Anyák

Összes megtekintés: 52 

Anyák
Az anyák napja megünneplése egészen az ókori görögökig nyúlik vissza, Magyarországon Petri Pálnénak köszönhetjük, hogy az anyák napját ünneppé nyilvánították, 1928-ban már miniszteri rendelet sorolta a hivatalos iskolai ünnepek közé. Emlékezzem és felidézzem a számomra felejthetetlen eseményeket, történeteket. Velem vannak, láttom őket, mosolyukat, szemük csillogását, hallom kacajukat, hangjukat.
Nagyanyám
Vannak, akik emlékezni szoktak, temetőbe járnak, az én nagyanyám Pálóczi Etelka mindig azt mondta addig tiszteljük, becsüljük és szeressük egymást amíg egymás szemébe tudunk nézni, amíg élünk, mert annak van értelme. 1916 január 20-án született Gyulán, aztán az alföldi faluban Feketegyarmaton tarka-barka, fent és lent, sötét és fénnyel teli, hol keskeny ösvényen, hol széles utakon, hol sírva vagy mosolyogva, de sohasem feladva, haladt csak haladt Ő nagyanyám, aki része életemnek most is. Mikor mások sírtak, féltek az én törékeny csillogó kék szemű nagyanyám óriási lendülettel nyerte meg a már biztos vesztésre álló csatát. Meg volt a pénz a tehénre, nagyapám hajnalba indult a vásárba, az utcának a sarkáig sem ért, mikor lehajtott fejű ismerősökkel találkozott, válság van mondták a pengőnk nem ér semmit. Visszafordult, kóválygó fejjel ült le otthon, nem lesz tehén, megyek a határba. Ne lógasd az orrod, mindig van megoldás tette az asztalra az elemózsiás tarisznyát nagyanyám. Este lett, megjött a gazda vacsorához ült, nagyokat nyelve evett, majd tehén bőgést hallott, felkapta a fejét, nagyanyám szemébe nézett, képzeld kezd elmenni az eszem, az előbb bőgést hallottam. Alig, hogy kimondta újból bőgés hallatszott, Etel mi ez. Nézzünk be az istállóba javasolta nagyanyám, mindketten felálltak a vacsora mellől és ott egy tehén, aki éhes, könyörgően bámul rájuk és nagyapám átöleli nagyanyámat mesélték az ismerősök disznótoros vacsorán. A szőtt zsákokat adta a tehénért, míg nagyapám dolgozott, nagyanyám árucsere forgalmat bonyolított. Mindenkinek be kellett lépni a téeszbe, nagyanyám papírból koszorúkat készített és maszek lett, vagyis vállalkozó kérelmet nyújtott be a román államhoz, fizet adót és a családból a férje beadta a lovakat meg belépett, ő nem akar. Megengedték neki. Nagyváradra ment megnézni a Mágnás Miskát, kérelmet írt persze magyarul, kizavarták a hivatalból, tanuljon meg románul. Magyar vagyok, itt születtem ez az én szülőföldem az én otthonom, a faluban nem élnek románok, adót fizettek, csak azt kérem, ami mindenkinek jár, az újságban olvasom egyenlőség, a nők dolgozhatnak mindenhol, mindenki egyenlő, nem számít, hogy hogyan beszélek, a járási irodában csend lett, így van ahogyan mondja szólalt meg magyarul az egyik tisztviselő, meghallgatom segítek. A faluba egy román orvost küldtek, dr.Pinta Severint. Morgolódott mindenki, a férfiak tudtak valamit románul, akik katonák voltak, az orvos igyekezet, mindent beleadott, elkezdet tanulni magyarul. Nagyanyám megtudta valahonnan, hogy valójában büntetésből tették a magyar faluba az orvost, a hír terjedt és kezdték befogadni megszeretni, aztán elakarták vinni az orvost, a falu kiállt mellette és nyugdíjba vonulásáig maradt, megtanult magyarul néha nagy volt a kacagás a rendelőbe, tudta mindenki valami nyelvi vircsaft van a nagy hahota hátterében. Fűzfavesszőből font kisszékbe ültetett nagyanyám, és hallgattuk az Orionton rádiót, közben ő dolgozott. Toldit hallgattuk Básti Lajos előadásában. Láttam Toldi Miklóst, a bikát, a farkasokat, a katonákat, óvodás voltam még ma is hallom azt a hangot, és azóta is az az igazi számomra. Édesanyám olyan
kistányért, bögrét vásárolt, amelyről egy erdei manó egy süni, őzike gomba és erdei virágok néztek rám, nagyanyám mindig úgy tette rá az ennivalót, hogy ne lássam az én kedvenceimet, bezzeg így befalatoztam, mindent, hogy láthassam az én barátaimat és beszélgessek velük. Nagyanyám süteményei, a kis cipó, a saláta leves, a töltöttgalamb, a rózsaszörpjei, a pontosság, ha megígérünk valamit, akkor azt be is kell tartani, mielőtt kimondunk valamit azt előtte meg kell gondolni, nemcsak úgy fecsegünk. Ez mind – mind az én nagyanyám.

Mama
Édesanyám, édesanyját nem ismertem még kiskorában elhunyt, így őt mostoha anyuka nevelte fel. Öt évesen édesapja is meghal így Imre bátyjával ott maradnak Gál Máriának a nyakán, akit én mamának hívtam. Mostoha anya, de milyen, állatorvos lett édesanyám bátyjából és óvónő édesanyámból. Mama nagyszerű szülő volt, és kiváló kertész, minden centiméter földjén virágok, zöldségek és minden piacon ott volt, mint eladó. Mindig megvásárolt olyan házakat. amelyek felújításra szorultak, aztán rendbe rakva eladta a megfelelő időben, jó áron. Zerinden mindenki ismerte, ő volt az az asszony, aki egyetlen egy piacról sem hiányzik, a növények virágok nagyismerője. Csanádi János tanárom megkért gyűjtsünk nagyszüleinktől régi nótákat, balladákat, meséket. A húgom Gyöngyi a mamánál hallotta Kelő Sándor balladáját mely be is került Csanádi János: Bús gerlice csengő hangja körösközi népballadák című könyvébe. Sohasem ment férjhez miután Bíró Imre nagyapám meghalt, felnevelte a gyerekeket Imre nagybátyámat és édesanyámat, aztán dolgozott és a szebbnél szebb virágokban lelte örömét. Elmúltam 18 éves mikor megkérdeztem tőle, mama elmondaná milyen is volt az élete. Édesanyám ekkor már nem élt. Az élet, kezdet bele, az olyan amilyenné alakítjuk. Nagy csend következett, ez nekem így kevés mama. A szüleim nagyon szigorúak voltak, szerelmes lettem, de nagyon, a fiú eljött megkérte a kezem, pontosabban a keresztapja mert így volt akkor a szokás. Nemet mondtak, akkor azt hittem itt vége az életemnek. Könyörögtem, édesapám még csak-csak kezdet megérteni, de aztán mindketten nemet mondtak. Teltek a hónapok, otthon kezdtek vénlányozni, aztán egyik nap azt mondtam a szüleimnek, rendben az első férfi, aki belép a kapun és megkéri a kezem ahhoz megyek, csak hagyjanak békén, és ne szóljanak bele az életembe. Nyílik az utcaajtó és belép Bíró Imre nagyapád, elmondta a mondandóját, és én rávágtam mielőtt megkérte volna a kezem, ha azért jött én igent mondok. Szóhoz sem jutott úgy meglepődött, és próbálta elmondani két gyermeke van a kislánya édesanyád kisbaba és a testvére is még csak éppen, hogy beszél. Nem számít, vágtam rá, feleségül megyek hozzá. A szüleim csendben maradtak, mikor elment nagyapád akkor próbáltak észhez téríteni, de engem ekkor már nem érdekelt az érvelésük. Ennyi, erről nem könnyű még most ennyi idő távlatából sem beszélni. Szerelem helyett volt rengeteg teendő, közben nagyapád egyre betegebb lett, és végül ott maradtunk hárman, de idő gondolkodásra nem volt, tenni kellett az éppen előttünk álló feladatokat. Úgy gondolom én tettem is, mindig előteremtettem a betevő falatot, felneveltem őket, tiszteséges becsületes emberekké váltak. Megbékéltem, a szüleim jót akartak, hiszen minden szülő a gyermekének jót akar. Sokáig haragudtam rájuk, amiért nem engedtek ahhoz a fiúhoz, akivel nagyon szerettük egymást, aztán a virágokba szeretem és rájöttem a harag csak rombol elveszi az erőmet a hasznos dolgoktól. Az élet annyira sokszínű, érdemes megtalálni azt a formáját, amit nemcsak elfogadni tudunk, hanem belé szerettünk és éljük minden pillanatát, akkor nincs fáradtság, bosszúság, csak tenni-tenni akarás. Mama, ó mama minden szavad az igazsággal van átitatva, érzem a súlyát, tetteid pedig magukért beszélnek, ezek olyan értékek, melyek mindig minden időben, korban megállják a helyüket.

Anyu
Édesanyámat mindig anyunak szólítottam, amíg élt, mivel így tanított meg. Tizenötévesen itt hagyott, a húgom három múlt. Szülők nélkül nevelkedett fel, a mama támogatta, segítette és szerette. Édesapámat apunak szólítottam, és anyu halála után hallottam arról, hogy mikor már áldott állapotban volt velem, megtudta ki is apu igazi nagy szerelme, akit az édesapja nem engedte, hogy hozzá menjen apámhoz. Ez nagyon elszomorította mert úgy érezte, ő csak egy pótlék, ha ló nincs a szamár is jó. Az én anyám minden este mesét olvasott nekem, díszpárnákat készített, horgolt, kötött, csodákat teremtett, kevés ideig volt óvónő, Aradra, Rákosdra, Vajdahunyadra kerültek én ezért sok esetben nagyanyáméknál, voltam. Mindentől óvtak védtek, hiszen születésem idején a torokgyík sok kisbabát magával ragadott többek között keresztszüleim kislányát is. Elkényeztettek mindent megkaptam, elmentünk a bolt kirakata előtt és én, ha rácsodálkoztam valamire, ha nem is kértem, este lefekvés előtt megkaptam. Együtt csináltuk a linzert a kinyújtott tésztából én csináltam a formázóval a mintákat. Gyűszűvel például a lukat a közepére, és a baracklekvárral töltött linzereket imádtam enni is és készíteni is. A hinta az nagyon jó volt, anyu ott állt, mindig izgult, ha szánkóztam Rákosdon a hegyoldalba Csillával Józsival Vilivel és Babával meleg teát hozott, vagy süteményt, de igazából csak tudni akarta, hogy nem esett bajom. A zöldségeskertbe mindig csodák történtek, katicabogár, méhecskék, lepkék fogadtak bennünket. Hajnalba kivitt egyszer a kertbe, megcsodálni a harmatcseppeket, az ezüstszínű pókhálók csillogását, hallgatni a madarak csivitelését, érezni a kert illatát, aztán együtt elkészítettük a reggelit. Vajdahunyad már egy más világ volt, a második emeleten laktunk kétszoba, konyha fürdőszoba, spájsz és erkély. Az erkély lett anyu kertje, balkonkert, petrezselyem zöldje, bazsalikom, portulácska, muskátli, aszparágusz. Sokat olvastunk mindhárman, itt kezdtem el bélyeget gyűjteni, anyu segített mindenbe. Könyvtárba jártunk, könyvesboltba belelapoztunk a könyvekbe, anyu meg is szagoltatta velem ilyenkor mindig nevettünk, mert valaki mindig észrevette, hogy szaglásszuk a könyveket. A magyarnyelvű színházi előadásokra elmentünk, meg a moziba. A vajdahunyadi kastélyba sokszor jártam, még anyu nélkül is, mert ott volt a református templom és hittanra jártam, Judit a lelkész lánya osztálytársam volt. Éreztük hiányzik a falu szabadsága, nem a város a mi életünk, hiába kirándulgattunk, volt szép hátizsákom, messzelátóm, kisbicskám, kulacsom. Anyu szeme sem fénylett úgy, apu szakszervezeti vezető lett, sokszor szabadidejében intézkedett, keresztapám többször volt anyunál, hogy beszélje le apámat a szakszervezetről. Anyu erre azt mondta, segít a társainak, emiatt olyan nagy baj nem lehet. Anyu kisbabát várt, mesélt milyen jó lesz, hogy lesz testvérem, ötödikes voltam és vártam nagyon vártam. Aztán egyik hajnalba kórházba rohantak és egy kislánnyal jöttek haza. Nagyon picikének láttam, evett, aludt, pelenka csere, és újból kezdődött minden. Ha nem cseréltek neki azonnal pelenkát addig sírt, míg az meg nem történt. Majd gőgicsélt, nőtt és anyu mindig ott volt mellettünk. Együtt sétáltunk, vásároltunk meséltünk Gyöngyinek a faluról, ő ilyenkor ugrált, mosolygott, talán érezte rajtunk, hogy boldogság sugárzik belőlünk, ha a faluról, a szabadságról a természetről mesélünk. Apámat keresztapám szerint figyelni kezdték a szakszervezeti munkája véget, ezt mi is kezdtük érezni. Anyu egyre idegesebb lett, apu is, sokszor elrohant otthonról, hogy elkerüljék a veszekedést. Anyu néha sírt, ilyenkor a húgom is rázendített, én is egyre zaklatottabb lettem. Nem értettem semmit, mire megértettem addigra ketten maradtunk a húgommal.

Feketegyarmati Sándor

Szólj hozzá!