Ezt igazán csak azok értik meg, aki már veszítettek el egy nagyon közeli hozzátartozót.
Higgyük el, kedves sorstársaim, akinek hiányzik az a bizonyos kedves személy, hogy ő bizony olyan közel van hozzánk, hogy szinte megérinthetnénk egymást, ha igazán elhinnénk, hogy ő csak egy számunkra láthatatlan helyre került. De van, létezik!
Sokszor élem meg az anyukám jelenlétét, szinte tudom, hogy mikor van velem lélekben, mert azt is határozottan lehet érezni, amikor valahol messze jár tőlem. De akkor is van csak máshol látogat.
Ez csak nekünk, emberi agyunknak felfoghatatlan, mert most még „ homályosan látunk”, de ha élő a hitünk, akkor érezzük, hogy szeretteink a közelünkben vannak.
Mint mikor egy édesanya , aki oly régóta vágyik arra, hogy gyermeke szülessen, képes már a magzat beágyazódása előtt érezni leendő gyermekének közeledő lelkét. Mert akarja őt, vágyik rá.
Vonzza önmagához annyira, hogy szinte érzi minden pillanatát a megtermékenyülés előtti létnek.
Az már igazi csoda amikor a fogantatás előtt a leendő anyuka még álmodik is a gyermekkel, aki közli is, hogy őt várják olyan nagy szeretettel. Van ilyen megtörtént eset!
Tehát ahogy a megszületés előtt is érkezünk valahonnan, úgy életünk befejezése után is távozunk és vagyunk valahol.
Ők, akik már itt hagytak bennünket, megélik az örökkévalót és tudják, hogy amikor nagyon fáj a hiányuk, nekik jönniük kell s jelezni, hogy nem távoztak el.
Sokszor nem tudjuk elképzelni, hogy egy bizonyos szerettünk valaha is nélkülünk létezhet tovább, csak amikor eljön a pillanat s a megmásíthatatlannal szembesülünk, akkor fogjuk fel, hogy itt már többé nem találkozunk s ez hasítja szét gyenge mivoltunk.
A halál szükséges állapot a testnek, hiszen egy idő után használhatatlanná válik.
De mi akik mozgatjuk ezt a vázat, itt öntudatot kapunk ami örökre szól, így ha a testet el is hagyjuk a lelkünk ettől még tovább él. Számára onnantól kezdve nincs se idő se tér.
Az anyukák mindig tudják, mikor jelenjenek meg,hiszen a halál nem választhat el egybeolvadt lelkeket.
Álmunk nem véletlen. Szerettünk akkor keres fel benne minket, amikor kételkedni kezdünk abban, hogy ő gondol e még ránk odaát.
Aki szeretett minket s így távozott el, sosem változik meg irántunk szeretete, mert lelke abban az állapotban búcsúzott el.
Így lehetséges az, hogy ők, akik elmentek, mégis örökké velünk élnek!!..
Filó Margit
Ehhez hozzafuznem azt az egyetlen gondolatot, hogy engedjuk el a tolunk eltavozottat. Ha a kotodes, mint jelen esetben, szivbeli szeretet szulotte, az tiszta es onzetlen.
Volt viszont tobb beszelgetesem olyan emberekkel, akik nem engedtek el a meghalt tarsukat. Teli szemrehanyasokkal fordult az egyik asszony az elholt ferje fele, hogy merte itt hagyni, hogy tehette ezt vele, cserben hagyta, es hasonlok. Ferje lelket igy lelancolta, kotottseget hozott letre, nem engedte se el, se tovabb menni utjan a lelkek vilagaban. Az asszony szamara ez egyaltalan nem volt tudatos, azaz tudasa sem volt rola, hogy a ferje lelke szenved ezalatt es altala. A kotottseg nem tiszta, onzetlen szeretet, hanem onzoseg.
Ket alkalommal ultunk le hosszasabb beszelgetesre, ferjenek lelke uzent szerettenek, mire o vegre siras es megbanas kozepett elengedte ot. Ezt a felszabadito erzest tapasztalni, mintha egy sulyos teher esett volna le kettejukrol, hihetetlen megeles. Tehat ne lancoljuk magunkhoz elholt tarsainkat onzosegbol, hanem elengedessel kivanjuk oket az Orok Szereto kezebe es aldasaba.