CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY DEBRECENBEN
Úgy érzem, keveset tudunk róla. Apja a „gyógyítás iparosa” volt, gyógykovácsként kezdett dolgozni. Lakást bérelt a Piac és a Csapó utca sarkán. Mihály fia 13 éves volt, mikor meghalt az apa. Maradt még két testvér is árván.
A birtokper után annyi pénze maradt a családnak, hogy a Darabos utcában megvették a kis nádtetős házat.
A Darabos utcai ház, Pap József ajándékozta a képet
Ennek a háznak a képét ma sehol se találom az interneten. Ami most látható a lebontott régi ház helyén, az számomra nagyon zavaró. Trafik meg ilyesmi, nem lehetett volna azokat a megmaradt ház mögé tenni? Hiszen itt született és itt halt meg a költő…
Mihály 1780-tól elemi iskolai tanuló volt a református kollégiumban, majd 1788-tól 1795-ig bentlakó lesz. Ezalatt megtanult latinul, görögül, németül, franciául és olaszul.
Reggel 5-kor ébresztő volt, 6 órakor tanóra. Hiába volt a házuk pár méterre a kollégiumtól, a kapun kilépni csak kettesével lehetett írásos engedéllyel. (Ezt magam is megéltem a Dóczi internátusban lakásom idején. Ha néha moziba mentem szüleimmel, igazgatói írásos engedéllyel és kicsit sokáig tartott a mozielőadás, sírva igyekeztem be az internátus nagy kapujához 5 perc késés után.) Csokonai 15 éves korától volt bentlakó kollégista.
Majd próbált érvényesülni az ország több részében, kenyérkeresethez jutni, sikertelenül. 30 éves korában visszatért anyja házához, amely az 1802-es tűzvész alatt nagy károkat szenvedett. Ezeket a sorokat írta Csokonai azután, hogy a számára kedves ház leégett.
„Most az üszög és hamu között fekszik az az együgyü, de nékem tág és gazdag hajlék, amelybe kivántam a világ lármája elől magamat nemzetem és Musáim szolgálatjára elvonni, pusztává lett az a kis ország, mellybe én király voltam magam előtt… Éppen a rózsák nyiltak, mikor kertecskémen, az én kis Sans-Soucimon a lobogó lángok keresztűl rohantak: szívfacsarodva kellett szemlélnem, mikor Tusculanumom, ahol legérzékenyebb gondolataim teremtődtek, a láng között ropogott;… s az a fülemüle, melly e kis zöld szálának minden éjjel concertet adott, őrjöngve repűlt el bátorságosabb erdei vidékekre…”
Az 1802. évi nagy debreceni tűzvész után, szeptember 16-án reménykedve írt segítségkérő leveleket gróf Széchenyi Ferencnek és Pap József úrnak Igarra:
„Üszög és hamu közt irom ezen soraimat; s az Ég, mely meg nem szánt és közöttem, kit a kevéstől is megfosztott, tsak egy vékony deszkázat vagyon, melly az esső ellen sem védelmezhet. Kiégett ablakaimon keresztül szórja most is a sovány szél magam’ és szomszédim’ pernyéjét e szomoru Levelemre, melly hosszabban panaszolni és az által alkalmatlankodni nem akarván, a Tekintetes Urnak szives Segedelméért esedezni bátorkodik. A nádra, létzre, gerendára és deszkára legnagyobb szükségem volna, hogy míg az essőzések beállanának, egy oltalom-fedelet állithatnék fejem felibe. A miből a Tekintetes Úr, maga megszűkülése nélkül segíthet: Instálom alázatosan méltóztassa azzal segélleni tsekély voltomat. A vasszükség kénytelenit a kérésre.”
Ennyi nyomorúság jutott fiatalon szegénynek, aki az életből merített sok szép, fiatalos verset írta.
Betegeskedései során sok időt töltött az én falumban, így kedves szomszédnak könyveltem el, nem számítva az eltelt időt. Ma már meg is tudnánk gyógyítani, de hol volt még akkor az ilyen gyógyszer!
Csokonai Vitéz Mihály Minden munkái
Prózai Művek
Szépirodalmi könyvkiadó, 1981.
Vasárnapi Ujság, 18. évfolyam, 33-ik szám, 1871. augusztus 13.
Miután az 1802-es debreceni tűzvészben elpusztult a Csokonai számára kedves ház, amelyben a Darabos utcán lakott, ezért az utolsó éveiben gyakrabban tartózkodott barátainál. Sárváry Pál szerint a költő „a tűzvész után csak kevés jó barátai társaságában talált gyönyörűséget és vigasztalást.”
„Ha csak lehetett, falun töltötte napjait egyik vagy másik barátjánál, ezen kis zárt társaságban lehetett még egyedül feltalálni a régi Csokonait, kit a nagy társaságokban hijjában kerestünk.” – írta róla Domby Márton. Ilyen barátja volt Erőss János kabai lelkész is, akivel még a kollégiumi évek alatt ismerték meg egymást.
Kabán a 4 fiatornyos, fazsindelyes templom parókiájának kertjében pihent meg Csokonai Vitéz Mihály, itt készített róla egy rajzot vendéglátó barátja, Erőss János lelkész 1804-ben.
Ez szolgált alapul a későbbi egyetlen hiteles arcképnek, amit régi ismerősükkel, Czetterrel akartak megörökíttetni, de ezt csak később sikerült elkészíteni Fridrich Johnnak az 1816-ban kiadott Csokonai kötethez.
Ez volt a minta a daliásra sikeredett szoborhoz is, mely Debrecen kedves terén, a Kálvin téren vándorol évtizedek óta egyik helyről a másikra.
A kép Dr. Nagy Attila ajándéka
Szobra itt még a szép, fás Debrecenben látható, de később állandóan változtatták a helyét, ahogy új épületeket készítettek köré a városban.
A költő haláláról:
1804 tavaszán meghalt Rhédei Lajos kamarás felesége. Csokonait kérték fel a búcsúztató megírására. Erre olyan adományt remélt, amellyel kikapaszkodhat a nyomorúságból, de csak 100 forintot kapott. A temetésen nagyon rossz idő volt, tüdőgyulladást kapott a költő, amelyből már nem tudott felépülni.
A temetésén jelen volt Kazinczy Ferenc, így számolt be a szomorú napokról:
NEKROLÓG
„Tegnap estve, januárius 29-én 1805-ben temeténk el Debrecenben literatúránk egy felejthetetlen díszét, Csokonai Vitéz Mihályt.
Született ugyanott november 17-én 1773. Meghalt januárius 28-án virradóra, hektikai kiszáradásban. Nagy kedvességet nyert versei által: még nagyobbat azoknál, akik őtet közelebbről ismerhették, szíve szelid és jámbor volta által;
…Úgy ment a halálnak, mint azt az eszes embertől várni lehet: nem óhajtotta, de tőle nem rettegett.”
Kazinczy Ferenc: Versek, műfordítások, széppróza, tanulmányok.
Szépirodalmi könyvkiadó Budapest, 1979. 72 o.
Haláláról megemlékeztek költőtársai. Fazekas Mihály a „Csokonai Vitéz Mihály halálára” írt versével búcsúzott tőle:
Él-e a síron túl, vagy nem, az emberi lélek?
Ezt a kérdések kérdését a mi Vitézünk
Fejtegeté; de mivel nem akadt nyitjára előlről,
Túlnanról akará megvizsgálni. Azonnal
Kettényílt az örök titok kárpitja előtte,
Ő bément, s széjjelnézett. Látván a halandók
Gyenge világa elől elrejtett mennyei pompát,
Gondolatait szárnyára vevé a lelki dicsőség,
És ő még fülnemhallott szent angyali hangú
Énekek énekein kezdé dicsérni az élet
Felséges voltát, mely várja az emberi lelket.
Megtetszett kedves zengése az angyali karnak:
S mennyei múzsának lelkét ottfogta. E halmot
Hamvai tisztelik, és gyönyörű munkái hazáját.
Ady Endre ezt írta:
„S amikor a hajnal szétharsant,
Rongyos mécsese lánginál
Furcsát látott s szomorun halt meg
Csokonai Vitéz Mihály. „
A költő sírjáról:
„A hatvanutczai temető egyik szögletében áll a költő egyszerü elhagyatott sirja. Milly elhagyott, elvadult hely ez. Út, nyom nem vezet hozzá, a kidült-bedült fejfák között buján tenyészik a gyom, burján és a vad csalán, övig érő gíz-gaz, katángkóró lepi a temetőt, olly rideg, olly megdöbbentő síri borongás lebeg e vidék felett, hogy a kegyeletes sziv, melly a helyet fölkeresi, tompa fájdalomban szorul össze, míg eléri az egyszerü oszlopot.
Egyszerü vasoszlop ez, mit tisztelői állittattak a békében szunyadó porai fölé. A tisztelő hazafiak közől pedig sok talán imitt amott aluszsza már örök álmát, s erről is el lehet mondani, hogy itt is a hálátlanság szellője ingatja a feledés tüskebokrait. Pedig a néma hant alatt az ország legelső népköltője nyugoszik, ki édes szavával zengé először a nép dalait, szeretni tanitva nyelvet, hazát, és nemzetet, ki legelőször dalolá: magyar! hajnal hasad! és a jövő nemzedék szivébe a szerelem és honfi remény édes balzamát, mézét csepegteté.
Ő is elhalt mint a többiek, az ő sirja is elfelejtve, mint a többieké. Kit meg nem tört semmi vész, ki annyi baj, nélkülözés és reménytelenség utján megtartá a bizalmat, ép férfi-szivet, a jó és törhetlen elevenségü kedélyt és a büszkeséget ki a könyek közt mosolyogni tudott, és a mosolyban a sors viszontagságait gunyolá, kit senki és semmi meg nem tört, meg nem alázott, megtöré végre a sir.”
(Forrás: Vasárnapi Ujság, 6. évf. 34. sz. (1859. augusztus 21.)
(Idézet az internetről)
A gúla síremléket a „HAZA FIAI EMELTÉK, 1836.”
A síremlék keleti oldalára a következő Csokonai idézet lett bevésve:
„Múzsáknak szózatja / A Sírt is megrázkódtatja, / s életet fuvall bele” Az északi oldalon Csokonai könyveit bemutató feliratos táblák vannak, és a déli oldalon a keresztbe tett furulyák és lant felett egy olajágat tartó géniusz áll.
Ezt a síremléket látta Petőfi Sándor 1842-ben.
Irodalmi zarándokhely a Dorottya utcában:
A síremléket 1913-ban újították fel először, 1929-ben a temető felszámolása során át akarták helyezni, de a jogos tiltakozás következményeként nem bolygatták meg a síremléket. A következő 1938-as felújítás idején a síremlék környékét szépen parkosították. A Dorottya utcán álló síremlék irodalmi zarándokhely lett, az utca Csokonai Dorottyája után kapta a nevét.
(A fenti sorok az internetről átvéve)
Fényképezte dr. Ónody Magdolna
Irodalom: Horgas Béla Csokonai Vitéz Mihály c. könyve 1988