A piros lift

Összes megtekintés: 178 

Mindez már régen történt, talán a kilencvenes évek elején. Péntek délután volt, nehéz hét állt mögöttünk. Mi fiatalok voltunk és fel voltunk spannolva. Az obligát buli előszele kellemes izgalommal töltött el mindannyiunkat.
Ha jól emlékszem hatan voltunk: Árpi haverom, a régi zenekarából Bandi és Krisztián, meg két új gyerek, akiket csak látásból ismertem.
Azt már körvonalazódott, hogy hova megyünk szórakozni, de valaki még hiányzott a csapatból. Biztos nagy arc gondoltam, mert a többiek egybehangzó véleménye alapján őt is el kellett hívni.
Mr. Nagy Arc, egy közeli tízes első emeletén lakott. Ezért nem is értettem, miért szállt be kis csapatunk a földszinten veszteglő rozzant piros liftbe. Talán az első lustaságból vagy megszokásból beugrott, aztán a többiek a birkaeffektus hatására követték.
– Bee, bee, bee! – mondják a birkák.
Nem tagadom én is bee-szálltam, azaz inkább beékelődtem. A hely annyira szűkös volt, hogy még a karomat sem tudtam felemelni. Ha érzékletes költői képet keresnék, azt mondanám, olyanok voltunk, mint füstölt heringek a konzervdobozban. Mindegy, gondoltam egy emeletet így is kibírok, bár azért voltak fenntartásaim.
Hatan voltunk, de az egyik új srác maga megvolt vagy százhúsz kiló, szóval szerintem túl voltunk a maximális megengedett terhelésen.
Minden olyan gyorsan történt. A kövér srác megnyomta az első emelet gombját, a lift elindult felfelé, de szinte azonnal, nagy zökkenéssel megakadt, és nem ment egy centit se tovább. A földszint és az első emelet között rekedtünk, bár a földszinthez közelebb voltunk. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a legrosszabb rémálmunk vált a szemünk előtt másodpercek alatt valósággá. Először el sem hittem, hogy ez megtörténhet.
Addig nem tudtam, hogy klausztrofóbiás vagyok, amíg ilyen helyzetbe nem kerültem. Azért megpróbáltam higgadt maradni, és lassan vettem a levegőt.
A többiek se viselték jól a szűk bezártságot. Az elején még kínosan vigyorogtunk egymásra, béna poénokat sütögettünk, miközben a dagi ráfeküdt a vészcsengőre. Előbb csak rövid sorozatokkal próbálkozott, de később már folyamatosan nyomta.
Egy idő után egy férfihangot hallottunk.
– Bennragadtak?
– Igen! Ki tudna szabadítani minket?
– Azt csak a gondnok tudja. Én egy lakó vagyok. A héten most romlik el már harmadszor ez az átkozott lift.
– Tudna szólni a gondnoknak?
– Megpróbálhatom…
Elment, és mi csendben várakoztunk. Akkor még nem volt mobiltelefon. Lassan teltek az idegőrlő percek. Az egyik srác elkezdte mondani, hogy ő már érzi, hogy fogy a levegő. Gyorsan leállítottuk, de a feszültség érezhetően megnövekedett. A neon vibrálni kezdett.
Egy végtelenség után a testetlen hang visszatért.
– Halló! Hallotok?
– Igen itt vagyunk!
(Hova is mentünk volna?)
– Rossz hírem van. A gondnok elutazott a hétvégére és csak vasárnap este érkezik vissza. Sajnálom!
– …
A hír letaglózott, majd kitört a pánik. Krisztián megfogta, és teljes erejéből rángatni kezdte a belső automata ajtót. Sikerült is egy jó darabon elhúznia, úgyhogy láthatóvá vált a külső ajtó, de azt nem lehetett kinyitni.
Most mi lesz? Vasárnapig itt leszünk? Éreztem, hogy elönt a hideg veríték, és a végtagjaim elzsibbadnak.
Krisztián az öklével verte a piros vasajtót. Kiabálni kezdtünk:
– Segítség!
– Szedjenek ki innen!
Már senki nem gondolt a bulira. A szomorú tény az volt, hogy péntek délután, mind a hatunkat foglyuk ejtett egy rosszul karbantartott szocreál lift.
Szép hír lesz belőle az újságban, gondoltam, bár borzasztóan éreztem magam. Átkoztam birka természetem amikor arra gondoltam, hogy milyen csábítóan kínálkozott a lépcső. Csak két forduló, tíz másodperc szabadság, a fojtó bezártság örökkévalósága helyett.
– Van ott egy pöcök… – szólt kintről egy másik, higgadtabb hang.
Úgy látszik időközben még valaki érkezett a helyszínre.
– Látjátok? Megvan? Azt kell felhúzni!
– Nem látunk semmit, elég sötét van.
– Pedig ott van. Fent.
– Megvan.
– Azt kell felhúzni.
– Próbáljuk de nem megy. Kellene egy csavarhúzó, vagy valami vékony tárgy!
Senkinél nem volt semmi.
Behunytam a szemem. Rossz volt nézni ezt a szenvedést, ezt a kínlódást.
– Próbáld az ujjaddal!
Krisztián próbálta, de nem bírta felhúzni.
– Nem megy, túl gyenge az ujjam.
– Hadd próbáljam meg én – ajánlkozott hirtelen Bandi.
– Tessék! Próbáld!
Nagy nehezen helyet cseréltek. Bandinak, az énekesnek, majdnem akkora ujjai voltak, mint egy kisebb debreceni. Krisztián megmutatta neki a pöcköt. Bandinak se ment, bár nem adta fel…
Már én is éreztem, hogy elfogy a levegő. Olyannak tűnt, mintha egy öröklét óta itt lennénk ebben a büdös és mocskos liftben. A gyengén vibráló neonfény megvilágította az arcunkra kiülő rettegést. Ez lett a péntek esti buliból…
Aztán hirtelen, varázsütésre a külső ajtó kinyílt. Bandi volt. Megcsinálta! A husi ujjú Bandi. Hirtelen szabadok lettünk.
Ugyanúgy nem hittem el, mint azt, hogy bent ragadtunk. A kinti hangoknak gazdájuk lett, a két segítőkész férfi a kezét nyújtotta ahogy egyenként kikászálódtunk a megakadt liftből.
Hogy elmentünk-e még utána valahova, arra már nem emlékszem. Nem maradt meg az egészből semmi, csak a bezártság, és az a fullasztó, sápadt, neonfényű borzongás.

Révész Márton

“A piros lift” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Márton! Az jut eszembe, hogy milyen jó, egyik gyermekem és unokám se volt bulizós és általában betartották a szabályokat, olyanokat is, hogy hány ember fér egy kis liftbe. Most is nyugodt lehetek felőlük talán még a közlekedés területén is, bár attól mindig félek a sok felelőtlen, rohangáló ember miatt. Szerencsére módjuk van együtt zenélni egy csendes, kertes helyen, ha arra van kedvük. Magdolna

  2. Kedves Márton, volt “liftbenragadt” élményem 2 is. Mindkettő itt, Rómában. Az egyiknél talán az volt a szerencsém, hogy olyan drótablakos volt a liftkabin ajtaja, és a liftakna sem volt zárt, így kiláttam és volt levegő is. Két órát voltam benn,mire jött egy úr, aki tudta, hogyan kell újraindítani, valami kart kellett elforditani. A másik eset során 5-en voltunk a liftben, iszonyú meleg volt, kilátni semmit, zárt lift volt. Ez husz percig tartott kb. mert olyan helyen volt, hogy azonnal érzékelték a hibát.
    Fgy

Szólj hozzá!