Somló-túra

Somló-túra

Hónapok óta készültünk erre a túrára, pedig ennek a hosszú készülődésnek értelme nem volt. Se a túra hossza, se a nehézsége miatt nem volt okunk húzni az időt. Egyszerűen csak nem jött össze addig a napig, amikor aztán eltökélten vágtunk neki a 10 kilométeres útnak.

Autóval mentünk a Somló lábáig. Ott a Szent Margit-kápolnát céloztuk meg, annak is az ingyenes parkolóját, ami közvetlenül a kápolna alatt/mellett van. Meglehetősen kulturált parkoló pihenési lehetőséggel.
A barokk stílusú kápolnától indulva tértünk rá a sárga jelzésű betonútra. Kelet felé haladtunk a nem szűnő napsütésben, amit egy-egy hidegrázós széllökés tarkított. Lévén, hogy tavasz volt, és abból a szeszélyes fajtából való, amikor reggel nagykabátban mész el otthonról, délutánra pedig szalmakalapban sütkérezel a rekkenő hőségben.
Később, a betonútról letérve a dűlőúton mentünk tovább, megkerülve a Somló keleti oldalát. Néhány présház és nyaraló mellett elhaladva pillantottuk meg a hegygerincen álló vár romjait. Miközben figyeltük a tájat, feltűnt, hogy a hegy csúcsa felé vezető út ott még nem emelkedett. Égette a bőrünket a nap melege, a köveken pedig gyíkok sütkéreztek. Rózsabogárról próbáltam közeli fotót készíteni, amint egy fa virágzatába fúrta magát, de annyira kellett ezért nyújtóznom, hogy inkább feladtam.
A vár romjai közben eltűntek. Nyilván a zöld erdő takarásába bújva várta, hogy hamarosan felfedezzük. Persze mi nem oda mentünk először, hanem a tisztességesen felújított kilátóba, ahol fizetség ellenében eljuthatunk a csúcsra. Helyesebben feljuthatunk a csúcsára. Ehhez a jegyet a kilátóban üzemelő, szegényes felhozatalú büfében lehet megvenni. Azért kapható ott kávé is meg jégkrém, ami egy forró nyári napon felüdülésképpen jólesik, és amit elfogyaszthatunk akár a kilátó előtti hatalmas fa árnyékában.
A Szent István kilátótól néhány lépésnyire a Szent István emlékmű magasodik. Szó szerint magasodik. Számomra kissé fura látvány volt a szobor. A hatalmas fakereszt rendben van, de a tövében álló szobor olyan, mintha nem lenne százas. Mintha az előtte bámészkodó turistát akarná egy fejszével lecsapni. Pedig nem így van, mert hős vezérünk a kezében keresztet tart.
Miután kellően szemügyre vettük az emlékművet és még egy utolsó pillantást vetettünk a kilátóra, a hátsó úton indultunk el a vár felé. Meglepve tapasztaltuk, hogy az út szinte lekanyarodik a hegyről, és jókora félkört leírva tértünk csak vissza az erdőbe. Itt már jelzést is találtunk a fák törzsén, így tudtuk, hogy jó úton haladunk. A vár csak ránk várt.

Nem mellesleg a Somlói vár majd hétszáz éves múltra tekint vissza. Először 1352- ben említi írásos dokumentum, és ha hihetünk az írott és íratlan történelemnek, akkor jól tudjuk, hogy Kinizsi Pál hadvezér is birtokolta e várat.
Na de térjünk vissza utunkra, amire az újjáépített, vagyis a felújított vár átadása buzdított bennünket.
A Somlói vár átadásáról zengett a sajtó, ami megérkezésünkkor volt lesújtó látvány. A Vár nem hogy átadva, de még csak látogatható sem volt. Értetlenül álltunk többedmagunkkal egy hatalmas földkupac mellett, ami pont a vélhető bejáratnál tornyosult. Na de! Rendes és alázatos turistákhoz méltón, “Ha már itt vagyunk, bizony bemegyünk, ha a fene fenét eszik is” jelmondatot a hátunk mögött hagyva beosontunk az elkerítő kordonok között. Fényképeztünk, körbe néztünk, ámultunk, megettünk egy-egy körtét a várfalon ülve, és csodáltuk a mélységet magunk alatt. Meg kell hagyni, ha elkészül végre a felújítás, akkor bizony szép fellegvárromot kapunk. Úgy láttam, hogy kiállítótermet is alakítottak ki a vár egy részében, ami persze teljesen el volt zárva a kíváncsi szemek elől. Ekkor döntöttem úgy, hogy el kell még mennünk.

Miközben ücsörögtünk a várfalon és a körténket rágcsáltuk, turisták jöttek, és turisták mentek. Velünk szemben a távolban feltűnt egy kúria, ami jobban szemügyre véve kastély volt. Méghozzá az 1832-ben épült klasszicista stílusú dobai Erdődy-kastély. Hogy hogy nem, írásos dokumentumok szerint a kastély építésénél a Somlói vár köveit is felhasználták. El is hiszem. Nem ez volt az első ilyen jellegű információ, ami ostromolt. Több vár köveit is elhordták már más épület alapjának. Tiszta újrahasznosítás. Csak ez valahogy… hát, nem is tudom. Olyan, mintha öregedésünk derekán szétszerelnének bennünket annak reményében, hátha a sok kiöregedett alkatrészünk között találnak még olyat ami máshol használható.

A hegyről levezető út kellemes sétával telt. Azonban mielőtt leértünk volna a már ismert aszfaltútra, beugrottunk a B____t borteraszra zsíroskenyeret enni lilahagymával. Természetesen ha már volt, akkor a házirétes sem maradhatott el, úgy, mint a levendulaszörp sem.
Kissé feltöltődve indultunk el a lejtőn. Beiktattunk még egy kitérőt a fatornyos Szent Márton-kápolnához. Itt, ha akarunk, akkor bővizű forrásból frissülhetünk egy romos ház melletti forrásból. A ház romjait szinte már visszahódította a természet. Kizöldülve már alig-alig látható belőle némi részlet. Számomra nem megrázó, inkább csodálatra méltó.
Ez a kápolna is zárva volt. Berendezve ugyan, de bezárt kapuval várja a bámészkodót. Nyilván, ha őrizetlenül nyitva hagynák, ezt is széthordanák, mint a várakat. Hol a térdelőpadok köszönnének vissza, hol pedig a festett üvegablakok.
Az átszellemülés nem jött össze. Egy ilyen bezárt épület előtt állva, ablakain belesve, meg azért körbe-körbe járva, elgondolkodik az ember. Miért lett turistalátványoság, ha csak részleteit mutatja meg? Ennek talán legfőbb oka a már említett pusztítás.
Túlléptünk eme fatornyoson is, majd a sárga jelzésű úton tértünk vissza a parkolóba.

Antal Zsolt

Szólj hozzá!