A pszi-komplexumról veszteségeim tükrében másként, miképpen a szakma

A pszi-komplexumról veszteségeim tükrében másként, miképpen a szakma

„Pinocchio, a beszélni és járni tudó fabábu egy szép napon elindult, hogy megkeresse önmagát, vagyis annak a fának a többi részét, amelyből ő maga is származott. Megtalálta egykori „természetes” önmagát, természetes énjének többi részét: egy puskatust, egy templom ajtaját, egy asztalt a nyilvánosházban, egy palánkot a mentőcsónakban.
Önmagunk újra felfedezésének nincs semmi értelme. Pinocchiónak (akárcsak nekünk) egyetlen igazi lehetősége volt: hogy elfogadja önmagát úgy, ahogy van, olyannak, amilyen. Nem engedhetett a nosztalgia unszolásának, nem kereshette a múltban elveszett egységet, és nem fojthatta el azt, amit önmagában negatívumnak tartott. Valamilyen energiává kellett változtatnia azokat.”

(Eugenio Barba)

A pszi-komplexumnak (pszichiátria, pszichológia, pszichoterápia) nincs identitása.
Ugyanennek a komplexumnak van kétségbeesése, tehát létezik.
Ha létezik, mégis tudja, mivé is aposztrofálja magát. És kettéválik, akár egy széjjelhasított káposzta: a betegnek és gyógyítónak is jut a torzsából. Így aztán torzsalkodnak. Nem tudható, mi a kiinduló diszciplína, mert, aki végigjárja saját kálváriáját, azt önmagában teszi, s nem képes sem a metanyelvi, sem a köznapi kommunikáció által leírni azokat a jelenségeket, amelyek a hétköznapitól eltérővé tették. Ami a normálistól eltérő, az gyanús. Ha a gesztusaink, mimikánk, beszédtempónk etc. más szinteken rezonál, mint pl. zenében a normál A hang, akkor kezelhetővé válunk. Ezt manapság vagy hagyjuk, vagy nem. Kierkegaard filozófiájának, ami egzisztencialista, s így énközpontú a kulcsfogalmai: „A bűn, Én és a Kétségbeesés.”
A XXI. században minél inkább megmutatjuk személységünk mélységeit, annál inkább ránk aggatják az instabilitás bélyegét.
Régebben mindig kellett egy „falu bolondja”, „egy város különce”, ma ellenben gyűjtőfogalmak vannak: pánikbeteg, pszichózisban szenvedő, szkizoid és így tovább. A pszi-komplexumban lévő terapeuták az emberiség egy olyan halmazát alkotják, akik nem csupán a beteg – feltéve, ha a normálistól eltérő embert nem varázslónak, nem bűvésznek, nem gyógyítónak, hanem gyógyítandónak tekintjük -, hanem saját identitásukat is folytonosan megkérdőjelezik, s ily módon igazolják mindazt, aminek a lehetősége belefér a saját nem humán, nem természettudományos műveltségegészükbe. Ezért úgy vélem, a terapeuta leginkább filozófus, aki mégis a paralingvisztikus faktorok mágusa és illuzionistája is egyben. A beteg pedig elszenvedi egy másik ember szóhasználatának a saját intellektusa által megértett bélyegeit, s elkezdődik a torzsalkodás.
A személyiségnél – gondolom- nem a pszichológiai definíció a fontos. Mégis muszáj megemlítenem Allport nevét. Az ő megközelítése áll a legközelebb hozzám. „Különböző testi és lelki tulajdonságok dinamikus és egységes része, mely az embert megismételhetetlenné teszi, megkülönbözteti és meghatározza viselkedését és gondolkodását.” Allport az embert temperamentumra (genetikai tulajdonságok együttese) és karakterre (szocializációs összetevő) bontja. Természetes részünk a megfigyelés, nem feltétlen tudatos. Keressük a hasonlóságot, az állandóságot. Ez lesz a kiindulópontunk. Ezek alapján próbáljuk kikövetkeztetni tapasztalataink alapján a viselkedést. Az is a személyiségünktől függ, milyen tulajdonságok kerülnek elő-és háttérbe.
Mire felnövünk, ezer vágyat, milliónyi lelkesedést nyesett le rólunk a túlzó féltés vagy félreértelmezett nevelés. Van, hogy ez olyan jól sikerül, hogy már eszünkbe sem jut elindulni és megkeresni azt, akivé lehetnénk. A pszichológia ezt úgy mondja, kialakul a hamis self: valaki leszel, ám igazából az nem te vagy, csak eltorzított önmagad. Ha veszed magadnak a bátorságot, és mégis mersz lépni, fokozatosan eljutsz majd ahhoz a belső valósághoz, ami ettől kezdve segít önazonosnak lenni.
Mióta állandóan megörökíteni igyekszünk a fontos pillanatokat, nem maradt időnk megélni azokat. Életünk jelentős eseményei anélkül múlnak el, hogy nyomot hagynának a lelkünkben. Márpedig egyetlen jól sikerült kép sem pótolhatja az élményt, ami értelmet és jelentést ad az életünknek. Amiért élni érdemes.

„Itt van a mécses. Hajnalig dolgoztam a fényénél, reggel eloltom… Az edény ugyanaz, az olaj ugyanaz, a kanóc ugyanaz, de ugyanaz-e a láng, ami felgyullad majd a következő éjszakán?”

(Buddha)

Ezzel az idézettel eljutunk egy új, a teljes kérdésfelvetés szempontjából igen fontos fogalomhoz, a percepcióhoz.
Szerintem a percepció alapvetően szubjektív. A kategorizációt az agykéreg végzi (szeparáció–> hasznos/nem hasznos inger, tehát kell, vagy nem kell, hogy tudatosuljon/leképeződjön). Ha jól belegondolunk a dologba, ez inkább neurológia, mint pszichológia vagy filozófia. Maga a szubjektív világunk is, azok, akik vagyunk, függ az agyműködésünktől. Stephen Hawking mindenség elmélete szerint az univerzumunk tizenegy dimenzióból áll, amiből csak körülbelül hármat észlelünk. Tehát nem minden az, aminek látszik. Így egy struktúrába csak az tartozik bele, amit a szubjektív én ismer. Európai emberként, kell-e ismernem pl. a buddhizmus Nemes Nyolcrétű Ösvény fogalmát? Ha mégis ismerem, alkalmazom-e személyiségem fejlesztésére vagy egyszerűen csak beülök egy katolikus misére, s a liturgiába fordulok-e menedékként vagy maga az istenség az, amit szívemben hordozok. Honnan tudjuk mi egyáltalán az, hogy valós, ha az észlelésünk ennyire korlátozott? Úgy vélem, az istenség fogalmának az a definíciója lehet a menedék, ami valóban az embert emeli trónjára.
Mihez kezd vajon ma egy hívő pszichiáter vagy pszichológus egy ateista pacienssel? Hogyan viszonyul hozzá, mert minden kommunikáció egyben viszonyulás is. Továbbgondolva, maga az ateizmus is hit: az ember arról való meggyőződése, hogy Isten nincsen. A XIX. században Nietzsche, a pesszimista életfilozófus, egyenesen halottnak nyilvánította. Igaz, Nietzsche beleőrült abba, ahogyan a világot értelmezte.
Ha továbbgondoljuk a problematikát, eljutunk ahhoz, s éppen Allportból kiindulva, hogy minden ember másként reagál az örömre, bánatra egyaránt. Hogyan képes ezt egy vadidegen szakember átélni, megérteni, megítélni, ha nincsen rá tanult vagy empatikus sémája?
Miért kell beültetni egy pszichoterápiás csoportba azt, aki gyászol? Mihez kezd a terapeuta azzal a klienssel, aki olyat élt át, amilyet sem a csoport tagjai, sem a csoportvezető nem? Vegyük az én példám: végignéztem két férjem és az édesapám haláltusáját, s az Egyetlen Lányom öt napig tartó gépekkel életben tartott kómás állapotát. Ezek után olyan probléma megoldását kellene valahogyan megtalálnom, mint a Bacon kockája („Az embernek alapvetően kétfajta helyzetben kell cselekednie: az egyikben feladatot kell megoldania, amihez meg kell találni a megfelelő algoritmust, megoldóképletet, a másikban viszont ilyen „képlet” nem létezik előzetesen, vagyis nincs mire támaszkodnia. Sőt, sokszor éppen az nehezíti a megoldást, hogy az ember korábbi algoritmusait próbálja „ráhúzni” a számára új helyzetre. Az ilyen helyzetet nevezzük problémának.” – Flórián Szabó (1995)
Nincs mintám arra a helyzetre, s két éves pszichoterápia, egyéni beszélgetések után, elképzelhetetlennek tartom ma is, hogy legyen, mikor én túlélem a legtehetségesebb, legszerethetőbb, legegyedibb személyiségű Gyermekem, aki minden egyes napjában a „Wagram-élményt”(Az elnevezés tőlem származik, s arra a csatára emlékeztett, midőn a legenda szerint Napóleon a saját fejére tette a császári koronát, s, ami azt jelentette, hogy az életben mindent, de mindent ki kell próbálni.)valósította meg. Én pedig benne rejlek az összes festményében, mert én meséltem a történeteket, amelyeket megörökített (Nem véletlenül nevezték régen a festőket megörökítőnek.). Ő pedig egy minőségi élettel benne volt a jövőmben – ami ma a jelenem, unokákkal, házakkal -, miképpen én is az övében. Ezt a hiányt nem tölti be többé senki és semmi sem.
Feldmár András írja egy helyen, hogy, ha az embernek nincsen már életkedve, legjobb, ha megöli magát. Egy másik gondolata szintén nagyon elgondolkodtatott: „Sokan szerintem épp akkor lesznek öngyilkosok, mikor rájönnek, hogy senkiben nem tudnak megbízni, és még igazságosság sem létezik, mert senki nem vonta felelősségre azokat az embereket, akik bántották őt.”
A Lányom halála után sokan bántottak, s bántanak ma is. Igazságtalanul. A legelső pszichiátriáról két hét után hazaküldtek azzal a zárójelentésbeli megfogalmazással, hogy elfogadtam a történteket, noha ekkor még fel sem fogtam, mi történik velem, s miért éppen velem. Egy teljesen egészséges Ember ment el tíz nappal azelőtt Debrecenből, hogy én aztán csak az ötnapnyi kómás haldoklását nézzem végig, amit azóta is nap nap után átélek. Főként álmaimban. Leesek az ágyamról, arról, ami a normálméret sokszorosa, perelek a sorssal, magával Peer Krisztiánnal – akivel közösen mondták ki az „Igent” egy életre szólóan – , s, aki nem vitte orvoshoz, de, aki azóta is ebből a hírnévből él, mert írt egy szégyenletes gyászkönyvet, de, amikor Zsófi beteg volt, nem volt Mellette. Két nappal korábban Zsófi már nagyon lázas volt. Természetesen, Ő is hibás abban, hogy meghalt, mert hozzászoktatta a szervezetét a maximalizmussal járó, nem pihenős állandó munkához. Halála előtt azonban már két nappal hazaküldték a színházból, aminek a díszlettervezője volt. Ezt csak az elmenetele után tudtam meg.
„A gyász folyamatában is öt szakaszt különböztetünk meg. Ezek a következők: tagadás, érzelemnélküliség, szorongás és düh, bűntudat és megkönnyebbülés. A gyász normál krízis állapot, ez a megnevezés arra utal, hogy mindannyiunk életében előfordul nagy megpróbáltatást jelentő esemény.” Talán mindezekből is együttesen következik, hogy a Freud által patológiásnak mondott tagadás fázisában maradtam, s, amelyből nem is kívánok kilépni, mert a Lányom hazavárom ma is (Ezzel a magatartásommal pedig elértem a normálistól eltérő, azaz beteggé való nyilvánításom. Hozzátartozik mindehhez, hogy negyedszázadon át egyébként is voltak pszichés problémáim, s mindegyik egy hozzám közeli személy halála után erősödött fel, s miután életem halálozásokkal volt tele, ezek a problémák harminc esztendős koromra már betegséggé alakultak át. Talán, ha akkor találkozom egy rám hatni tudó szakemberrel, akkor ezek idővel elillantak volna.).
Ebben az esetben lehet, hogy a közvetlen foglalkozás, megbeszélés nem ad megnyugtató választ a problémáimra, hiszen a megfigyelési tér és idő körülhatárolt. Ilyenkor a szűkebb –és tágabb környezet beszámolói a terapeutát olyan adatok birtokába is juttathatják, melyek a közvetlen impressziókat kiegészíthetik. Esetemben erre sincsen lehetőség, mert a világtól elzárkózottan élek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy Gyermekem életében még volt élettársam, az ő lakásában éltünk, s mégsem tartottam még érdemesnek sem arra, hogy egyáltalán megemlítsem. Egy fél évtized után egy óra leforgása alatt hazajöttem a közös lakásból, s azóta sem mentem érte még a személyes dolgaimért sem. Mit kezd ezzel egy pszichoterápiás csoport a mai, anyagi javakra épülő társadalmunkban? Talán egységesen kikiáltja, hogy. „Nem vagy te normális!” Így aztán előtérbe kerül a dupla megbélyegzés: a szakemberek és a betegtársaké egyaránt. A paciens pedig még inkább traumatizált egyénné válik. Olvasatomban, s tapasztalataim alapján ez azt jelenti, hogy a traumát elszenvedő lélek erős indulatokat, emóciókat élhet át anélkül, hogy bármilyen lelki emléke is lenne az adott eseményről, csupán egy kép, s mindig ugyanaz lebeg előtte. Így csaknem egy fekete lyukba szédül bele, hiszen csak azt tudja, hogy valami nagyon rossz történt vele, s személyisége még jobban szétesik, mert csak a hiátus-élmény az, ami nap nap után kíséri. Ez pedig az ünnepek közeledtével egyre erősebben dominál, s egyéb pszichés funkciózavarokhoz vezet, amelyekről csakis és kizárólag a paciens tud, mert tapasztalatait nem osztja meg senkivel sem. Úgy hiszem, az extroverzió megjátszható. Lehet úgy is fecsegni, harsánykodni is akár, hogy nem derül ki, mindez csak egy szerep: az introvertált személyiség játéka. Azt már C. G. Jung is észlelte, s egy kastélykísérlet tanulságaként le is írta, hogy „Az extraverzió és introverzió esetében nyilvánvalóan két természetes, egymással ellentétes beállítottságról vagy egymás ellen irányuló impulzusról van szó, amelyet Goethe valaha diastolénak és systolénak nevezett. Harmonikus egymásutániságukban az élet ritmusát kellene megvalósítaniuk; de úgy látszik, e ritmust csak a legmagasabb fokú életművészet révén lehet elérni.” Ellenben azt is elismerte, hogy a két típus egy-egy személyiségen belül is keveredhet („A tapasztalati valóságban e kétfajta beállítottság, melyre alább még visszatérünk, ritkán jelentkezik tisztán. Sokféle variáció és kompenzáció lehetséges, úgyhogy gyakran nem könnyű a típust megállapítani.”)
Ha visszatérek az origóhoz, akkor még inkább megkérdőjelezhető az, hogy a szakemberek – miután a pszi-komplexum mindhárom összetevőjének egy vagy több képviselője is jelen volt az életemben – mit tettek eddig értem. Egy dolgot mindenképpen: életben tartottak. De életnek nevezhető-e az, amit én naponta újra és újra átélek? Az ünnepek magányossága még a szerep, az árnyékszemélyiséget is olyan negatív élmények felé viszi, ami az önmegsemmisítés felé visznek. „Az árnyék egy autonóm részszemélyiség, a személyiség alsóbbrendű része, a personával (A persona szerepszemélyiséget jelent, minden ember egója kialakít egy olyan személyiségrészt, amivel érintkezik a többiekkel.) ellentétes tartalmak gyűjtőhelye (kompenzatív jelleg).
Lassan lehullnak a levelek a káposztáról. Lefejtésükhöz időre volt szükségem, hogy én saját magam próbáljam megérteni a „Miértekre?” keresett válaszaim. Így önmagammal is torzsalkodtam, mígnem ráébredtem arra, hogy ez a világ nem az én önazonosságom tere, hiszen a veszteségeim minden más erőnél jobban interpretálják számomra, hogy ez a világ számomra már üres. Az ürességet pedig csak a halál töltheti meg tartalommal, mert annak a pillanatában lesz érthetővé az általam bejárt Út. Furcsán hangzik, s talán, nem is érthető első olvasatra. Mégis. Amit a régi öregek is tudtak, hogy hogyan éljük meg a teljes életet, arra törekszem én is, s tudom, hogy annak egyszer befejezése is lesz.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2021. 10. 15.