A főnixmadár

A főnixmadár

Az élet csupa búcsúzás…

Búcsúzunk először a gyerekkorunktól, az óvó néni gondoskodó kezeitől, a rajzoktól, melyeken a Nap mindig a lap felső sarkában, félkörben sárgállott. A salátafőzeléktől, és a homokozóban gyártott sársüteményektől. Kezdődik a búcsúfolyam…
Búcsúzunk a kisiskolás élményektől, a tinédzserkori első szerelmektől, a ballagástól, melyet oly sok követ még. Örök búcsúzás, és megújulás az élet, állandó változás. Talán az első időkben fel sem tűnik, oly magától értetődően követik egymást az események, és az életünk központjában mi magunk állunk. Az „ Én” a kezdet és a vég, a család, mely körénk fonódik, védelmez, és kísér. Aztán kilép az ember az önállóság felé, a felelősségvállalás puttonya kellőképp húzza a vállát, hogy a földön járjon, és csak néha kergessen álmokat, délibábokat… Szülőként új dimenziók nyílnak meg, és az élet már nem csak rólunk szól. A fókuszpontok megváltoznak, a prioritások máshova tolódnak, és mintha megállna az idő. A boldog napok és órák, a fiatalság beteljesülése, az évszakok ugyanúgy váltják egymást, szinte semmi sem változik. Kerek egész, forever and ever…
És jön újra egy búcsú, még csak óvatosan közelít, settenkedik, nem félelmetes, nem riogat, még csak incselkedik, ízelítőt ad. Gyermekünk növekszik, és búcsúzunk a babaszagú pillanatoktól, a kis plédtől, melynek puha tapintása simogatott, a kis biciklitől, melynek két pótkereke volt.
Az első szavak, az első önálló lépések, az első sikeres bilibe pisi, mind a miénk, a mi pillanatunk. Az első igazi büszkeségek, melyekben addig ismeretlen és mennyei érzések fedezhetőek fel, egy alapvetően tőlünk független lény, a „mi drágaságunk” minden sikere még közös. Még osztozunk benne, magunkénak tudjuk, és ez hatványozott boldogság, és ínycsiklandó öröm.
Aztán egyszer majd… búcsúzunk újra. A gyerekkorától, amikor már nem mi vagyunk a legfontosabbak, amikor önálló útra lép, és már saját maga felel a döntéseiért. Búcsúzunk attól a szülői léttől, amelyben addig élhettünk. Váratlanul egy ismeretlen új ember születik a gyermek felnőtté válása által. És fizikai búcsú is, ha elmegy otthonról, ha költözik, ha új életet kezd egy másik országban, városban, ha nem láthatjuk mindennap. Nem készítünk reggelire kakaót és sonkás szendvicset paprikával és nem csomagolunk Túró Rudit többé tízóraira.
Újabb kiüresedés, megannyi búcsúzás kísér bennünket: sikertelen házasságok, kapcsolatok, barátságok, melyek megszakadnak, eltávolodunk. Emberek, akik részesei voltak az életünknek, aztán búcsúznak, eltűnnek, láthatatlanságba burkolóznak, elhalványulnak. Búcsúzás jön újra, a halál szele hozza el…
…egy házi kedvenc elvesztése, aki évekig hű társunk volt, családtaggá válik, és megtanít feltétel nélkül szeretni. Aztán egyszer már nem lehet velünk és a hiánya, végtelen űr, a hangtalanság fonódik körénk. A megszokott pillanatok, melyeket átéltünk nap, mint nap, és szavak melyeket neki mondtunk, nincsenek többé. Köddé válik a jelen, minden a szürke homályba távolodik, mintha sosem lett volna.
Így megy ez, újra s újra, elveszítjük szeretteinket, a befolyásolhatatlan utolsó idő, traumák, és elfogadásra késztető tragédiák, amikor nincs válasz a miértekre, és a szívünk szakad ketté.
Az ember elképesztő hős, tiszta tudattal, intelligenciával, érző lélekkel megáldott és megvert lény. Tudja, megéli, felfogja identitását, érti és érzi a pillanatok jelentőségét, lát a jövőbe és nem felejti a múltat. Hordja ezt a súlyt rendületlenül, hosszú életen át küzd a változásokkal, a búcsúzásokkal, az elmúlással, a megváltoztathatatlannal. Gyászol, sír, összetörve hever a földön, és talpra áll, újra éled. Túlélő ösztöne, akarata kiváltság, és mindig egy új esély..
Igazi főnixmadár, ereje semmihez sem fogható. Kell, hogy újra higgyen, szeressen, bízzon, és mosolyogjon, emberi mivoltát megtarthassa. Nyisson az új irányába, pedig van, hogy értelmetlennek és lehetetlennek tűnik. Van, hogy a sötétség beborít mindent, és fojtogat. A fájdalom erős marokkal szorít, ott ahol a legsebezhetőbbek vagyunk, a szívünkben.
De minden búcsúban ott egy kincs, egy drágakő, melyről nem tudunk, melyet meg kell őrizni, hogy lelkünket ékesítse, és gazdagabbá válunk általa.
A végső búcsút pedig mi tesszük majd életünk alkonyán, emlékeink gyémántját visszük magunkkal, de fénylő ragyogása mutatni fogja az utat…

Ferencz Vicus

“A főnixmadár” bejegyzéshez 9 hozzászólás

  1. Kedves Éva, köszönöm a véleményed, örülök, hogy megszólított az eszmefuttatásom..
    Szeretettel üdvözöllek, Vicus😊🌼

  2. Mennyire érdekes, magam is végigláttam ezt a képzeletben járt utat. Csodálatos képességei vannak az embernek, írásod erre vetít rá, hány ilyen gyöngy van lelkünkbe zárva, mely egy-egy emlék, búcsúzás. És hirtelen az jutott eszembe, amikor valaki ezeket elveszíti, hát az szörnyű lehet, mert éppen az amitől ő egyedi, az tűnik el az életéből. Szeretettel olvastalak: Éva

  3. Igen, kell,hogy ùjra higgyünk, hogy újra szeressünk, újra bízni tudjunk és mosolyogjunk! El kell engedni (elégetni) a fájó múltat, a szomorú búcsúzásokat, máskülönben nem tudnánk és újjászületni a hamvainkból, mint a Főnix madár.
    Szeretettel Fgy

  4. Kedves Vicus!

    Tetszéssel és egyetértéssel olvastam soraid. Bizony így van, folyton búcsúzunk és ezek a búcsúk többnyire fájnak, mégis fel kell állni és menni tovább, mígnem tőlünk vesznek búcsút.

    Szeretettel: Rita🌹

Szólj hozzá!