Portalanítás (mint kortünet!)
Kevés hétköznapibb téma van mint a takarítás. Olyan egyértelműen simul a mindennapok testi és szellemi automatizmusába, hogy viszonylag ritkán kerül elő, mint artikulálandó tematika.
Pedig tagadhatatlanul a kiegyensúlyozott életrend része. A kispolgári rögeszme egyenesen civilizációs normává avanzsálja. Van is benne igazság és ha szellemünk higiéniájának tisztántartása a cél, akkor a legelső lépések a körülöttünk elterülő tárgyi világ rendbeszedésénél kezdődnek. Természetesen kissé önkényesen, de látok analógiát a most leírt gondolatok és Abraham Maslow szükséglethierarchiája között. Mert ahogy Maslownál a létfenntartás alapvető feltételeinek teljesítésével (evés, alvás, ürítés) egy magasabb emberi létezésnek ágyazunk meg, úgy lakásunk, életkörülményeink elemi tisztántartásával teremtjük meg a későbbi – úgymond – „jutalmazó” környezetet. Mert bármennyire is profán dolog takarítani, mégis részese az életnek, és ha az életnek, akkor bizony a létnek is. Így tagadhatatlanul az egység része. De persze sokan a káoszból merítenek. A már említett kispolgári monománia ezt nem érti. Pedig létezik. Magam is ismerek ilyen embert és titkon irigylem is. Amiért irigykedem az közhelyes, de a közhely mégiscsak az alapvető tudás, úgyhogy egy félmondatot minimum megérdemel: az egó kevésbé feszíti az illetőt, ezért belső szabadságfoka magasabb szintű. Mert akármennyire is fontos a külső béklyóktól való szabad élet, alapja a belső szabadság, a felettes énnel való békés viszony. Valódi külső szabadság csakis ebből sarjadhat, és csupán másodlagos kérdés az állam, vagy bármilyen rajtunk kívülálló autokratizmus velünk való interakciója. Az irigységem következő oka, ami kissé sztereotipikus, de a közszellembe, mint zsenikultusz mégiscsak beleégett. A káoszból, a fájdalomból, a sötét örvényből és sok esetben a bűnből táplálkozó, az életét művészi szintre emelő géniusz. Aki alkotófolyamatát dekadens viselkedésével emeli a csúcsra, aki műveit személyében tényleg realizálja. Ugye nehéz elképzelni azt a Lord Byront, aki miután papírra veti fő művét a Don Juant, elmegy és ténylegesen ott pusztul a görög szabadságharcban, egyébként ágyneműhuzatát hetente cserélte és szobája padlóját borító szőnyegeit a teljesség igényével porolta ki. Sikerült a takarítás teoretikájában is törést, dichotómiát előidéznem. A kétség az első káprázat, semmi kétség, a pedáns takarítás a keret és forma letisztultsága, míg a szeleverdi rendetlenség a formátlanság örvényében termékeny és burjánzó anyag, így előbbi, művészetelméleti szinten a klasszicizmussal analóg, míg utóbbi a romantika rímpárja. Kész az antagonista módon megalapozott takarítás-teoretika.
Ha kissé kelletlenül is, de be kell vallanom, hogy az utóbbi időben a már említett kispolgári rögeszme markáns jegyeit, legfőképpen a portalanítás monomániájában detektáltam magamon. Mánia, rögeszme, monománia, talán patológ karakterisztika, pótcselekvés, terelés, leplezés, neurózis? A modern pszichológia a potenciális diagnosztikát magában hordja, természetesen merőben tudományos alapokon, ami engem felettébb untat. A tudomány szellemtelen és humortalan, botfülű, mind Apollón, mind Dionüszosz hatása érdektelen számára. Ez egyébként már Nietzsche filológusi „karrierje” elindultakor világossá vált. A portalanítás műveletének természete úgy hétköznapi, hogy egyébként velős metafizikai vonatkozásai többnyire felfejtetlenek maradnak. A bútorok, tárgyak, könyvek felületén viszonylag vaskos porréteg képes megülni, s ha otthonunkat az általam említett – és mostanában gyakorolt – görcs jegyében próbáljuk rendbe tartani, a már említett porréteg elég sok bosszúságot okoz számunkra. Amikor az imént dilettáns módon soroltam a jelenség mögött álló lehetséges pszichológiai muníciót, a halálfélelem, illetve a halálszorongás kimaradt az okok közül. A halálszorongás számomra túllépi a pszichológia, mint tudományos diszciplína kereteit és egy komplex teozófiai kérdéssé válik, mely a késő modern ember legfontosabb mozgatója, cselekvéseink hátterének örvényében a legmélyebb és legszűkebb gyűrű. Mert mi a por? Az enyészet és felbomlás legköznapibb, legszembetűnőbb példája. Az a fajta enyészet, elmúlás és felmorzsolódás, ami meghatározhatatlanul könnyű fajsúlyának köszönhetően a levegővel keveredve minden pillanatban körülvesz minket. Hámsejtek, tárgyak lemorzsolódott részecskéi, textíliák szövegfoszlányai, kedves könyveink lassú pusztulása, szerves, szervetlen anyag haláltusája. Minden, ami teremtett és teremtetett ezen a földön, minden, ami szilárd és forma a pusztulás martaléka. Végsősoron tehát a por a halál gondolatát rejti mélyen magában és a portörlés a halállal való gőgös dac aktusa. A görcsös portalanítás a halálszorongás jellegzetesen pótcselekvésbe való becsatornázódása. A halálfélelem, mint a késő modern ember – tudattalanul ugyan, de – legfőbb mozgatója, a kispolgári monománia sajátos görcsében, a portalanításban manifesztálódik. Mert milyen kellemes érzés, mikor a nedves törlőkendővel a bútorok felületét végigszántjuk, szeretett tárgyainkat, melyek életünk fontos állomásait, a megélt élmények esszenciáját megtestesítik, gondosan letakarítjuk. Ha a port, tehát az enyészet éles karmait eltávolítom, egy pillanatra elhihetem, hogy az idő kerekét és az élet végéhez közelítő lassú égést feltartóztattam.
Ám egy hét múlva, mikor ujjamat végighúzom a könyvespolc tetején, újra látom és érzem, hogy a portalanítás esedékes és bennem a feszítés, a késztetés még erősebb. Feleségemmel perlekedek, görcsömnek ismét engedek, s a haláltusa nyomait igyekszem felszámolni. Így teremtem hétről-hétre magam köré a halállal való leszámolás mikroegzisztens illúzióját.