Miért szép a pacemaker?
(Kórházi jegyzet)
Ülök egy kerekes karosszékben és zsenge zöldborsófőzeléket eszem, ropogós fasirttal, benne egy vastag főtt tojáskarikával. Nemrég hasonló eljárással helyeztek el bennem egy pacemakert, a húst jobbra balra szétnyomkodva, szinte kézen álltak szegény mellkasomon, rátenyereltek, hogy jól be legyen fészkelve, utána befoltozták a lyukat.
Egy órával ezelőtt, saját lábon sétáltam be a műtőbe, egy szál boxerbe öltözve, felfeküdtem a reflektorok alá, végig kentek jóddal, olyan indiános színűre, fejem egy külön sátorral letakarták, és azt mondták, ne törődjek semmivel, ne is hadonásszak, mert éppen most kötnek le az asztalhoz. Hát, kösz…
Elméletileg értek a műtéthez, a neten elolvastam a tárgybani leírásokat, főleg az orvosi részek érdekeltek, mit hová és hogyan dugnak, varrnak, azért nem mindegy nekem, elkezdem figyelni, mit csinálnak, ha valami nem tetszik, legfeljebb szólok.
Nem érzek semmit, csak piszkálgatást és törléseket, próbálok kedves lenni a bennlévőkhöz, legalább hatan vannak, három csoport, egy az informatikus félék, kettő a sebész és a segédje, három, akik adogatnak és kiszolgálnak, én csak szerényen fekszem, hogy ne zavarjak.
Minden testrészem rögzítve van, így csak pislogni tudok és az átmeneti csöndekben azonnal beszélni kezdek. Mindegy micsodát, a rémült papagáj viselkedhet így a macska szájában, én is úgy érzem, addig élek, amíg hallani a hangomat.
Legszívesebben részt vennék a műveletben, hogy elnyomjam a félelmemet, segítenék is, de nincs mivel. Fáradtságot érzek, ez lehet a stressz, olvastam Selye könyvét is, erről szeretnék az orvossal, okosan beszélgetni, mégis, érezze, hogy ellenőrzésem alatt tartom, mint kollegát.
Röviden elmondom a műtő személyzetének, amire Selye műveiből emlékezem. Fontos nekem, hogy tudják, én nem akárhogy félek, hanem nagyonis, és ennek tudományos magyarázata van, nem egy szimpla hisztéria forog fenn, de nem nagyon figyelnek.
– Tényleg, az egész klinikán alig láttam nőt, mármint pészmékerre várót, itt a direkt bizonyíték, hogy az élet terheit kik viselik igazán. Egy jobb futballmeccsről több nézőt hordanak be ide, mint ahányan itt vannak, összesen.
Ezért,ha a stresszelmélet nem érdekel itt senkit, legalább a férfi-nő statisztikát megbeszélnénk.!
– A fejem felett lévő sátorhoz odahajol valaki és csendesen beszól nekem, hogy tessék kicsit kevesebbet beszélni, – majd inkább ők szólnak, hogyha valami aktuális lesz. Ez bánt egy kicsit.
Utoljára még teszek egy javaslatot a sebésznek, hogy mi lenne, ha kicsit abba hagyná, amit csinál, biztosan mindkettőnknek jól jönne egy rövid pihenő, leülhetne egy pár percre, de azt válaszolja, – azalatt maga pont elvérezne !
Ettől kezdve, szólni sem merek, az asztalhoz ragasztva tehetetlenül sajnálom magamat, pedig tarthattam volna a tükröt neki, például.
Fejből tudom, hogy elektróda került be a szívbe, mostantól kezdve ő lesz a főnök, úgy hangolják be a pulzusomat, ahogy itthon a rádiót állítgatom, a művelet informatikus kezekbe csúszik, Van egy számítógépes pult, még bejövetemnél láttam, onnan hangosan mondják, hogy mikor hányat és milyen erővel dobog a szívem, mondom viccesen, hogy akkor innentől nincs a nőknek beleszólása a dologba, de már senki sincs, aki nevessen, a sebész elköszön tőlem és otthagy az asztalon.
Ja, előbb még egy kis kattogó varrógéppel összevarrnak, aztán a sátramat is lebontják rólam, tesznek, vesznek, gondolom, nemsokára takarítani fognak.
A teljes vezetőség hazament. Igaz, kedvesen elköszöntek, de semmi személyes, láthatóan nem szerelem voltam nekik, inkább csak egyéjszakás kaland, behallatszik, ahogy a pihenőben beszélgetnek.
A segédszemélyzet még pakolgat utánam, érzem, küldenének kifelé, talán huszonöt perc volt az egész.
Kicsit még pihennék, de mondják, ne üldögéljek a műtőasztal szélén, mert foglalom a helyet, a varratokat majd egy hét múlva, hozzam vissza.
Látva, hogy már nem kellek senkinek, saját lábon, és kissé sértődötten távozom.
A folyosón többen megnéznek, mert elég roggyantan megyek és karomfogva jön mellettem egy kék sapkás, maszkos kisértet, a nézők tisztelettel kikerülnek, ez jólesik.
A belém varrott műszer sem esett ki útközben, azt mondták, nem szokott, – gondoltam, jönnek gratulálni, de sehol senki.
Most egy puha, fejtámaszos, gurulólábas karosszékben ülök, mint saját nagyapám a gutaütése után, és nem csinálok semmit. .
A mozikban adnak mostanában ilyen elöl hátul párnás foteleket, még a kis asztalka is megvan rajta, csak nem a popcornnak, hanem a csomagom van ráakasztva, meg a kabátom, mert meleg van. Olyan fáradt vagyok, mint egy gumicsirke.
Félretartom a fejem, mint amikor a gólya az eget nézi, hogy ne csússzon le a nyakamról a homokzsák, meg vagyok operálva, oszt jónapot, ahogy mondani szokás. Jó lenne mozogni, vagy akármit csinálni, tulajdonképpen élek, József Attila Ódája jut az eszembe, hogy „ülök, csillámló sziklafalon” bár neki nem vágták fel a nyakát és a szívébe sem dugtak bele pici elektródákat. – azért, egyéb gondjait tekintve, nem cseréltem volna vele.
Olyan duruzsolós nyugi van, mint estefelé a méhkaptárban, hallom, épp pálinkafőzésről beszélnek a szomszédos ágyakon, titkok cserélnek gazdát, a pálinkát komolyan kell venni.
Kérés nélkül érkeznek a továbbiak, egy ekágés nővér kis kocsival, később egy pulzus-vérnyomás, majd egy érdeklődés, hogy, hogy vagyunk ? – egy óra múlva a már emlegetett zöldborsófőzelékem fasirttal, ez kései ebéd gyanánt, kérdezik, itt tetszik vacsorázni vagy csomagoljuk?
Kanalazom a zöldborsót, teljesen tavaszi, mintha otthon főzték volna, a fasirt kérges pirosropogósra sült, és pici hagymák is vannak benne. Ilyen lehet a mesében, csak ott nincs a nyakon homokzsák.
Lassan kifújom magamból a feszültséget, telefon a kabátzsebből, arcom elé tartott kézzel beszélek, este már haza is mehetek, az érdeklődő hívásokat holnaptól kérem. Eleget meditáltam már, inkább mennék kifelé!
Érkezik még egy még újabb nővér, ő kiszereli a karomból a vércsapot, mindjárt jönnek a papírjaim- mondja és az ajtóra pillant, – szinte látom, ahogy maszkban, nylonzsákkal a lábukon jönnek be a papírok.
A három foglalt ágyon jól megtermett urak fekszenek, eddig hallgatództak, hogy kiféle lehetek, de már nekik sem vagyok érdekes, lassan visszatérnek a hullott gyümölcsből való főzéshez.
Nekem nem is adtak ágyat, lehet, hogy kicsi műtéthez biztosan nem jár, már csak egy órát kell üldögélnem, aztán zárójelentéssel és két vacsora-szendviccsel kiteszik a szűrömet. A kapcsokat és cérnákat egy hétig még használhatom, addig ne vizezzem be őket, ezt már a kisebbik orvos mondja, mégse tudtak bejönni a papírjaim, hanem ő hozta be.
Jó, hogy reggel fürödtem, mert mostantól inkább a dezodor játszik.
Már tudok cefrét készíteni, hűtővíz, rézeleje, meg a büdös vége, nem gond, tulajdonképp mehetnék, a kisebbik orvos is elköszönt, orvosilag senkinek se kellek. A három-ágyasoknak meg kell ígérnem, hogy egyszer veszek egy magyar nemzeti pálinkafőzőt, mert igen dicsérik, szakemberek mindhárman, képzett főzők és fogyasztók, nagyon kezdő vagyok hozzájuk mérve, az igaz.
Szóval, ennyi volt a műtét, szükség esetén tudom ajánlani, lehet, hogy szakmailag nem voltam tökéletes, csak szólok..
Mivel mindkét szívüregembe raknak egy ingerlő valamit, ezért a pacem is kétüregü, de nem szóltam bele, hagytam magam, csak szorongtam, miközben valaki állítgatta a pulzusomat, mintha rádiót csavargatna.
Azóta, magától ketyeg nekem.
Maga a készülék egy kicsit nagyobb, széttaposott gyufásskatulya méretű, vagy inkább egy lapos, női szappantartó, és annyira szép, hogy kívül kéne hordani. Igaz, már nem tudom nézegetni, csak a dudort érzem. Az eszközt majd jó esetben, tíz év múlva látja valaki, amikor elemet cserél. Adtak hozzá egy prospektust, és időnként vissza kell mennem, gondolom, megmutatni, hogy megvan még. Kár, hogy nem lehet, csak úgy, nyakba akasztva hordani, mert hiába mutatós darab, ha úgyse látják, – én meg, nem fogom kivenni, az biztos.