Átjáró

Azt mondják, hogy engedjük el halottainkat és jobban járunk, ha ezt minél előbb tesszük meg.
Igen, biztos így kellene, hogy legyen, de igazán a valóság az, hogy egy közeli hozzátartozót, főleg ha az lényünk másik fele volt, soha nem tudjuk elengedni.
Már csak azért sem, mert ha el is engednénk, akkor az eltávozott nem szakad el tőlünk.
Megérti ugyan, hogy tovább nem bírunk a mély fájdalommal élni, s nekünk szükséges valamennyi távolodás, de sosem tűnik el, miattunk időközönként ismét hozzánk simul.
Mindenki tudja, érzi amikor halottja „végleg”elbúcsúzik, talán megbékélve az örök hazába távozik, mégis olyan ez, mintha egy kézlenyomatként velünk bandukolna tovább.
Megtanul az ember a szerette nélkül élni, de az már annyira más, ahhoz, amikor még együtt voltunk itt ezen a földön.
A csendben az egyedüllétben mindig megtaláljuk, amikor a hiánya némán hívja őt hozzánk. Engedi, hogy érezzük azt, ami lényéből áradt ránk, amikor együtt álltunk az élet színpadán. Mindenhol megismerjük, fényére rátalálunk még akkor is, ha olyan helyen járunk, ahol eddig sosem jártunk, mert ő abban a végtelenben létezik, ahonnan mi is elindultunk egykoron s ahol az a Valaki irányít, akihez majd egyszer visszatérünk.
A mély csendben, ha van bátorságunk még találkozhatunk is szerettünkkel így, hogy mi még itt járunk. Az igaz szeretet hídján mindig van átjáró!

Filó Margit

Szólj hozzá!