Új család, új élet, új világ!
A gyerekek felnőnek, kirepülnek, elmennek. Tovább élnek saját családjukban. Már nincs rálátásunk életükre.
S jól van ez így.
Mert persze akkor is a mi gyerekeink maradnak, de minden találkozásnál valami új ismeretlent fedezünk fel rajtuk.
S ez kicsit fáj.
Láttuk a mi szüleinket, tudjuk, voltak a nagyszülők is, akik már oly rég eltávoztak és még az ő emlékük is néha fáj, de voltak ők, akiktől mi származunk, de hol vannak már? Egyszerűen elmúltak, csak az emlékeinkben léteznek már. Az ő szüleik pedig mintha sosem lettek volna tán.
De nyomaik bennünk vannak, hordozzuk őket, ami csak nekünk érték, hiszen lényünkben élnek tovább.
A mi gyerekeink még nem tudják, mert látják, hogy velük haladunk tovább, csak akkor ébrednek majd rá, milyen nyugalomban ringott lelkük, míg szüleiket itt látták, ha eljön az a pillanat, mikor nincs többé apám se anyám!
Sokszor megfognánk még kezüket csak úgy, mint gyermekkoruk idején, hogy érezzük lelkünkben valamennyire hozzánk tartoznak még.
A szülők mikor idősek azért várják övéiket oly serényen, hogy míg élnek még addig elraktározzák új élményeiket gyerekeikből. Kell valami az útra, ami kísér, hiszen a múlt olyan messze van már rég!
Ha belenézünk szeretett szüleink szemébe, meglátjuk a mélyben, hogy ők még mindig a kicsi gyerekeiknek tekintenek és vágyják a viszont szeretetet. De amikor már elesettek, bátortalanok és betegek, senki vigasza és támasza nem gyógyítja őket jobban meg míg saját gyermeke ölelő két keze. Az az igazi szeretet. Anya és gyermeke örökre s mindenkorra egy.
Ha nézem a gyerekeimet még néha most is ledöbbenek, mennyire másak mind, pedig én őket egyformán neveltem.
Ma már persze mást mond mindegyikük tekintete, hiszen felnőtt emberek s onnan tudom, hogy jól csináltam, amit bennük lényemmel elültettem, hogy bármilyen fájdalom is érte őket az életben, engem most is és minden időben szeretettel átölelnek, amiben ott lapul a közös múltunk és az eltéphetetlen anya gyermek örök egysége.
Ezért hát boldogan nézem az újonnan megismert régi emlékeket őrző nagyra nőtt gyerekeimet…
…én, mint az édesanyjuk a sosem múló szeretettel.
Filó Margó
