FEHÉR VIRÁG-CSODÁK
Hogy hogy ismerkedtem meg Csillával, annak története van. Már minden módot kimerítettem, amivel pályázati pénzt akartam szerezni a „Séták Debrecenben” című könyvem kiadásához. Hosszú volna részletezni a válaszokat, hogy kinek miért nincs lehetősége a segítésre. Röviden összefoglalva: nincs pénz. Ezt később értettem meg, mikor a televízióban nyilatkozott egy hölgy a riporter kérdésére, hogy Lagzi Lajcsinak (akit nagyon tisztelek a zenei tudásáért) a Kossuth téren való szereplése 3.000.000 forint ráfizetést jelentett a városnak. Így érthetővé vált, hogy nem adhatott 200.000 forint támogatást a kulturális osztály ilyen apróságra, mint a Debrecen érdekesebb vagy fontosabb dolgaival foglalkozó könyvem. A könyv megszerkesztésének gondolata az egyébként régebbről ismert kiadó igazgatójáé volt, de ő albumban gondolkozott. Az egyik lapon szerepeljen az épületek eredeti illetve régi formája, a másik oldalon pedig az új. Több album van már a birtokomban, ami a városról készült, némelyik hibátlan adatokkal. Az épületek egyik évben szürkés-fehérben, (ez illik hozzá eredetileg), másik évben rózsaszínre festetten szerepelnek az albumokban. De egyikben sincs benne a debreceni ember. Ezt elmondtam az akkori főszerkesztőnek, aki tolmácsolta, hogy nem tartanak igényt az általam elképzelt könyvre. Az igazgató úrhoz többé nem jutott el semmi üzenetem. Az újságban olvastam, hogy teázó nyílik a „Romkertben”. Egyelőre senki sem tudta, ki fogja ezt üzemeltetni. Kedves ismerősöm, Katika, aki mindenben segítségemre akar lenni, érdeklődött a Református Kollégium portáján, hátha láttak már ott vállalkozó szándékú embereket. Hagytunk náluk egy kis írást azzal a kéréssel, hogy tegyék a teázó kilincsére, hívjon fel telefonon a majdani üzemeltető, lenne egy kérésem. Gondoltam, ha beindul a vendég forgalom, talán lesz, akit érdekelhet a könyv tartalma. Vihet haza valami emléket a városról. Aki megtalálta a kérésemet, ő volt Csilla. Sikerült később rövid időre személyesen is találkozni. Csupa energia jelenség, aki nem zárkózik el az ilyen lehetetlen ötletektől sem, mint a könyvkiadással járó tenni valók. Gondoltuk, ő mégis közelebb van a kulturális osztályhoz, mint én, hátha kaphat valami biztatást. Hát ez a vonal valahogy nem működött. Karácsonyi ajándékként nyomtattatott a fiam az általam tervezett könyvborítóval pár példányt, hogy lássuk, hol kell javítani vagy kiegészíteni a szöveget. Ausztráliában élő idős kollégánk nagyon kérte, küldjek belőle legalább egy CD-t. Ő már nem szándékozik ilyen hosszú utat tenni azért, hogy végig sétálhasson egykori szeretett városának utcáin, de nagyon szeretné még egyszer viszontlátni a számára is kedves helyeket. Úgy érezte, tartozik azzal a régi iskolájának és az egyetemnek, hogy ne vesszenek el azok az adatok, amelyeket sikerült összegyűjteni a könyvben. Már csak kiadót kellett keresni. Olyat, aki forgalmazni is tudja a könyvet. Ez sem könnyű dolog, nem akarom hosszan mesélni a kálváriánkat. A Munkácsy Mihály és rokonai életével foglalkozó könyv kiadását békéscsabai kollégám vállalta előző években, kettőjükre bíztam a könyv további sorsát. Az anyagi támogatás meg is érkezett Ausztráliából egy, általam addig nem ismert hivatalos rövid úton. Bár nem az eredeti nagyságban, hanem kisebb formában, de a békéscsabai nyomda jóvoltából kézbe vehettük a számunkra ajándék könyveket. A kiadó kapcsolatban áll a könyvtárellátó vállalattal, a debreceni forgalmazást egyedül a Református könyvesbolt vállalta. Aggodalmuk, hogy nem fog elkelni a könyv, felesleges volt. Én tovább ajándékoztam részben az ausztráliai kollégám által megadott címekre, mint régi iskolái és barátai vagy rokonai számára. Mivel kis példányszámban sikerült csak megjelentetni, egy példány kölcsönben volt saját barátaimnál, akik csaknem rongyosra olvasták már.
Csilla röviden tudott a debreceni emlékekhez való ragaszkodásomról, baráti kötődéseimről, meg keveset a többi írásomról is. Több hónap után egyszer csak csengett a telefonom, és Csilla szólt, hogy lesz egy kis beszélgetés a teázóban, majd értesít az időpontról. Tudom, hogy a legváratlanabb pillanatokban szoktak jelentkezni betegségeim, és bár hosszú ideje aktívnak és egészségesnek éreztem magamat, mégis elkezdtem aggódni. Mikor már az időpontot is kitűzték és megtudtam leendő beszélgető, illetve kérdező partnerem kilétét is, természetesen megismétlődtek régebben már többször jelentkező panaszaim. Szédülés, egyensúlyzavar, munkakedv teljes hiánya, fejfájás és úgy éreztem, nem tudom kellően ellenőrizni a mondanivalóimat. Elkezdtük az eddig bevált, szokásos kezeléseket, ami nehezen szervezhető feladat. Rossz vénáimat két kedves laboratóriumi asszisztens ismerősöm tudja baj nélkül eltalálni. A javulás most valahogy nem volt drámaian gyors, pedig nagy szükség lett volna rá. Kicsit ködösek voltak a gondolataim, nehezen tisztultak határozott mondatokká. A televíziós felvétel alatt nem hibázhatok vagy dadoghatok, nagyon nyomasztott a lehetőség, hogy cserbenhagyom a szervezőket és az esetleg jelen levő vendégeket. Az újságban nem volt meghirdetve a felvétel, csak a Romkert lapján, azt sem árulták el, miről szeretnének hallani? Ezért készítettem néhány vetíthető vagy körbe adható képet, amelyekről szerettem volna beszélni. Elkeserített a lassú javulás. Az utcán nem mertem egyedül járni a szédülés miatt. Egy este kimentem az erkélyre, hogy a friss levegő rendezze el a gondolataimat, adjon biztatást a következő napokra. Előttem piroslottak a dísz szilvafa termései a levelek közt, kabai házunk kertjéből való emlék a jelenlétük. Két ág közé telepedett egy feketerigó és szembe nézett velem pár percig, majd leröppent a társai közé és elsétáltak a füvön a kerítés felé. A kerítésen túl, az út másik oldalán pompázott fehér virág csodáival a vadgesztenyefa. Judit lányom szerette itt a házak körül levő fákat, személyes ismerőse volt mindegyik. Mikor már tudta, hogy nem lehet több nyara e földön, elsétált a házak között levő játszótérre, elbúcsúzni a gyerekkor emlékeitől. Fájó szívvel vette tudomásul, hogy kivágták egykori kedvenc fáját a járda mellől. Úgy tűnt, a vadgesztenyefát fehér fátyolként borító virágok mögül Judit üzen nekem: Meg fogod tudni csinálni, anyu. Gondolj arra, én is hogy küzdöttem az életért, amíg lehetett.
Az alkonyatban készítettem egy képet a fáról. Erőt adott, ha ránéztem. Az utazáshoz mindent megszerveztem. Judit kedvenc rózsáiból vittünk a temetőbe, utána pihentem egy órát a Református Kollégium vendégszobájában. Kezdődhetett a beszélgetés. Bár különösebben nem volt felkészülve a teázó a berendezéssel, Csilla energiabombaként járt-kelt, kérdezőm, Katika kellemes egyéniségnek bizonyult. Akik eljöttek, számomra kedves és értékes emberek voltak. A képekkel nem vallottam szégyent, 20 perc helyett 2 óra hosszan beszélgettünk. Hogy mit fognak hasznosítani mindebből az Alföld TV munkatársai, nem tudom. Nem maradt bennem rossz érzés a témákkal kapcsolatban.
Már kezdenek hervadni a fán a fehér virágok, de megtették a maguk feladatát, az erőt adó csodát a gyógyuláshoz.