Tunézia. 3.
Mahdia, Soukh pénteken.
Lehet suuqnak, vagy szuknak is hívni, a szép óváros piacáról van szó, nemcsak turistáknak. Péntekenként az igazi.
Alig két kilométerre lakunk a hajdani halászkikötő fehér házaitól, de szeretnénk a délelőttöt jól kihasználni, így a hotel kapuja előtt belehullunk az első taxis karjaiba. Sárga és olcsó, egyből tisztázzuk, hogy öt usd-ről szó sem lehet, ha bevisz a piac közepébe, akkor max.négyet fizetünk. Jobb napokat látott vw.,klíma helyett kereszthuzattal, daloskedvű sofőrünk arca előtt egy focista bábu hintázik, jó ha egy szemmel látni tőle az utat.
Mint kiderül, Ronaldónak köszönhetjük majd, ha karambolozunk, mármint, a bábu a Ronaldó, a sofőr nevét féltemben rögtön elfelejtettem, pedig a kezében van az életünk. Őutána pedig, – mutatja a szélvédőre tűzött képet, – három gyereke maradna és egy lány.
Mondom neki, az négy ! Mondja nekem, hogy csak három a boy. ! Mutatom neki a kezemben tartott négy darab zöldhasút. nézzed, ha four a children, akkor four az usd ! Gyorsan megérti, hogy a lány is egy usd-t ér, és inkább beszámítja a családba. – Közben itt a piac, kiszállunk, gyerekenként egy dollárt számolok a markába, bepróbálkozik az ötödikért, de nincs hozzá további gyereke, amúgy is tíz perc se volt az egész út, elfüstöl a néggyel.
A szuk, régen a halász kikötő belvárosa lehetett, fehérre meszelt, vagy sárga homokkővel falazott földszintes, kék ajtó és ablakkeretes házak, zegzugos utcák, minden második ember turista, a boltok kínálata is ennek megfelelő. A kisebbik mecset mellett kávéház, ez egy fa és két camping asztalka egy napvédő ponyva alatt, a mecsetnél lakossági parkoló, néhány lehasznált motor és kerékpárok egymáshoz támasztva, akinek nem jut szék, az állva issza a kávét, helyiek, csupa férfi, fontos ügyekről tárgyalhatnak.
Az előző csoporttól már tudtuk, hogy a magyarok itt találhatják Lalát, illetve Lajost, aki nem erőszakos. Nem tudni, honnan érzi, hogy kuncsaft közelít, de mire kimászunk az autóból, már az övé vagyunk. Majd’ két méteres pasi, a szokásos fakó szürke jibbába öltözve, ez leginkább a múlt századi, hosszú hálóingekhez hasonlít, alóla csak a porlepte lábujjai látszanak ki, igaz azok is negyvenhatosnak tűnnek. A taxik többsége itt, a kis mecset oldalánál teszi ki a piacolókat, ő meg, mint egy lesőharcsa, várt az árnyékban. Pillanat alatt vált nyelvet, a magyar beszédet hallva, lehajol, kettesével átölel bennünket, a nőket már viszi is a boltjába, nem kell félni, mert szeret magyar, nem kell semmit venni, csak ő segít és mutat majd mindent, – szia, nincs probléma, .- anyám szegedi, – szeretlek, – és nyomtalanul eltűnnek a forgatagban.
Ilyenkor nincs mit tenni, majd előkerülnek, ha Allah is úgy akarja. Ez az Insallah. Van nekünk tunéziai millim, ez a főleg rézből vert aprópénz, némelyik szépen csillog, és darabja egy, két forintot ér, a komolyabb érme az egy és az öt dináros a mi százforintosunkra hasonlít, az egyes kábé 110 forintot érhet. Ha már várni kell, legalább elisszuk a maréknyi öt, tíz millimes pénzeket, lehet teázni belőlük, amíg a nőket elereszti a Lajos.
A tea forró, reméljük annyira, hogy sterilizálja a poharat, a cukrot egy közös cserépedényből kell kiszedni, igaz, saját kiskanállal. Utána még két közeli üzletet is végignézünk, mire néhány frissen szerzett tasakkal megérkeznek a majdnem magyar Lajostól szabadult lányok, aki több nyelven is tud, Valamit tényleg tudhat, ha mást nem, kereskedni biztosan, mert a kizárólag helyieknek való bádog és műanyag konyhaeszközöket tartalmazó setét barlangjából, biztos kézzel vezeti a Davidoff cigarettát, Armani és Dior illatszereket, továbbá színarany és színezüst mindenféléket árusító kollegái boltjaiba a foglyul ejtetteket.
Nem mintha félteni kellene őket, míg mi álltunk, ők ültek a jó hűvösben, jeges kólát kaptak és egy alárendelt kereskedőgyerek áthozta nekik a szomszéd ruhaüzlet legfontosabb hímzett blúzait és kendőit. Ezekből vásárlás is történt, az aranyban hiába volt próba, a lányoknál nem vált be, mondták, hogy próba máshol, és visszatértek hozzánk a kendőkkel. Lala szomorú, többre számított.
Színes, mázas csempéket, és falra akasztásra való kerámiadíszeket áruló boltba értünk, egyúttal jibbák, kendők és napernyők is kaphatók, szélesre tárt, kétszárnyas ajtó, odabenn csak a meleg lakik, a pénztáros pult mögött szőnyegen térdel a tulajdonos. Odakinn, a müezzin énekeli a déli imára hívást, a szabadpultos cuccokra Allah vigyáz, – igaz, a számítógép osztott képén négy kameraállás is mutatja az éppen semmit. Dél elmúlt, a piac elvileg négyig bezár, de csukott ajtókkal idebenn még melegebb lenne, úgy hogy a boltok nyitva vannak, csak zárva. Egyszerű.
Úgy lászik, túl sokat matattunk a polcok között, az imádkozós tulaj visszaül gépe mellé a karosszékébe és egyik szemével néz minket, veszünk is egy kék kerámia mécsest és egy pont méretes Tommy Hilfiger márkájú pólót, hogy legyen valami forgalma.
Hazataxink később a kicsi, de szupermarket nevű, jeges italos üzlet elől indul, előbb megszabadulunk a sivatag rózsáit áruló kézi árustól, – és ötért megyünk hazáig, ami győzelem, mert dinárban öt, ami jó ha kettő dollárt ér, igaz, öt perces út, de akkor is. Sivatagi rózsát pedig majdnem minden járókelőtől lehet venni, ezek szép gipszkristályok a Szahara homokjából, ízlés szerint kék, zöld színűre festve. A hotel saját bazárjában láttunk fluoreszkálósat is. Ja, vettünk még fűszersorozatot a hazai konyhákba, tizenkét fűszer, ebből kettőt ismerünk, a többi, Insallah, – mint tudjuk.
folyt. köv.
