A GYÓGYÍTÓ CSILLAG
„csak azt lehet tagadni, ami létezik”
Pilisszántó határában, a kőőrlő után található az a misztikus hely, ahol 2008. július havában az „Égi Atya” segítő csatornát nyitott meg mindazoknak, akik az Ő segítségével kívánják visszanyerni egészségüket. Csodálatos gyógyulások történtek és történnek azóta is azokkal, akik felkeresik ezt a helyet, vagy mentálisan használják és felidézik a Gyógyító Csillagot, és ahova csak az égieknek szóló hálaajándékokat hozz, és pozitív gondolatokkal távozz!
Most csak a távoli országút morajlása, a madarak bágyadt vijjogása hallatszik. Addig bámulom az éji égboltot, míg káprázatos fényfüggönnyé válik a szememben, a ragyogó pontok összefolynak. Mellettem párom is felriad, a gyerekekről álmodott. Furcsa kérdést intéz felém:
– Mi jut eszedbe a csillagos égről?
– Azok a fényesen tündökölő pontok ott fenn, talán már nem is léteznek, csupán illúzió, hát ne dőlj be nekik.
– Az persze nem, hogy lefújta a sátor tetejét a szél! – ásítja, és nem tudjuk, most sírjunk vagy nevessünk.
Talán a harmattól zamatos, kora reggeli idő teszi, de egyszerre világosság gyúl elmémben, az álmok elsuhannak, a valóság már nem mézeskalácsház, kopár pusztaság csupán. A derengő égbolt elnyeli az utolsó fénylő mennyei pontot is, kialszik az utolsó apró csillag is. Szellemképüket lelkünk őrzi.
Reggeli után rövid túra a településen: a közeli temető az elmúlás földi megtestesítője, százéves kőkeresztek, orgonával benőtt sírhalmok jelzik az utat az elodázhatatlan jövő felé. Mintha kőbe zárt lelkek figyelnének minket a mélyből s a magasból. Döbbent némaságban araszolgatunk a Szikla Színház felé.
A kultikus szabadtéri színház bejárata egy hatalmas, fából faragott Pilis Kapu, amely akkor „jelez“, ha az alatta áthaladó látogató nem tartja magát a kapu felirataihoz: „Tudással, szeretettel, őseink szent hitével, hazádnak rendületlenül, élj, építs, taníts büszkén magyarként”.
A színház feletti Makovecz Imre tervezte Boldogasszony kápolnától a kilátás páratlan. Építése kizárólag adakozásból és munkafelajánlásból történt. A szegények támogatásától lett lelke és támadhatatlan értéke. Égre nyújtott két könyörgő karjának ölében a termékenyítő, fényt befogadó Napmadár széttárt szárnyának közepén lévő fehér gömb, benne a kereszttel a megváltó Krisztus testét, az élet kenyerét, az oltári szentség kisugárzását szimbolizálja. A felső két harang hangja egészen Csíksomlyóig hallik. A szentély mögött áll Pilis fakeresztje, míg az előtte lévő téren álló homokkő oltár ismeretlen körülmények közt született. Miután itt megkaphatjuk a vigasztalást, a csüggedést csillapító reményt, ez az erő innen egyenesen a közeli szakrális Gyógyító Csillaghoz vezérel.
A kőcsillag közepén, illetve a 12 csillagjegyet jelképező csillagágakban fekvő sziklák közvetítik a gyógyító energiákat felénk, melyek a lélekre hatnak, de a testi fájdalmakat is száműzik. Ledőlök. Hanyatt fekve üzennek az égiek…
Valami elbódít, gyengül a szívdobbanás, lecsukódik a borostyánszem, kialszik a fáradt fény, pihen a gondolat. Újra eljött az idő, elutazom, de vajon hova, nem tudhatom; csalogat a Hold, szárnyra kap a lendület. Újjászületek, ám nem vagyok egyedül. Valaki folyton üldöz. Talán egy éji angyal, egy tarka szárnyú pillangó, egy kihunyt csillag az égi óceánból? Titokzatos emberi alakban tűnik fel mindenütt, lépten-nyomon a gondjaiba botlom. Bambán támasztja a kocsma pultját; hervadt vicceket mesél a park sakkasztala felett, nem lehet zavarni, hasztalan furdalja oldalamat a kíváncsiság. Sikít előttem a hullámvasúton; az antikvárium poros polcain turkál a zsinórral átkötött, foszladozó múlt, az elavult biedermeier erkölcsök között; a sétatéren gyűjtögeti a galamboknak kiszórt kenyérmorzsát; a lábamra lépve várja az utolsó villamost a kihalt peronon. A titokzatos üldöző tárt karokkal siet felém. Váratlanul leveti porruháját, kitárulkozik lénye: csontos, kemény-vonalú arcél, vékony bajusz, fehér haj, a rávetődő fény megvilágítja mozdulatait, magányos tekintetéből a lassú öregedés varázsa, a vasárnap ünnepélyessége árad; életet lehel az őt körülvevő természetbe, mellette a júdeai véres keresztfa gyökeret ereszt, rügyek pattannak ki rajta. Hangja rekedtesen vibrál:
„A remete nem vonul el semmitől, a barlangom is e kerek földnek a része, ahol csend borul a tájra, ahol a völgyeket, folyókat elrejti a harmat, és a szél ölel át védelmezőn. Nem lehet a világtól elzárkózni, csupán mély álomba merülni.”
Felpezsdül a vérem, erősödik a szívdobbanás, kinyílik a borostyánszem, pislákol a fény, és cikázik már bennem ezernyi új gondolat.
Ezalatt az ezoterikus helyet kisebb csoport foglalta el, vezetőjük maga a vén remete, úgy fest, kibújt barlangjából. Sajátos történelem órába csöppenünk.
– Gyertek csak ide – mutat a magas sziklák ölelésében meghúzódó, kövekből kirakott terjedelmes csillagra.
– Mesélt nemrég nekem egy nagy utazó az angyalokról – kezdi a tanító.
– Emlékszel – kérdezte tőlem –, gyermekként milyen bűbájosnak láttad a világot? A varázslat iránti érzékenységed miatt most a téged védelmező angyalok azt szeretnék, ha visszaemlékeznél azokra a fantasztikus csodákra, amelyek gyerekként körülvettek, és újra felfedeznéd a mágia iránti fogékonyságodat. Ha így teszel, elérheted újra a gyermekek őszinte örömét és ámulatát. Képzeld el, hogy az angyalok megtisztítják az utadat, találj vissza a Forráshoz, és a csodák meg fognak történni veled is. Lélegezz jó mélyen, és lazulj el. Mondd el magadnak, milyen természetes dolog az angyalokkal beszélgetni akár mindennap. Tudod, van egy hely a földön, melynek spirituális energiája betegségeket győz le.
– Nos, íme a hely – emeli fel reszkető ujját a vezető. – Azt már tanulhattátok Atlantisz esetében, hogy a demokrácia egyik rákfenéje, hogy a hatalomra törő egyének szervezetekbe tömörülnek, amelyek mindig leszegett fejjel indítják az első rohamot a diadal felé. Aztán a megválasztott győzteseken hamarosan elbizakodottság lesz úrrá, homályosan látják a bonyolult helyzeteket, és egyre másra hozzák helytelen döntéseiket, melynek levét aztán a sanyarú sorsú nép nyakába zúdítják.
Az ezüstös levelek és a virágok illatától mámoros tanítványok áhítattal figyelik az öreg szavait, csak egy örök elégedetlen, és szenvedély fűtötte ifjú arcára ül ki némi ellenérzés:
– Ez a gazság lenne az igazság, bölcs mester? A férfi legyen inkább diadalmas önző, mint önzetlen vértanú, ne legyen a manipuláció áldozata.
– Ezt mondja a tapasztalat. Tudod fiam, szinte látom – tekint körbe –, a nép utálattal köpködött rájuk, sokan menekültek inkább más vidékekre, lefoszlott róluk minden önbecsülés, minden mosoly, amely úgy ahogy elviselhetővé tette korábbi életüket. Szemlátomást még nem fejezte be, csak felhajt egy kevés forrásvizet:
– Nem szabad, hogy más szabja meg a helyes irányt, sosem szabad teret engedni minden külső behatásnak, és akkor elégedett emberek lehetünk, legyen Atlantisz tragédiája figyelmeztetés a mának.
Kisebb gyülekezet alakul ki a csillag-parkban. Világtalannak tűnő jós telepszik a mester mellé. Senki se mer pisszegni, minden szempár – a miénk is – rászegeződik. Halk atlantiszi dallamot dúdol:
a legendás időkben, amikor még a szépséges Kleito nem élt,
nem volt még föld, se homok, se tenger, se meleg napok,
se fölöttünk kék ég, fű sem zsendült, fecske se fészkelt;
a pufók hold vetette meg magát az égen,
ám hű társa a régi, fénytelen nap nem lelte házát, csillag sem világított utat,
helyére mást kellett hát találni, ám a hold nem tudta helyes hatalmát,
gonoszul úgy hitte, ő lehet majd az új nap, a mindent felélesztő,
gondolatáért sokáig sötétben maradt a föld, csak a gyógyító csillag ragyogott…
Harmonikusnak, illatosnak és végtelenül boldognak tetszik most a világ, amikor kikecmergünk a pilisszántói sziklák alkotta hegy szorításából, még sokáig csend honol szívünkben. Három lurkó vár otthon. A Fény gyermekeiként nehezen térünk nélkülük nyugovóra.
Szántó László
