Látta már valaha a tengert?

Révész Márton

Látta már valaha a tengert?

Have you ever seen the sea? – kérdezi tört angolsággal a fülkében velem együtt utazó idősebb hölgy, miközben a távolban váratlanul feltűnő halványkék csíkra mutat.
Hogy láttam-e már a tengert? A vonatkerekek monoton csattogását hallgatva visszasüppedek a múltba.
Az a forró nyár jut az eszembe, amikor még csak tizenéves kissrác voltam, és abban a szerencsében volt részem, hogy Dél-Franciaországban nyaralhattam a családommal, festőművész nagybátyáméknál.
Akkor láttam életemben először a tengert. Élénken emlékszem arra a végtelennek tűnő kékes derengésre, ami uralja a látóhatárt, a tengeri madarak száraz rikácsolására, és a sós levegő illatára, ami szinte szétrepeszti a tüdőm.
Akkorra már néhány úszótanfolyamon túl voltam, de magabiztosan úszni még nem tudtam.
Valahol Cannes mellett egy piros Renault kabrióval autóztunk, és nagybátyám pont azt mesélte, hogy a franciák ezt a részt a Cote d’Azur balkonjának nevezik… Tényleg, igazuk lehet, van látnivaló bőven, bár nekem legjobban az út menti pálmafák tetszettek. Olyan hihetetlen volt, hogy ezek itt „vadon”, a földből nőnek.
Nagybátyám hirtelen felénk fordult és megkérdezte.
– Van kedvetek fürdeni?
– Fürdeni? – rökönyödtünk meg. – Hol?
– Hát itt, a tengerben.
– Itt, az út mellett? De az tilos!
– Már miért lenne az? Ez egy szabad ország – hangzott a lakonikus válasz, és a szalagkorlát mellett leállította az autót.
– De nincs itt a fürdőnadrágom! – próbálkoztam még erőtlenül.
– Minek az?! – válaszolt, és már ugrott is kifelé az autóból.
Ledobta magáról hófehér, kantáros kezeslábasát és fürge léptekkel belegázolt a hullámokba.
Édesanyám és a húgom az autóból figyelték ahogy kényelmes karcsapásokkal úszni kezd.
Én marasztalásuk ellenére szintén kiszálltam, mivel vonzott a kaland, a szabadság és a végtelen hullámzó vízszőnyeg. Ügyetlenül megszabadultam a ruháimtól és félszeg léptekkel utána indultam.
Fürödtem már természetes vizekben, a Balatonban, a Tiszában, de a Földközi-tenger valahogy egészen más, leírhatatlan érzés volt.
Derékig begyalogoltam, és pár lépés után, mikor már nem ért le a lábam úszni kezdtem. Meglepetésemre könnyen ment, nem süllyedtem el – akkor még nem tudtam, hogy a sós víznek sokkal nagyobb a felhajtóereje.
Minden annyira egyszerűnek és természetesnek tűnt. Ahogy jöttek azok a széles és súlyos hullámok, folyamatosan emelgettek, és én csak úsztam, úsztam, akár egy apró papírhajó, és közben megtapasztaltam a létezésnek és a szabadságnak azt a mámorító érzését amit eddig soha… Milyen rég volt, és szinte már…
Merengésemből útitársam halk köhintése zökkent vissza.
– Have you ever seen the see? – kérdezi egy fokkal nyomatékosabban.
– Of course, I have! – válaszolom bocsánatkérő mosollyal az arcomon, és közben belül fájón arra gondolok.
Hát persze hogy láttam. Azóta is hiányzik!

“Látta már valaha a tengert?” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Látni láttam több helyen, de nekem nem hiányzik a tenger. Az Alföld igen, az hiányzik úgy, ahogy az emlékeimben él. Magdolna

  2. Kedves Márton!
    Nagyon szép visszaemlékezés….szerintem a tengert legalább egyszer mindenkinek látnia kéne.
    Üdvözlettel: gyöngyi

  3. 2008. szeptembere óta naponta látom a tengert, de soha sem tudom megúnni. Minden nap más… Hol kéknek látom, hol zöldnek, hol szürke, van hogy nyugodt, van hogy haragos, csendes vagy hangos, órákon át el bírom nézni. Télen is, nyáron is.
    Fgy

Szólj hozzá!