Színház 2023
Szomor György – Monte Cristo grófja
Idén voltam mezítláb a parkban (Mezítláb a parkban, Orlai Produkció), na nem a Hyde Parkban (Jekyll és Hyde, I. Klubnap, Budapesti Operettszínház), oda maximum egy bűvésztrükkel kerülhettem volna (Badár Tamás bűvészest, Dumaszínház).
Ahhoz is jó nagy trükk kellett volna, hogy mire hivatalos vagyok az aranylakodalomra (Aranylakodalom, Játékszín), kockahasam (Kockahas, Feke Pál egyszemélyes musicalje az Urániában) legyen. De mivel a nevetés is hízlal, nem sok esélyem volt a kilókkal szemben, amikor a botcsinálta bankrablók történetét (Komédia egy bankrablásról, Thália Színház) és Shakespeare kortársának tollából származó első musical születését (Valami bűzlik, József Attila Színház) mesélték el nekem.
Belső és külső csatákat idéztek meg férfiak és nők. Igen, a nők is harcolnak, küzdenek. A történelmi hősnő (Mária főhadnagy, Budapesti Operettszínház) és a nemes lovag kalandjai (La Mancha, Budapesti Operettszínház) az elmúlt időkbe repítettek. A tiszta lelkű Búsképű biztos áhítattal vette volna kezébe a hun fejedelem fegyverét (Attila, Isten kardja, oratórium koncert).
Az előző színházi évad kedvenceiről szóló cikkeim között (elérhetőek a Holnap Magazin oldalán) volt egy, amelyben egy interjú is szerepelt, amiért különösen hálás vagyok. A cikk középpontjában Nádasi Veronika állt, akihez idén még közelebb kerülhettem, különösen Vágó Zsuzsival közös zenés-beszélgetős estjükön (Közelebb, Kálmán Imre Teátrum).
Megannyi szép élmény, teltházas előadások (Teltház, Játékszín), amelyek a szomorúságtól kővé vált szívemen (Kőszívű, Erkel Színház) rést ütöttek. Így könnyebben tudott beszivárogni a belsőmbe a gyógyító zene a sok szép musical dallal (Musical Plusz). Igazi stresszoldó belefeledkezni a pörgős dallamokba, vagy együtt énekelni az előadóval az örökérvényű szövegeket, és hagyni, hogy magával ragadjanak a lírai hangok (Grund koncert, Vígszínház).
Bár fentiek is megérdemelnék az elfogódott, lelkes, részletes élménybeszámolót, most mégis csak egy előadást, és annak kapcsán egy művészt szeretnék kiemelni.
Régen volt, amikor először hallottam énekelni. Akkor még sokan a Calypso Rádión hallgatták Stinget („Gurul az autó velem,/A Calypso-n Sting énekel” – Búcsú, dalszöveg részlet), és a fiatal srácoknak kötelező volt angyalbőrbe (Angyalbőrben tévésorozat zenéje: Moho Sapiens) bújniuk. Szomor György a Moho Sapiens frontembereként énekelte be magát a szívembe.
Csak évek múlva „találkoztam” vele újra, egy nyári szabadtéri zenés előadáson, akkor már színészként énekelt a színpadon. Majd láttam olyan előadásokat, ahol zeneszerzőként mutatkozott be, pl. Diótörő és Egérkirály, Báthory Erzsébet. A zenéje is nagy hatással volt rám. Azóta minden karácsonyi ünnepi készülődésnél szívesen hallgatom a Diótörőből a Csoda ez az éj dalt, és mai napig az egyik kedvenc duettem az Álomtánc (szintén a Diótörőből). A Báthory bemutatója után pedig még napokig a fülemben volt a Quo vadis című dal, (Szemenyei János hangján).
Az egyik rám nagy hatást gyakorló előadás zeneszerzője, dalszövegírója, rendezője és főszereplője is Szomor György. Elsősorban vidéken játszották, de néhány alkalommal a RaM Colosseumban is ment. Ott láttam először a Monte Cristo grófja musicalt (gyerekkoromban diafilmen, később több filmfeldolgozásban láttam már a történetet). Nem a darab fogott meg akkor, hanem az Experidance közreműködésével a koreográfia, és Szomor György nagy éneklései. De ami igazán emlékezetes maradt, az a zene. Az interneten szerencsére elérhetővé váltak, és nekem önálló életre keltek a dalok. Nagyon sokat hallgattam őket, váratlan pillanatokban felidéződtek bennem, különböző sorokat dúdolgattam. Később, a csodás dalszövegekkel együtt énekelgettem magamban.
Aztán száguldottak az évek („Száguld az élet…A tegnapok homokszeme/
Oly gyorsan földre hull./A pillanat így múlttá lesz/És létünk emlékké fakul.” – egyik gyönyörű dalszöveg részlete a Monte Cristo grófjából) és Szomor György egy időre kikerült a látóteremből. De aztán az Operettszínház deszkáiról ha lehet, még inkább berobbant a szívembe fantasztikus énekléssel és szuggesztív alakításokkal. Elvarázsolt táltosként (István, a király – Torda), és magával ragadott Lord Owenként (A Pendragon-legenda). Kovács Adrián dalait annyi érett szenvedéllyel, – ahol viszont az szükséges – simogató lágysággal énekli, hogy nem csak libabőrt de könnyeket is előcsal belőlem. Prózában is csodás, de ahogy a dalokban a hangjával is játszik az különlegesen megérintő.
Nem régen pedig ott találtam magam a Dunán, egy hajón ringatózva, jelzés értékű kalóz-jelmezben a Budapesti Operettszínház sajtótájékoztatójával egybekötött közönségtalálkozón. Dumas romantikus regénye ismét életre kelt a színpadon is, és májusban izgatottan ültem a premieren, kíváncsian vártam, ezúttal hogyan hat rám.
„A függöny felment, a nézőtér néma, csend lett
Ez most egy új darab, a régi ma elmaradt
Kellett egy főszereplő, új díszlet (Túri Erzsébet), egy új rendező (-koreográfus: Vincze Balázs)”
(dalszövegrészlet a Monte Cristo grófjából)
Engem ismét magával rántott. Szeretem a történetet, amelyhez a csodálatos zene úgy illeszkedik, hogy a fejem búbja is beleborzong.
„Áll már a díszlet, felkenték a sminket
Kell egy utolsó nagy felvonás”
(dalszövegrészlet a Monte Cristo grófjából)
Az időt és a tengerjáró hajót időről-időről megidéző díszlet szép hátteret ad az eseményeknek. Amikor a kikötői hangulatot megidézésében még sirályok hangját is felfedeztem, akkor már sejtettem, hogy itt valóban nagy dolog készült.
A színpadon csak Edmond Dantes – Monte Cristo grófja szerepét jeleníti meg két színész, a többiek az idő múlásával öregszenek. A smink és a jelmezek is nagyszerűek (személyes kedvencem Dumas sminkje és jelmeze). Megható pillanat, amikor a fiatal és idősebb Dantes együtt állnak a színpadon, Sándor Péter jól illeszkedik Szomor Györgyhöz.
A magával ragadó történet ezúttal szép, gondolatébresztő professzionális módos került színpadra, és Szomor György zseniálisan alakítja a címszereplőt. Hangjában érzem a szívét is, a gyönyörű dalok visznek magukkal.
A hangszerelés nagyon tetszik, a zenekar csodásan játszik. Tudom, nem szokás a karmestert külön kiemelni, én most mégis megteszem. Gyakran „csillárjeggyel” megyek színházba (azaz legfelül ülök), ahonnan rálátni a zenekari árokra. A Jekyll és Hyde előadásokban figyeltem fel Tassonyi Zsoltra, aki szinte együtt él a darabbal, és most ugyanazt a lelkesedést és szenvedélyt láttam (ha nem lenne annyira jó az előadás, érdemes lenne őt és a zenészeket nézni, a zenészeket, akik egy-egy fontosabb jelenet után a zenekari árokban is tapsolnak, akik amikor éppen nem játszanak a hangszerükön, akkor figyelik az előadást). Azért is említettem meg Tassonyi Zsoltot, mert ugyanazt a szép művészi alázatot látom rajta, mint Szomor Györgyön, aki előadáson kívüli fellépéseken is komoly felkészültséggel lép színpadra, igazán előad, nem csak énekel (Musical Plusz, Webber Gála).
A tapsrendnél a hangulat-feloldó könnyedebb címadó dal után, még felhangzik a főszereplő egyik nagy dala, és Szomor György a tapson, zenén túl énekli be magát a nézők fülébe: „csak egy árny”.
„Egy árny vagyok csupán
E lét falán,
Nem hullik fény se rám.”
(dalszövegrészlet a Monte Cristo grófjából)
A premieren szokás, hogy az alkotók is színpadra lépnek, és meghajolnak. Megható és szép pillanat volt, amikor a szereplők sorából előre lépve Szomor György az alkotókkal is meghajolt. Szerintem ott nem csak a fény, hanem a nézők elismerése és szeretete is ráhullt. Az enyém biztos.
Az új évadban, szeptemberben ismét színpadon, szívből ajánlom.
- július 5.
Szalay Hajnalka