címmel tüntették ki. Ez volt pályafutásának a legfényesebb időszaka.

A CATILINA ELLENI VÁDBESZÉDE

O tempora, o mores! – Ő idők, ó erkölcsök! (Catilina ellen I.)
Cicero szónokis stílusát jól érzékeltetik a Catilina elleni első beszéd kezdősorai:

Quo usque tandem abutere, Catilina, patientia nostra? Quam diu etiam furor iste tuus nos eludet? Quem ad finem sese effranata iactabit audacia? Nihilne te nocturnum praesidium Palati, nihil urbis vigiliae, nihil timor populi, nihil concursus bonorum omnium, nihil hic munitissimus habendi senatus locus, nihil horum ora voltusque moverunt? Patere tua consilia non sentis? Constrictam iam horum omnium scietia teneri ciniurationem tuam non vides?
Quid proxima, quid superiore nocte egeris, ubi fueris, quos convocaveris, quod consilii ceperis, quem nostrum ignorare arbitraris?
O tempora, o mores? Senatus haec intellegit. Consul videt; hic tamen vivit. Vivit? Immo vero etiam in senatum venit, fit publici consilii particeps, notat et designat oculis ad caedem unumquemque nostrum. (Calitina ellen I.)
Magyarul: Ugyan meddig élsz vissza, Catilina, még a türelmünkkel? Meddig űz még eszeveszett dühöd gúnyt belőlünk? Mely határig hányja-veti magát zabolátlan vakmerőséged? Hát sem a Palatium éjjeli őrzése, sem a nép rettegése, sem a legderekabbak összesereglése, sem a senatus üléshelyének megerősítése, sem a senatorok arca-tekintete, semmi sincs rád hatással? Terveid lelepleződtek, nem veszed észre? Bilincsekbe verve valamennyiünk tudatában összeesküvésed, nem látod? Hogy a mára virradó meg az előző éjjel mit műveltél, hol voltál, össze kiket hívtál, velük mifélékről tanácskoztál, melyikünk nem tudja, mit gondolsz?
Óh idők, óh erkölcsök! A szenátus mindezt tudja, a konzul is látja, ez itt mégis tovább él. Él?? Sőt, még a szenátusba is eljön, részt vesz az üléseken, és szemeivel egyenként választ ki, jelöl meg minket legyilkolásra.

( De – természetesen- a beszéd nem alaptalan vádaskodások halmozása. E sorok után a szónoklat alapos és tényszerű érveléssel folytatódik, amelyben Cicero részletesen beszámol Catilina mozgolódásáról, az ő és társai szervezkedéséről (általában tanúvallomásokat is meghallgatott a bíróság ezzel kapcsolatban), hogy hol és mikor kivel és mit beszéltek meg, ismerteti az esetleg ide vágó törvényeket, és intézkedéseket javasol.)

POLITIKAI TÖRÉSVONAL

Cicero politikai dicsősége azonban nem tartott sokáig. Pompeius szövetkezett Caesarral ls Crasszussal, s elidegenedett tőle; régi ellensége, Clodius Pulcher pedig egy törvényjavaslatot terjesztett be azok ellen, akik önkényesen, a népgyűlés jóváhagyása nélkül végeztetnek ki római polgárokat. A törvényjavaslat éle nyilvánvalóan Cicero ellen irányult, mert Catilina cinkosai kivégeztetésénél valóban nem várta meg a népgyűlés határozatát, s Cicero számkivetésbe ment. Távollétében ítélték el, házát lerombolták, sőt még családját is bántalmazták.
Egy év múlva azonban visszahívták, s bár a visszatéréskor érző örömhangulat teljes elégtétel volt számára, régi lendülete már megtört. A politikától visszavonult, inkább bölcseleti és irodalmi tanulmányokkal foglalkozott,
I.e. 50-ben még proconsul is volt, majd a Caesar és Pompeius között kitört polgárháborúban Pompeius mellé állt. A pharsalusi csatában Caesar győzött, de nagylelkűen megbocsátott Cicerónak. Ettől kezdve teljes visszavonultságban élt, de Caesar meggyilkolása után újra beleavatkozott az államügyekbe, s Antonius ellen mondott beszédeivel, amelyeket Démoszthenész hasonló beszédei után Philippicáknak nevezünk elérte, hogy Antoniust a haza ellenségének nyilvánították, és sereget küldtek ellene. Időközben azonban Octavianus kibékült Antoniuszal, s kiszolgáltatta Cicerót.
A menekülő Cicerót Antonius katonái a formiaei villájához közeli tengerparton a mai Vindicion környékén– a helyszín nevét a latin vindico=vendicare=bosszút állni szóból kapta -utolérték és lefejezték. I.e. 43-ban, 63 éves korában tehát ily szörnyű végzete lett a korszak meghatározó politikusénak.
Antonius, aki már régóta gyűlölte Cicerót, aki nevelőapját, Publius Cornelius Lentulus Surát kivégeztette a Catilina-féle összeesküvés során, szörnyű bosszút állt rajta.
A tisztelt olvasó idegrendszerét megkímélve nem részletezem, hogy mit tettek Cicero testével!

MAGÁNÉLETE

Cicero kétszer házasodott, egyszer harminc-, másodszor 60 éves korában. Egyetlen szeretett leánya, Tullia szülés közben fiatalon meghalt. Sírjának romjai apja későbbi sírjához közel találhatóak Formiában. Sokat prédikált ellenfelei erkölcsi züllöttségéről, s bár sok jellemgyengeséggel vádolták, egy biztos: magánélete példamutató és kikezdhetetlen volt, ellentétben ellenfeleivel szemben, akik igen szabados, a régi nemességet megbotránkoztató erkölcsökről tettek tanúbizonyságot, és legtöbben kétes körülmények közt szerezték vagyonukat.

A SZÓNOKLAT MAGASISKOLÁJA

Cicero- aki példaképének Démoszthenészt tartotta- kétségkívül az irodalmi stílus elméletének és gyakorlatának mestere volt. Szónoklatai mind formai, mind pedig tartalmi szempontból mintaadó remekek. Azonban ettől eltekintve irányzatba, stílusba sorolása nem egységes: egyesek szerint a dagályosságra és barokkos szónoklatcicomázásra törekvő asianizmus szónoki irányzatának követője volt, mások inkább az egyszerűségre és világosságra törekvő attikai stílusirányzathoz sorolják. Élete során 58 beszédet írt.
Művészi szintre fejlesztette a szónoki körmondat, szaknyelven periódus alkalmazását. Ez nemcsak gondolati,hanem az ezt támogató időmértékes ritmuselemeket is tartalmaz, ez a zenei elem is hozzájárul a mondatvezetés gördülékennyé, hatásossá, esztétikussá tételéhez, és nem utolsósorban jobb megjegyezhetőségéhez. A metrum különösen a mondatvégeken szembetűnő (quamdiu etiam furor iste tuus nos eludet.
A filológusok szerint Cicerónak voltak „kedvenc” mondatzáró ritmusai (clausulák) is, amelyekhez hasonlókat a kor más szónokai is alkalmaztak (stílusirányzattól függően).
A formai elemek mellett tartalmilag szónoki műveit a világos, rendkívül erőteljes (ellenfelei szerint túlzó és demagóg) fogalmazás, és a tartalmilag telített, sokszor a köznapi élethez kapcsolódó, de nem közhelyes szóképek, hasonlatok, kifejezések jellemzik ( s ezért az egyszerűbb emberek számára nem csak gondolatokat, hanem inkább érzéseket közvetít és indulatokat vált ki.).
Szónoklatai, illetve ezek írásban kiadott formái a csúsztatásoktól sem mentesek. Egyes filológusok szerint olyan részletek is szerepelnek bennük, melyek az élőbeszédben nem hangozhattak el ( mivel jóval később történtek). Az a tény, hogy a Verrinákat , és valószínűleg a Catilina elleni beszédeket is, különféle okokból, átszerkesztve adta ki.
De az élőbeszédben is annyira erőteljesen képes fogalmazni. Amikor Catilina gyilkos szándékairól beszél, nem felejti el a gladiátorok által használt rövid tőrt, s sicát említeni az általa használt fegyverként, utalva arra a gyanúra, hogy fel akarja lázítani a rabszolgákat ( ez egy római politikus ellen a lehető legsúlyosabb vád volt, súlyosabb, mint egy „szimpla” hazaárulás). Akár igaz volt ez, akár nem, egy kimondott vád ellen lehet védekezni, de az ilyen, kiváló helyzetfelismerő képességgel alkalmazott szóképek ellen természetesen
nem: a megvádolt személy vagy elsiklik a vád felett, ami nyilván nem jó, vagy pedig védekezni kényszerül ( ami szintén már egy hátrányos pozíció).
Cicero egyébként is bevallottan az érzelmekre alapozó szónoklatok híve volt ( ezt a véleményét a modern pszichológia teljes mértékben igazolta): egyik ismerősének azt ajánlotta, ha az anyát vagy gyermekes apát véd a bíróságon, ne habozzon annak gyermekével a karján megjelenni a bírák és a közönség előtt, mert az ilyesminek nagy hatása van.
Az effajta fogások, amelyeket ma demagógiának minősítenek, egyébként akkor teljesen szokásosak és elfogadottak voltak: a szónoklatokat illett erőteljes hangulati elemekkel (hanghordozás változtatás, latinosan széles, temperamentumos gesztikuláció) tarkítva előadni.

CICERO FILOZÓFIAI MUNKÁSSÁGA

Cicero vallotta, hogy a szónoknak a jogi és a történelmi ismeretei mellett a filozófiában is járatosnak kell lennie. Még ifjúkorában, alighogy tanulmányait befejezte Rómában, Görögországba ment, Athénban és Rhodosz szigetén valamennyi uralkodó filozófiai irányzattal megsimerkedett és behatóan foglalkozott. Különösen rhodoszi mestere, az apámeiai Poszeidoniosz ( i.e. 135-84) tanítása hatott rá: filozófiai felfogásának kialakulására és írói tevékenységére.
Cicero különösen sokat tett a filozófia népszerűsítése érdekében. Jól ismerte a régi nagy iskolák tanításait (Platónt, Arisztotelészt), a Szókratész és Platón módszereit felújító újakadémikusok, valamint a sztoikus és epikuerus mesterek tanítását, s azok alapelveit – eredetiségre alig törekedve – érthető formában, gyakran népszerűsítő céllal, latin nyelven fejtette ki. Anélkül, hogy egyetlen iskola mellett kötelezte volna el magát – mint korának legtöbb gondolkodója -, válogatva alakította ki a maga filozófiai nézetét, ezért eklektikusnak nevezzük,
Írásaiban nagymértékben függ a görög mintától, de filozófiai témái többségükben a kor Rómájának kérdéseihez kapcsolódnak.
Rómában előtte nem is volt latin nyelvű filozófia, kortársával, az epikuroszi filozófia tanait verses formában- tankölteményben megfogalmazó Lucretiusszal egyidejűleg teremtette meg a latin filozófiai próza műnyelvét. Nem vallotta magát filozófusnak, jószerivel csak élete otiumaiban, kényszerű pihenőiben vigasztalta magát filozófiával.
( „Fordítások ezek, nem kerülnek különös fáradságomba, csak a szavakat adom, abból pedig van bőven” – írja Atticusnak filozófiai írásairól.)
Filozófiai műveihez soroljuk Cicero államelméleti műveit (például: De re publica, De legibus), erkölcstani műveit ( például: Tusculanae disputationes, De finibus bonarum et malorum, Cato maior de senectute, Laelius de amicitia és De officiis), valamint teológiai műveit (például: De natura deorum, De fato, De divinatione).

LEVELEZÉSE, HATÁSA AZ UTÓKORRA

Kortörténeti szempontból szerfelett értékes Cicero kiterjedt levelezése. Leveleiből 37 könyvben több mint 800 fennmaradt. A legtöbb levelet bizalmas barátjához, T.Pomponius Atticushoz, öccséhez, Quintushoz és M. Iunius Brutushoz írta. E levelek missilis, valóban elküldött levelek voltak, sok esetben a levelekre érkezett válaszok is fennmaradtak. Tartalmuk nagyon változatos, a kor történetének csaknem minden mozzanatát felölelik.
Cicero korának egyik legnagyobb műveltségű férfija volt, nemcsak a rómaiaknak, hanem az egész világnak egyik legnagyobb szónoka.
Nagy tehetséggel bírt a görög műveltség átélésére, és latin nyelven nagyszerűen tudta ezt népszerűsíteni.
A latin tudományos prózát voltaképpen ő alapítja meg, s olyan tökéletességre emeli, amely évszázadokra követendő példa lesz. Mint államférfi azonban messze elmarad nagy kortársai mögött, ingatag és határozatlan, a válaszúton mindig rosszul választ, hiúságból túlozza a saját szerepét és jelentőségét.
Hatása az utókorra rendkívül nagy. A reneszánsz idején Cicero a klasszikus latin nyelv egyedüli normája, s a skolasztikus latinságot teljesen háttérbe szorítja. Nemcsak az angol és francia felvilágosodásra hat, hanem mai filozófiánk is nagyrészt az ő terminológiáját használja, stílusa pedig minden művelt irodalom prózáját egészen a legutóbbi időkig döntően befolyásolta.
Cicero és a latin nyelv egyet jelentett!

EGY KIS NYOMDAI ÉRDEKESSÉG

Létezik egy Cicero nevű betűkép-típus is. Ez a nevét onnan nyerte, hogy Sweynheym és Pannartz, 1467-ben Rómában ezen betűnemmel nyomtatták először Cicero leveleit. A C. betűtörzse tizenkét tipográfiai pontvastagságú.
Az említett betűtípus után a nyomdászatban cicerónak hívják a 12 tipográfiai pontnyi ( a hazánkban használt Didot-Berthold rendszerben 4,5 mm) egységet. Ez az egység- főleg a magasnyomtatás fénykorában – az általánosan
használt alapegység volt.
A Fejér Megyei Hírlap Szerkesztőségében kollégám, a kiváló tördelő-tervezőszerkesztő Hadnagy Gábor, amikor leadtuk a kéziratokat mindig ezt mondta: „Na most akkor egy kicsit cicerózunk.” Ez azt jelentette, hogy betördelte az újságoldalakat és „cicerózta” a címeket.
Könyvem szerkesztője, Csiszár László, a győri megyei nyomda kiváló szakembere is sokat tudna mesélni erről.
Még egy adalék Cicero utóhatásáról: a nevéről elkeresztelt, középiskolás tanulók számára rendezett latin tanulmányi verseny döntőjét Cicero szülőhelye közelében, az olaszországi Arpinóban szokás tartani.
Cicero rabszolgája, Tiro találta ki a gyorsírás részben ma is használt jeleit.

CICERO FONTOSABB MŰVEI

– Catilina ellen I. (Oratio in Catilinam prima)
– Catilina ellen II. (Oratio in Catilinam secunda)
– Verres ellen (Orationes in Verrem)
– A szónok (De Oratore…) De Oratore ad Quintum fratrem libri tres (A szónok; három könyv Quintus bátyjának)
– Az idősebb Cato (vagy) az öregségről (Cato maior de senectute)
– Az államról ( De re publica)
– A törvényekről (De legibus)
– A végzetről 6De fato)
– Brutus (Brutus)
– Tusculumi eszmecsere (Tusculanae disputationes)

Csató József

Szólj hozzá!