Egy éve…

Összes megtekintés: 184 

Rengeteget gondolkodtam, hogy megírjam-e ezt a cikket vagy ne. De végül a mellett döntöttem, hogy igen. Egy éve folyamatba nem olvasunk egyebet, nem látunk mást mind a koronavírusról szóló cikkeket. Nem akartam beállni a sorba, aki ugyancsak erről akar beszélni, valami mást akartam hozni, érdekesebbet, de rájöttem, hogy azért pár tényről mégis írnék.
Feltettem magamban egy kérdést: mi is változott egy év alatt a vírus kezdete óta?
A szoba ablakán bámultam kifelé s közbe pörögtek a fejembe az emlékék.
Felmerült még egy kérdés bennem: tényleg csak rossz oldala volt ennek az egész karantén, vírus dolognak?
Március 11. Minden ezen a napon kezdődött, nálunk Romániában. Tisztán emlékszek mindenre.
Átlagos nap volt, kedden 3 órakor haza mentem iskolából, és ledőltem aludni. Arra ébredtem fel, hogy a szüleim a híreket nézik, s azt mondják, hogy holnap bezárják az iskolákat. Hozzánk is megérkezett a koronavírus. Nagyon fel se fogtam. Felkeltem s elkezdtem tanulni. Hétvégén tantárgyversenyem van, egy hét múlva Szerbiába kell menjünk turnézni a táncegyüttessel, közbe további népdal, tánc és iskolai versenyre készülünk, a héten pedig még sok felmérő vár ránk.
Eljött szerda s a tanárok bejelentették, hogy holnaptól az iskolák bezárnak. Persze gyermekfejjel, átlagos iskolás diákokként örültünk a hírnek, de még mindig nem tudtuk felfogni. 3 óra után haza mentünk és itt mondhatjuk, hogy kezdődött minden, itt vége volt. Feküdtem az ágyba és azon gondolkodtam mi is lesz most? Örültünk valahol, nincs iskola, többet lehetünk együtt a barátokkal. Minden egyes nap, találkoztunk a falubeli fiatalokkal, összeszedtük a csapatot és sötétedésig görkorcsolyáztunk. A „vakációnk” csupán egy hétig tartott, hétfőtől mindent lezártak és a ház falai közé kényszerültünk. Első nap csak sírni tudtam. Megannyi kérdés merült fel bennem. Mi lesz a barátokkal? Mi lesz a tanulással, az iskolával? Mi lesz mindazzal, amit elkezdtünk és abba kellett hagyni?
Egyhangúak voltak a mindennapok, délig aludtam, ágyba voltam, estefelé elaludtam s kezdtem mindent elölről. Nem volt, ahova kiöltözz, nem tudtál a barátokkal kocsiba ülni, elmenni valamit meginni, elbeszélgetni a tegnapi partit. Nem voltak hosszú éjszakákon át tartó bulik, hajnalban való hazabandukolások.


Ahogy teltek múltak a napok megfogalmazott bennem a szó, amit kerestem: nem találtam értelmét a napjaimnak. Majd elhatároztam, hogy ez így tovább nem mehet s a lehető legjobbat kell kihozni belőle.
Az ébresztőt kilenc órára állítottam. A napot egy kávéval kezdtem. Gondolkodtam mivel tudnám visszahozni a „megszokott mindennapokat” az életemben a bezártság ellenére.


Újra neki fogtam sportolni, irodalmi pályázatokat kerestem, írtam, sokszor egész nap s éjjel is. A jó időt kihasználva, reggel kiültem egy könyvvel a hintára egy üveg hideg limonádéval s addig be se mentem a házba míg a könyv legutolsó lapjához nem értem. A konyhába próbáltam megkapni helyem, s pár apró dolgot megtanulni édesanyámtól.

Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, ami meghatározta az elkövetkezendő napjaimat. Csak fejben kellett eldönteni, hogy a rosszból is lehet jó. Számomra a karanténban sikerült a legtöbb irodalmi pályázat, rengeteg könyvet olvastam el s egy antológia kötet is összejött . S ez után jött minden többi, több kötet, újságok, kapcsolatok, lehetőségek, lépések az álmom felé.
Voltak a bezártság alatt sok vidám pillant is. Gyakran a testvéremmel egymásra néztünk s mondtuk, hogy megyünk sétálni, ami abból állt, hogy az udvart legalább ötször körbe sétáltuk. Csináltunk ketten házi bulit, eljátszottunk egy szüretibát vagy egy lakodalmat. Volt egy nap, amikor azt éreztem, hogy a szomszédunknak akkor volt elege az egészből. Elindultam egy könyvvel a kezembe a hinta felé, amikor meghallottam fél fülel megjegyzését: ez megint olvas. Mondanom sem kell, hogy elfogott a nevetés. Este pedig, amikor éppen esti rutin edzésemet végeztem, s az udvaron szaladtam, egy pillantást oda vetve csak annyit láttam, hogy a fejét fogja.
Ezekkel ellentétben a borús napok se kerültek el. Sokszor elé sétáltam a kapuhoz s megfogtam a kilincset, annyira ki akartam lépni az útra, elsétálni a picuri boltig, ami pont a kanyar után van, megnézni a templomtért, ahol a falubeliekkel szoktunk találkozni. Ám be voltunk zárva, először csak egy hónapról volt szó végül két és fél hónapot voltunk elzárva mindentől, s május 15.-én szabadulhattunk. Mókás megjegyzéseket tettünk egymásnak az ismerősökkel, hogy a korlátozások feloldása után egy hétig haza se megyünk…
Barátokat veszítettünk el, s próbáltunk megmaradni embereknek… Egy fájdalmas nap után nem volt, ahova menekülj, nem tudtak megvigasztalni a barátok egy ital mellett, nem tudtad kiszellőztetni a fejed, csak ugyanazt a teret járhattad be.
Néptánccsoportba tartozom nyolc éve, borzasztó érzés volt, hogy azt a sok turnét le kellett mondjuk, a ruhánk a szekrénybe pihennek magányosan s a cipőnk egy éve a sarokba van, úgy ahogy az utolsó próbán otthagytuk.

A karanténban próbáltam otthon gyakorolni, hogy ne essek ki belőle, népzenéket hallgattam, s népviseleteket vasalgattam. Tudom, nem vagyok egyedül az érzéssel, akinek hiányoznak a reggelig tartó táncházak, a kacagással teli próbák.

Mostanában, amikor süt a nap s kinézek az udvarra, eszembe jutnak az emlékek, milyen volt tavaly ilyenkor, s elkap az érzés mintha most is bezárva lennénk, nyomott hagyott bennünk…
Egy éve, hogy tart még mindig, megváltozott az egész világ, s megváltoztatott minden embert.
Minden nap arra várunk mikor lesz ennek vége, de talán majd egyszer…

Kendi Csenge Napsugár

“Egy éve…” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Napsugár!

    Látod végül Te is a vírusról írtál, de azért vannak más írások is az oldalon, érdemes olvasni azokat is. Azért gondolj arra, hogy nincs mindenkinek lehetősége kimenni egy udvarra és ott hintázni, olvasni. Van, akinek valóban csak a négy fal van. Aztán, aki beteg, karanténban van, maximum csak kinézhet arra, amerre az ablaka nyílik.

    Tetszéssel olvastam az írásod, igazad van, túl kell élnünk, nem szabad feladni!

    Szeretettel: Rita🌹

Szólj hozzá!