Csuka Zoltán verse Madách Imréről
Csuka Zoltán egész életét az irodalomnak szentelte, a magyar szabad vers költészetében kimagasló helyet foglal el. Madáchról írott verse is jól bizonyítja, hogy közölni akar, jellegzetessége ennek a szabadversnek a felsorolás, a kor ilyen nemű szabad versei között is önálló variáns a Csuka Zoltánné. Madách Imréről írott versében az első sorokban említi a tragédiák vállalóját, aztán a jelent mutatja amelyben él. Csuka Zoltán úgy gondolja mindenki tudja, hogy Az ember tragédiája című alkotás voltaképpen Madách Imre egyéni életének megpróbáltatásait, saját korának történeteit fejezi ki az egész emberiségre .Az Alsó-Sztregován 1823-ban született Madách Imre akárcsak Petőfi Sándor születésük 200.évfordulója megemlékezésekről fog szólni. 1840-ben, az alig 72 lapos nyomtatvány mely Lantvirágok címen jelenik meg ez az első Madách megjelenés. Aztán amit ír az mind- mind a fiókjának íródik, csak halála után jelennek meg. A Lantvirágok-at nyomtatásban követő első műve a fő alkotása Az ember tragédiája. Legjobb barátja Szontagh Pál kérésére, követelésére Madách Imre megkéri Jámbor Pált, hogy Arany Jánoshoz vigyék el művét. Köztudott, hogy Arany János első reakciója lesújtó. Jámbor Pál újból felkeresi Arany Jánost mesél annak Madách Imre életéről, betegségéről és próbálja sürgetni és arra biztatni Aranyt, hogy ne csak pár sort olvasson a műből aki így aztán nemcsak belelapoz, hanem sorról sorra elolvassa és kiváló kritikát ír, és az irodalomba való bevezetését vállalja. A bicentenáriumán Madách Imre a helyén van, az , hogy éppen abban az évben született mint Petőfi Sándor és akkor és most is az ő fénye elvakít mindenkit, azért mára már Madách Imre is látszik fénylik nemcsak a magyar irodalom, hanem az európai és a világirodalom egén is. Csuka Zoltán centenáriumra íródott verse elsősorban nemcsak Madáchról szól, hanem az akkori emberek küzdelméről. Csuka Zoltánra emlékeztek a centenáriumán, de országosan nem nagyon, a József Attila díjas költő, műfordító, több lap alapítója, szerkesztője a hivatalok fenyegetése ellenére a Láthatár című lapot útjára indítja. Csuka Zoltán a Láthatár című lap első számában a következőket írja:”E sorok írója, aki évek hosszú során át az ugartörés munkáját végezte a délszlávországi magyar irodalom kiépítésének területén, már akkoriban elhatározta, hogy ezt a laptípust Budapesten próbálja megteremteni, éspedig olyanformán, hogy újságalakban, olcsó áron jelenteti meg a tervezett folyóiratot, lehetőleg kéthetenként, vagy hetenként, s míg egyrészt a négy magyar nyelvterület, valamint a szórványokban élő magyarság irodalmi és művészeti életét tartja számon, addig másrészt nagy figyelmet szentel a szomszédos népek irodalmi és művészeti életének(amelyek ismertetését ma is elhanyagoltnak tartja)és ezen túl a nagy kultúrnemzetek irodalmi és művészeti életének ismertetésére is.” Csuka Zoltán ezt tetteivel is bizonyította, számos irodalmi estet szervezet, műfordításaival igazolta, hogy a népek, nemzetek együttműködése, a jószomszédi, baráti kapcsolatok azok amelyek mindenki számára a békét, a békés egymás mellett élést fogja biztosítani. Érden még élt mikor létrehozta saját házában a Jószomszédság könyvtárát. Igazi pacifista, béke szerető, mások kultúrája iránt érdeklődő, költő, műfordító és szenvedélyes irodalmat, kultúrát pártoló és kiváló irodalmi műsorok szervezője volt. Remélem talán a születésének 125. évfordulóján, amely 2026.09.22-ére is országosan is emlékezünk Csuka Zoltánra. A Vajdasági Galéria indította el a Bácska és a Bánság városaiban és falvaiban az irodalom fejlődését, ugyanis Csuka Zoltán barátjával Balázs G. Árpád festőművésszel együtt felkeresték azokat akik irodalommal, képzőművészettel foglalkoztak. Csuka Zoltán írt róluk, Balázs G. Árpád pedig megrajzolta arcképüket. Csuka Zoltán arcképét is Balázs G. Árpád rajzolta meg, majd halála után az Érden élő Hóvári Zoltán is megörökítette. Itt olvasható Csuka Zoltán verse, melyet 1923-ban írt, a centenáriumra, így emlékezett meg Madách Imréről.
Csuka Zoltán: A TRAGÉDIÁK VÁLLALÓJÁHOZ
Madách,
ezerkilencszázhuszonháromban a centenáriumok
[végtelen sorában,
a századok találkozóin veled is kezet fogunk,
aki az emberi tragédiák vállalója voltál,
realitással és fájdalommal,
mint a rakparti munkás, aki naphosszat
a súlyos zsákokat cipeli.
Te vagy a diadalt hirdető síp
a káosz univerzumokat betöltő orgonájában.
Mi is üdvözlünk, a kitagadottak és az eretnekek,
akiket kiűztek, mert emberek akartunk lenni,
mi is, akik veled együtt
a nagy emberi tragédiák vállalói vagyunk,
és „küzdve küzdünk” az emberért,
akit te is óhajtottál
és „bízva bízunk” az emberben,
akit a ma látók szemei előtt formál
az idők teremtő ereje.
Igaz ige volt, amelyet te ejtettél,
minden küzdelmek reménytelenségéről
és mégis reményteljes voltáról
és azért
megfáradt homlokunkat megint
és újra az égnek szegjük,
a tűzmagvas napot tesszük a szívünk helyére,
veled együtt,
mert így parancsolják ezt az élet és a dac
[titokzatos erői,
amelyek átütnek az évmilliók végtelenjén.
És ha munkánk gyümölcsét boldog örömmel
[most nem is szakasztjuk
és ha föld leszünk a földben,
por a porban,
cseppnyi víz a tengerek rengeteg ölében:
tudjuk,
az életet éltük,
a cselekvést megcselekedtük,
küzdöttünk, bíztunk és vállunkat örömmel
[tartottuk
a nagy tragédiák hordozására
és – így volt az jó, igaz és egész!