Túl Európán. 3./2
Vacsora a Chao Phrayán…
Ehhez először is el kell repülni Thaiföldre. Érkezés Dohán keresztül a Quatar járatával, egy nagyon nem fapados géppel, nagy karosszékek, nem tudsz teljesíthetetlent kérni, felteszik a csomagomat, elfér a lábam, étlap, itallap, kispárna, zokni, takaró, papucs, fogkrém, fogkefe, illatos törlőkendők, saját képernyő, moziválasztékkal, sztereó fülesek, tisztára, mint egy karácsonyi csomag, és törődés, mosoly, ráadásul szépek is, ellennék itt egy darabig. Néha sikerül egy nem Wizz vagy Ryan járat – igaz többért -, de van különbség, az ember rácsodálkozik mindenre, ami nem fapadból van… 🙂
A Dohai reptér is egy élmény, a kisvonatával és a mozgó járdáival, a csomagjaink önállóan át tudnak szállni Bangkokban, táblával vár a taxis, rajta a nevünkkel, kis szobás, de egyébként példás felszerelésű hotel, kinézek az ablakon, alattam pici kék folt, az az úszómedence. A jobb felhőkarcolók 300 méternél magasabbak, és láthatóan nőnek már a nagyobbak is, körülöttem csak a megszokott kilencven emeletesek vannak. A komolyabb utak kétszintesek, plusz felettük, a levegőben megy a metró a harmadik szinten, – próbálnék európai fensőbbségem tudatában gőgösen kinézni a kocsiablakon, de közben érzem, hogy valami nem stimmel, mintha lehagytak volna bennünket.…
A Chao Phraya Thaiföld legfontosabb folyója, végig kanyarog Bangkokon, utca szélességű mellékágakkal, azokon bambusz teraszos, saját vízi kikötős házacskák, vízi piacokkal, a főág fél Duna szélességű, partjain óriás arany Buddha szobrok, csillogó éttermek és üzletközpontok, a zsúfolt utcák helyett sokan a gyorsabb hajóközlekedést választják.
Január lévén, harminc fok meleg van, nyári, de esti ruhában indulunk a Chaophraya Princess vacsorahajóra, egy White Orchid nevű városnézéses, zenés, táncos szupervacsora programra… Először nem értettem, miért visznek sokan esernyőt, ez nem az esők ideje, amíg nem öntött valaki engem is nyakon, a szerencsésebb turisták kapucnival a fejükön menekülnek, mert spriccelnek az utcákon, akit csak érnek, literes vízi pisztolyokból, vagy csak úgy, az üdítős palackokkal még célozni is lehet, balra ugrasz és jobbról kapod, reménytelen a helyzet!!
Mosolygó emberek állnak a házak kapujában, méretes víztartályokkal, és pumpákkal, a gyerekek meg műanyagpalackokkal nyargalásznak az autók között, a nyitott kocsiablakon lazán beöntik a vizet, igaz, itt szerencsére tiszta vizet használnak! – Nem úgy, mint az indiai Holi ünnepen, ahol színes vizeket kapsz a nyakadba, meg lülönböző szinü festékporokat is, tiszta szeretetből. – Ez a Buddhista újév ideje, szeretetből öntenek nyakon, és illik tőle boldognak lenni. Nem mindig sikerül… de nagy buli, az biztos. Még a hotel előtt, vérszomjasan megkergetek három mezítlábas kis gazembert a vizes palackommal, mert szabálytalanul vödröt használnak, elsőre megrémülnek tőlem, de utána boldogan üldözésembe fognak, végre, találtak egy külföldit, akivel lehet játszani, – menekülünk, mind a négyen…
Aztán lemaradnak, kiérünk a sarokra tuk-tukot fogni, olcsóbb és mozgékonyabb a taxinál, – vagy tizet elengedünk, mert négyünknek kicsi lenne, aztán egy rámenős sofőr leblokkol előttünk, a fenekemnél fogva rálök a már kocsiba tolt három társamra, félig négykézláb hasalok rajtuk, de láthatóan, nem fog ez nekünk menni! – Lábbal előre másznék kifelé, a tuktukos elindulna a zsákmányával, mi közben már félig kilógunk, és erősen tiltakozva, kimászunk az amúgy három személyes mozgó talicskából, sofőr mérgesen el.. Jön egy csillogó fekete merci, zeneszóval és légkondival, betessékel, – francba a romantikával, – és elvisz ugyanannyiért.
Az utcákon tart a vigalom, csurom vizes alakok táncolnak boldogan, a sofőr feltekeri az ablakokat mielőtt elúsznánk, mert van, aki vödörrel öntöz. Amúgy, a tuktuk, egy platós motorbicikli, amire egy kerti padot szereltek, vagy L alakú ülést, az egészet lefedik színes ponyvás esőtetővel, az üléseken pedig cifra, de erősen szétült párnák vannak. Elől ül, a masiniszta, kis tükrök, Buddha szobrocskák, családi fényképek, piros rojtos függönyök közül próbál kinézni, és maxigázzal megy, mert bátor.
Ha sikítasz, hogy ne tegye, az csak ösztönzés, onnantól még előzget is, hátra nézve közben, büszke mosollyal. Itt egyébként meg kell szokni, hogy a mosoly fülig érős, jól láthatók a fogtömések, néha a mandulák is.
Zsúfolt kikötőbe érünk, nagyon luxus minden, hajó nevenként külön recepció, /hat !! vacsorahajó indul, iszonyat nagy mindegyik, / édes mosolyú hostessek orchideát tűznek a ruhádra, névkártya, asztalszám, a hajóhídon minimum altábornagy fogad, megint recepció, ültető kísér, hogy el ne tévedjél, orchidea a kódnevünk is, ez itt a csatornák szélén nő, csak úgy, magától.
A Princesse üveg kupolával fedett úszó étterem, mindkét oldalán négy sorban, négyszemélyes asztalokkal, a korlát felől, második a miénk, persze orchideás teríték, Párizsban a Moulinban tényleg ezüsttel terítettek, itt viszont belga csokoládé mousse van és páratlan látnivalók. – Emlékszem, a Moulin lányaitól is elmélázott az ember, majd megírom azt is, szilveszter közelében.
A széles hajótest közepén hideg tálalópultok, saláták, mögöttük fehér kesztyűs főtisztek és orchidea díszes leányok, rámutatsz valamire, és egy perc múlva eléd teszik, pedig ez még nem a vacsora, csak úgy adják, nasi, hogy városnézés közben sem haljál éhen.
A partokon fényárban úszó Buddha szentélyek, arany kupolák, vízi kikötős éttermek, a horizonton különféle alakú felhőkarcolók, a vízen bárkáktól nagyhajókig, csúcsforgalom, itt az előételek jönnek, jaj, előtte komoly tanácskozás a borlapot hozó tábornokkal, száraz fehér és vörös az ételekhez, desszert bor később, falatkák, kaviár és lazac, külön pultban a szusik, a szokásos százféle zöldség, jó kis mártások, – nem tudom, ebéd előtt, vagy utána vagytok éppen, – a nagy étlapon van kígyó is, ott hagyjuk, a csiga ugyanolyan jó, mint Párizsban, az osztriga fél órája még élt, a rákos pulton a vízbe visszamászni készülő languszták sem élik meg a reggelt, nagy vörös homárok és pici garnélák, plusz még a borzasztó arcú, ismeretlen halak, lehet válogatni.
Ami a tengerben található, az előbb utóbb megevődik, az előző napon már halpiaci tanulmányokat végeztünk, így nagy meglepetés nem érhet. Mondják, egyik legfinomabb a languszta, de sosem vitt rá a lélek, hogy a szabadságukért küzdő hatalmas bajuszú rákokat megölessem magamnak, tudom, hogy a vízi étkek java frissen lesz elkészítve, de a languszta, valamiért annyira emberi nekem, inkább olyat, amit nem láttam élve. – Az utcai árudákban, a kiválasztott élő rákot is, már öt perc múlva eheted, neked ölik meg személyesen, a kalmárt legalább panírozva, rántva, úgy mégis más…
Találtam nekem való roston tonhalat is, ha átnézek, látom, más asztaloknál is válogatnak, az óvatos kultúrnépség erősen csirkepárti, van egy külön hamburger pult is az ifjúságnak.
Közben, megy a buli, világslágerek thai hangszerelésben, egy olyan, de olyan brazil sowgirl-énekesnő sürögforog táncol és énekel, hogy világszám! Enyhén szólva is rendhagyó, kezdem alulról: fehér tornacipő, izmos, vastag barna lábak, középtől már kacér hurkák, hozzá kék miniszoknya, tahiti mintás blúzféle, csillogó arcán-ill.fején, virágfüzér, verejtéktől csillogó arcán igazi, Tahiti boldogság.
Dübörög a zene, a tekintélyes hölgy úgy táncol, hogy nehéz szemmel követni, ijedt turistákat ránt be a körműsorba, buja, rekedt hangjával végig énekeli az estét, – hát, nem a cári balettet látjuk az biztos, de úgy felpiszkálja a vendégkör alkoholosabb felét, hogy megőrülnek tőle a parketten.
Ellentmondani nem lehet, több vérbő vendég már együtt táncol vele, egyszemélyes műsort ad, közben folyik róla a víz, de a lendületével viszi a showt!
Éjfélre jár, a parti éttermekben még nagy élet van, az aranycsipkés templomok, Buddha szobrok, a kék zöld üvegtáblás felhőkarcolók mind kivilágítva, itt nálunk kávék, fagylaltok hideg és forró sütik, kérhetsz pezsgős fagyikoktélt, nekem megint a belga csokimousse, nincs rá szó, olyan finom.
A hajók azonos látvány-körúton úsznak végig a kikötőig, néhány nézni valót kijelölünk magunknak holnapra, ide látszik a Fekvő Buddha temploma, a Wat Pho, a 3/1-ben már írtam róla, most csak kapjunk taxit a haza úthoz.
folyt. köv.