4., Dél-amerikai üzlet sunyi Raul módra
Nyitottam egy egzotikus illatszer boltot, tele évszázados, feketére érett faragványokkal a Yucatan félszigetről, az európai turisták, és egyiptomi sírokból való fűszerekkel az amerikaiak számára, annyira vitték az originál hamisított cuccokat, hogy két gyártót is foglalkoztatnom kellett.
Az én elhagyott Venezuelámban, az öreg González annyira rendes volt, hogy pálmalevelekbe csavarva, havonta küldött egy ládácska cachacat, hatvan fokosra főzetve, tiszta cukornádból, inkább azt ittam, mint a tequilát és olyankor visszavágytam, mert sokan szerettek odaát, még gyerekként is.
Itthon, inkább helyben ülős lettem, csak havonta egyszer mentem föl Costa Doradára, akkor is csak Barcelonáig, ahol mindíg a hegyoldalban laktam, a Güell mellett, hogy lelássak a városra, ahogy megszoktam.
Odalenn, a sűrű városban lakott a bankosom, kávéztam és pénzeztem vele, ahogy kell, elolvastam a papa González levelét amíg levitték a kocsiba az édes cukornádpálinkámat, valamelyik lánnyal végig sétáltam a Ramlán és jól bevásároltam neki, aztán, vele is aludtam.
Annyi változás jött csak, hogy az öreg egyetlen fia, Raul, egy alattomos csibész, kinőtte az apját. Úgy ment el, hogy vitte a boltot magával, ő kötötte az üzletet és neki folytak be a pénzek is. A nagy González, le lett írva. Nem tetszett neki, mert nehezen szokta meg, hogy szégyellnivaló lett az egyszem fia.
A gyerek, pedig a maga sunyi módján, belehúzott.
Aki nem állt át, az vagy kiszállt. vagy a mocsárban találta magát a kajmánok között. Az lett a szokása, hogy személyes küldöncökkel irányított és ha valakit el akart tenni, az a saját ítéletét kézbesítette a mindig éhes hüllőknek, vagy jobb esetben eltüzelték.
Nem volt abban a fiúban gerinc, sunyi maradt, ráragadt ez a név, nem lehetett benne úgy bízni, ahogy az öregnél megszoktuk.
Előszőr elmaradt tőle a havi osztalékom, aztán üzent, hogy átjön hozzám, újra tárgyalni.!
Csak szóban, hallottam, hogy – ezt mondd meg neki, – nem volt bátorsága hogy odajöjjön a telefonhoz. Visszaüzentem a sameszával, hogy csak az osztalékkal együtt jöjjön és jó lenne azt is tudni, hogy ki nyelte le a pénzemet.
Erre nem jött válasz, de a tanker kapitányától kaptam egy bizalmas borítékot, hogy talán, kezdhetnénk valami újat, kettesben, csak ő, meg én.
A tanker volt az egyetlen nagy érték, három hajót kitett egymaga, ő volt a cég lelke, a kapitánya pedig jól ismerte apámat, engem is szeretett, nagy dolog kellett ahhoz, hogy a sunyi miatt hajóstól elhagyja a González céget.
Fölhívtam, hogy halljam a hangján, mennyire komoly a dolog, ő meg személyes küldöncöt igért, aki elhozza a bizalmas ajánlatát.
Van Barcelonában egy üzletelő szállodám, jobban mondva, egy állandó szoba, ahol bárki megaludhatott, ha hozzám jön, oda irányítottam. A portás felhívott, én meg, talán először életemben, idehívtam az üzenethozót, a házamba.
Nagyon nem szoktam ilyent csinálni. Gironáig általában elmentem, Barcelonáért vagy egy corrida, vagy tényleg a Barca meccse kellett, hogy elcsábítson, de ahol lakom, oda csak nagyon ritkán tehette be a lábát idegen.
Éreztem, hogy ez most más helyzet, hogy ideje átrendezni az üzletet, és azt is, hogy a kapitánnyal szeretnék társulni, ha a sunyi eltűnne valahogy a képből..
Ezzel a megoldással kényelmesen elvoltam, amíg Manuel ki nem jött a teraszra azzal, hogy épp meghal valaki a kapuban.
Állt a padlómon és közben csöpögött a vér a kezeiről.
Ránézek, kérdezem, – na, – kit öltél meg -?
– Senkit, – mondja, letámasztottam a sarokba pihenni, mert valahogy meg kéne tudni, hogy mit akar itt.?
Jó, – mondom, – de ezt tőle kérdezd, ne éntőlem ! – Biztos, hogy él még ? – csak megvonta a vállát.
Lementünk, kihúztuk a lámpa alá, egy idegen volt, de sajnos, tényleg csak volt, mert már kezdett kihűlni.
Belül már sejtettem, hogy ki küldhette a születésnapomra, de hogy ilyen hamar erős lett a sunyi, azért meglepett.
Amélie hozzáfogott feltörölni a vért, de hamar megállítottam, hogy ne bántsa a helyszínt, értettem hozzá, nem ez volt az első halott az életemben.
Az biztos volt, hogy nem idevalósi. Eltelt egy óra, mire ideértek a rendőrök, ismertem is az egyiket, – nem volt nekik miért sietni, és ők intézték a továbbiakat.
Megnéztük a zsebeit, üresek. Hátul az övébe tűzve, egy kis ólmosbot, zseblámpa, találtak egy kis pisztolyt is, a lába szárán, majdnem a bokájánál. Hát, nem sok hasznát vette ezeknek, az biztos.
Valami nagyon vékony pengéjű késsel szúrhatták le hátulról, egyből a veséjébe és onnan felfelé tovább, alighanem az első lélegzetre meghalt.