A szerelemnek ezer arca van, mindenki úgy éli meg amilyen szinten a lelke él….
egy néma üzenet, egy kallódó levél valahonnan a múltból…
Beérsz!
Van az a másik világ!, s ezt csak az ismeri, aki hallja önmagát, szíve igaz énekét. Most hagyjuk az emberi részét, azt a külvilágnak éljük az legyen a mindenkié.
„Bent” örökké látunk. Belül minden igaz és nincs ámítás. Hazudni sem tudsz magadnak. Minden hang gyönyörűen cseng, tisztán hallani a szív minden dobbanását a lélek apró sóhaját. Belül látunk igazán, ott őszintén beszélhetünk önmagunkkal és sosem kapunk elterelő választ. Bent mindig az adott pillanatban vagyunk, sosincs múlt és jövő! Ott állandó a kellemes, meleg, megnyugtató érzés, amibe biztosan elheverészhetünk, mert simogatóan közli énünk, hogy itt bizony otthonra leltünk. Akár a virágos mező látványa, olyan a belsőnk, mert minden egyes színpompás virág lelkünknek tükör. Dédelgető meleg van legbelül.
Van, hogy ide „mást” is beengedünk! De Ő csak az lehet, aki a Másik felünk! Aki úgy látja énünk, ahogy valóban létezünk. És Ő, ráismer önmagára bennünk abban a legelső pillanatban, amikor egymásra tekintünk! Mert elég az adott pillanat, csak annyi, hogy egymás szemében elveszünk s onnantól tudjuk, hogy többé valóban nem vagyunk egyedül!
Csak az idő halad.
Vajon Ő ekkor felismeri, hogy lényünkben megtalálta, akire eddig várt?
Meddig tud élni a másik fele nélkül az ember?
Jó, hogy erősek vagyunk, de miért haladunk egy másik úton, ahol nem is önmagunk vagyunk? Mikor hallod s érzed Őt, hiszen lelke azonnal hozzád láncolódott s már jól tudja, hogy innen most már Őrá vársz.
Nem tudunk elszakadni. Bensőnk folyton hívogatja Őt, mert aki a másik felünk mindig velünk marad!!!!
Csak gondolattal üzenünk, annyi pont elég, bárhol is szakadt meg társalgásunk, ugyan ott folytatjuk ha „újból elkezdenénk”!
Látlak… s haladok feléd s én most rád vigyázok, te pedig beérsz!
F.M
