Múlt idők pora

Múlt idők pora

Megint fúj ez a forró, száraz szél. Az itteniek „chamsin”-nak hívják.
Nézem a piramist, s közben érzem, ahogy mindent belep a szemerkélő vöröses színű por. Mindenhová eljut. Lassan, csendesen, észre sem vesszük, rátelepszik mindenre.
Először csak vékony rétegben, egy hajszálnyira, majd egyre vastagabban, és a tárgyak kezdik elveszíteni alakjukat, formájukat, míg végül rájuk sem ismerni…
Idővel minden eltűnik. Ősi civilizációk alusszák örök álmukat a homok alatt. Mennyi elfeledett kincs!
Az emlékeinkre is rátelepszik a por, egyre nehezebb felidézni őket. A színek megfakulnak, a kontúrok elmosódnak és homályossá válnak, míg végül belevesznek a sötétségbe.
Nem emlékszünk már a nyár vidám színeire és hangjaira, a szerelem és a bor ízére, a kalandok vad mámorára.
Nem nevetünk már szívből. Rajtunk nevetnek. A mimikai ráncok elmélyültek, fixálódtak. Nem szeretünk tükörbe nézni. Megöregedtünk.
Életünk parabolapályáján az időt, mint absztrakciót agyunk teremti azáltal, hogy elraktározza érzékelésünk eredményeit. Ha végül az emlékeink is eltűnnek mi marad nekünk? A tudattalan létezés boldogsága?
Akire emlékeznek, az nem hal meg, hirdeti gigászi jelenlétével a fölém magasodó piramis. Lenyűgöző a látvány. Olyan aprónak, törékenynek tűnök mellette.
Magamban csendben felteszem a kérdést: Mi, egyszerű halandók, hogy válthatunk jegyet, az örökkévalóság gyorsvonatára?

Révész Márton

“Múlt idők pora” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Éva!
    Valóban, éljük az életet, tesszük amit kell, vagy lehet…
    Köszönöm! 🙂

  2. Hányszor jut eszembe nekem is hasonló gondolat kedves Márton. Hiszen mennyi vezető, korának nagy embere tűnhetett el úgy a történelem porában, hogy azt sem tudjuk a világon volt. Akkor mit gondoljon az egyszerű halandó, aki “csupán” éli az életét, teszi amit kell, vagy lehet…

Szólj hozzá!