Gyors ellenőrzés: fűző rendben, csatok kellően meghúzva, a kerekek rendesen forognak. Nézem a kopást, még nem veszélyes, ráérek megfordítani őket, pár alkalmat biztosan ki fognak bírni. Minden szuper – konstatálom.
Óvatosan, az A-oszlopba kapaszkodva kievickélek az autóból és lábra állok. Vagyis pontosabban kerekekre.
Hűvös szél csap az arcomba. Süt a nap, az élet szép, és én készen állok egy kis tavaszi görkorizáshoz. Intek a körülöttem száguldozó haveroknak, aki szintén ezt a napot választották a nagy kihíváshoz.
Bezárom az ajtót, és nekivágok az ipari park még gyéren beépült betondzsungelének. Szeretek itt korizni, mert szép a környék, kicsi a forgalom, sima a beton, és hatalmas lejtők vannak.
Először csak óvatosan, majd egyre jobban nekibátorodva szlalomozom. Finoman emelgetem a lábam, ízlelgetem a dolgot. Idén még nem is koriztam. Ahogy kezdenek bemelegedni az ízületeim, úgy válok egyre bátrabbá. Hirtelen fordulattal hátramenetbe váltok, majd egy gyors ugrással ismét egyenesbe kerülök. Ezt párszor megismétlem. Tetszik. Az utolsó ugrásnál kibillenek az egyensúlyomból, ezért jobbra koszorúzva korrigálok. Príma, megy ez!
Szeretem ez a régi viharvert Salomon korit, főleg mióta kicseréltem a kerekeket egy számmal nagyobbakra és keményebbekre. Így gyorsabb lett, viszont a manőverező képesség romlott. Csak jobban kell figyelnem ennyi az egész, nyugtatom magam.
Neki is állok tesztelni egy széles „U” alakú lejtőn. Felülről indítok, rendesen felgyorsulok, majd a végén az emelkedő része megfog, lelassít. Ezzel elszórakozom egy darabig, alig kell fékeznem. A végén elunom, és dél felé veszem az irányt.
Kinéztem egy hosszú lankás bekötőutat, elhatározom, hogy kipróbálom. Emlékszem, egyszer már jártam arra, igaz, akkor még a kisebb kerekek voltak a blade-ben. Ahogy nézem, kábé nyolc-kilencszáz méter, széles és sima beton – egyáltalán nem tűnik veszélyesnek.
Lendületesen indítok. Az elején azokkal a speciális kanyarokkal tartom a sebességem, amiket mostanában tanultam egy Youtube videóból.
Egyre gyorsulok, ezért kipróbálok egy-két T fékezést is, bár nem akarom idő előtt szétkoptatni a kerekeket.
Élvezem a száguldást, de érzem, hogy történik valami. A kori sokkal jobban gyorsul, mint ahogy számítottam rá. Lázasan agyalok. Tudom, hogy van egy határ, ami, ha fölé megyek, már nem tudok biztonságosan megállni. Az “U” alaknál nem volt gond, mert az emelkedő része megfogott, de ez itt végig egy hosszú lejtő, és folyamatosan gyorsít.
Elkezdek parázni, de tudom, minden fejben dől el, ezért próbálom ellazítani a testem, miközben feszültem figyelem az utat. A rázkódás is felerősödik, pedig még félúton se járok.
Érzem, hogy baj lesz. Baj van. Már elértem azt a sebességet, ahol a másodperc tört része alatt elesek, ha csak egy aprót hibázok. Pedig muszáj lesz fékeznem!
Finoman a jobb lábamra helyezem a testsúlyt, hogy a balt hátra tehessem fékként. Ssss… Ez bejött, sokat lassított, de nem eleget. Még mindig nagy a sebesség, és érzem, most is csak mázlim volt, hogy nem estem el.
Már bánom, hogy nincs rajtam védőfelszerelés. Jó lenne térd és könyökvédő, egy masszív bukó, és a kezemre is jó lenne valami kesztyűféle. Volt már tapasztalatom betonon eséssel, amikor az ember pörögve csúszik míg meg nem áll, és az apró kavicsok szinte lemarják a bőrét. Egy ilyen esés után úgy néz ki az ember, mint a filmbéli Terminátor, és mikor feláll, mindene szörnyen fájni kezd.
Az út két szélét veszem szemügyre, ha földes vagy füves, akkor arra ugorva jó eséllyel meg lehet állni, de most nincs szerencsém. Az egyik oldalon mély betonakna húzódik végig, a másikon jó méteres sávban, fehér apró szemcsés kavics.
Őrült száguldás. A sebességem már megint a biztonságos fölött, ennyivel korival még sohasem mentem – suhan át rajtam a gondolat. Szinte lüktet a véremben az adrenalin. Nem szabad pánikba esnem, nem szabad! – mondom magamnak, miközben próbálok nagyokat lélegezni, és ellazítani a lában. A rázkódás már nagyon erős, ha most rémegyek egy nagyobb kavicsra végem.
Próbálom a korikat egyenesben tartani, kezeimet védekezésképpen előre nyújtom, és már látom a lejtő végét, ahol az út egy éles kanyarral jobbra fordul, és onnantól emelkedni kezd. Az majd megállít – gondolom – csak odáig kell kibírnom. Ilyen sebesség mellett mindjárt ott is vagyok.
Tudom, hogy ki kell mennem az ív szélére, hogy be tudjam venni biztonságosan a kanyart. Csak most ne jöjjön semmi szemben – fohászkodom.
És megvan! Megcsináltam! Most már felfelé suhanok, az emelkedő erősen lassít, majd végre megállok.
Kifújom a tüdőmben rekedt levegőt, miközben érzem, hogy remegnek a lábaim. Körbenézek. A többiek apró pontokká zsugorodtak a távolban.
Arra gondolok le kéne ülnöm, de inkább formás kis körökkel, forgásokkal vezetem le a felgyülemlett feszültséget. Kell pár perc, amíg a pulzusom visszaáll a normális értékre.
Nagyon megy ez a kori, nem is gondoltam volna és aljas ez a hosszú lankásnak tűnő lejtő. Úgy látszik megúsztam, szóval nem panaszkodhatom.
Lassan a többiek is utolérnek, gratulálnak, hátba veregetnek. Jó voltál apa!
Mondom nekik, legközelebb majd nyitott szemmel is kipróbálom…

Hú, de remek történet, pompásan megírva, elbagatellizálva azt a félelmet, amit az utolsó sejtig megéltél. Nagyon élveztem ezt a “cikket”.
Megúsztad! És ráadásul csukott szemmel. Mi lett volna, ha nyitott szemmel húzol le a lejtőn?
Jó volt olvasni és izgulni.
Rozika 🌹
A történet megtörtént eseményeken alapul… 🙂
Jó voltál, apa! Nagyon élethű, mintha már próbáltad volna. Kicsit izgultam érted, de szerencsésen megúsztad. Néha elképedve nézem a fiúkat, amikor gőrdeszkáznak, gőrkorcsolyáznak, hogy miket tudnak.Na meg a biciklikkel is miket csinálnak!
Fgy