Mi a szerelem?

Mi a szerelem?

S meddig tart a szerelem? S ha nincs már szerelem, mire elég a szeretet?
És ahol csak a nagy lángolásban látom a másikban az igazit, akkor miért állítom magamról, hogy nálam ez örökre szól? Mert hogy én annyira érzékeny ember vagyok!
A szerelem egy kapcsolat elindulásához kell. Ahhoz, amikor még mást nem ismerek a másikból csak az énjét csak a lelkét. Amikor heteken át csak sóhajtozunk egymás után és az éjszakai beszélgetések a nappalba érnek. Ilyenkor még honnan is tudhatnánk, hogy milyen lesz, ha eggyé válunk, hiszen százezer fokon izzik a vágyunk. Tehát csak jó lehet! S minden fantasztikusat belelátunk. Mert még az is csodás, ha néha félre értjük egymást, attól inkább még égetőbb az izzás.
De furcsa a szerelem. Hiszen annyira szép!
Még szerencse, hogy a természet csak viszonylag rövidebb ideig engedi, hogy ebben a bódulatban élj!!!!
Oly jó, hogy van innen szabadulás, mert hát hová jutnánk, ha folyton a mámorban úsznánk?!
S múlik a szerelem.
Innen kezdődik a kijózanodás. Már látom a másikat a rózsaszín ködön át. Felismerem, hogy ő is ember nem pedig egy csodás látomás, aki bizony nem szent, de nem is sérthetetlen!
Milyen kiábrándulás!
Még jó, hogy a szemére lehet vetni minden előbújó hibáját s máris lett miért eltávolodni.
Hová tűnik ekkor a szerelem? Vagy az csak addig szól amíg én minden kielégítőt megkapok? Kiknél áll át a szerelem az odaadó, kitartó szeretetté?
Vagy miért van az, hogy az egyik képes a mindenen túli szeretetben tovább élni, míg a másik nem szégyell arra hivatkozni, hogy már nem olyan érzések vannak benne, mint az elején, így már ez nem az!! Ez már így nem megy tovább.
Milyen jó, hogy aki ismeri a szeretet „himnuszát”, az megérti mit jelent az, hogy „…a legnagyobb a szeretet…”

F.M