Túl Európán 4.
Rázós úton Petrába
Aqabából indulunk, hisszük, hogy a szokásos bértaxival, de egy ismeretlen autó vár, ismeretlen sofőrrel, ráadásul no English, de azt, mosolyogva. Annyi azért meglesz, hogy Adél a neve – férfi létére – és kiválóan tud telefonálni a nem Adél sofőrünkkel. Innentől az ő távirányításával autózunk. Nincs mese, illetve Inshallah, kell sapka, ivóvíz, túracipő, pénz és jaalla! – Ennyi arab tudás, már több mint elég.
Jordániában vagyunk, Aqaba az ország egyetlen Vörös tengeri kikötője, jobbról Egyiptom, balról Szaúd-Arábia, az egész Jordán partszakasz csak huszonöt kilométer, de szépen kiépítve, hotelek, strandok. Tegnap, a parton elindulva egy óra alatt elsétáltunk a Szaúdi határvonalhoz, csak egy tájékoztató táblát találunk a homokban, balra pedig, Izrael felé autózva az Eliat üdülőparadicsom van ugyanilyen közel.
Azután már Egyiptomi terület jön, első üdülőhelye, Taba, még az is csak tizenöt kilométerre lehet Eliattól.
Most a Holt Tengeri úthoz hasonlóan a Vörös tengernek háttal, az ország belseje felé indulunk. Első programunk egy arab kávézó, ahol teát iszunk, mosdóval, ahol nem folyik a víz, viszont van tükör és egy vizes műanyag palack a polcon, nyilván univerzális használatra. Adél minderről nem tehet, legszívesebben mindent elintézne helyettünk, de van, amit az ember személyesen szeret…
A következő út menti büfében már víz is van, az útról pedig nem nyit vitát, oda visz minket, ahová a telefonja irányítja, Tea, sütemény, fizeti helyettünk, gondolom, a Főnök így kér elnézést a cseréért.
Az már szót sem érdemel, hogy Adél nem számított ilyen hosszú útra és kevés a benzinje. Lesz viszont benzinkút, ahol további teákat ihatnánk, de inkább bíztatjuk, hogy menjünk már. Mondtuk neki, hogy van egy névrokona, aki énekesnő, de a mi Adélunk, nem volt muzikális, viszont, végre elértünk a sztrádát, finom huzat lett a kocsiban, a nem működő klíma helyett. Mindegy, csak vigyen Petrába és vissza.
A jó meleget amúgy is megszoktuk, éjszaka volt egy hosszú áramszünet, ettől leállt minden, leolvadt a hűtő, jobb híján a medence huszonnyolc fokos vizében hűsöltünk, a biztonsági ember zseblámpával járőrözött, az álló levegő harminc fok felett volt. Most a taxiban ugyanannyi, de itt legalább mozog a levegő.
Úgyhogy inkább aludtunk ülve. Az úti élményeket amúgy is be lehetett gyűjteni tegnap a Holt Tengeri kirándulás során, vízfolyásos és száraz völgyek, az olvadni képtelen sótömbök között, a víz tetején lebegve, most kellett volna egy ingerszegény nap, és Petrába egy nap kihagyással indulni, de az ember utólag okos.
Petra sziklából kifaragott városának romjaihoz a Vádi Múszán – Mózes völgy – keresztül juthatunk majd be, mindössze 120 kilométer, fele a Holt tengeri útnak, de ebben a melegben ülve aludva, ez is pont elég volt.
Beérünk a parkolóba, árnyék csak a kocsi alatt, néhány buszra való ember már elindul az egyetlen lehetséges irányba, a két méter széles szurdok felé, tízemelet magas oldalfalak, tábla szerint 1600 méteres gyalogséta lesz. Ezt a tegnap már eleget szenvedett lábainkkal sokalljuk, szétnézünk mit lehet tenni. Van néhány lóféle, inkább öszvér, párnás nyereggel, alóla kis patakokban folyik az izzadtság, inkább nem kell, egyébként is, a santorini vagy a rodoszi öszvéres fuvarokhoz képest ez az út túl hosszú lenne az ember ülőgumóinak.
Tevéből is van kettő, de nem kedves az arcuk, jobb híján, maradnak még a kordék. Ezekből válogatni is lehet, kinézetre a római bigára vagy az egyiptomi harci kocsikra hasonlítanak, és ilyenekkel vihették a guilottinnal kivégzendőket Párizsban. A fő hasonlatosság, hogy csak a kocsisnak van jó helye rajta, neki garantált az életben maradás, mögötte egy másfél fenék szélességű pad, azon tud pattogni a turista. Az út lavór méretű, domborúra kopott sziklákból áll, vesekövesnek garantált megindító program.
Régen ugye, a hátul ülő vagy állva nyilazott, vagy amúgy is meghalni készült, én ugyan, szeretnék élve beérkezni, de a lustaság legyőzi a félelmet, ezért felültem egy ilyenre. A keskeny padon alig fértek volna el mellettem, így senki sem akart mellettem kocsizni, ami jó, mert két oldalon használhattam a kapaszkodókat.
Igaz, ülni csak az első szikláig tudtam, onnan kezdve félig guggolva utaztam másfél kilométert, kissé nyitott szájjal, hogy ne törjenek össze a fogaim a rázkódástól, le se szállhattam, mert az blamázs, és egyébként is ki volt fizetve, a gyalogosok pedig irigyen néztek ahogy a kocsival, sportos tartásban elugráltam mellettük.
Pompeiben van még ilyen borzalom út, de az szekér nélküli…
Annyi időt vertem rájuk, hogy a sziklaszoros végén volt időm magamhoz térni. Mire bevánszorogtak, már beszélni is tudtam.
Odabenn aztán a látvány mindent megér, a rózsaszín sziklába faragott templom bejárat, előtte két fekvő, szolgálati teve, mellettük harci szerelésben a hozzá tartozó teverendőrök, büfé, padok, a magas falaknak köszönhetően árnyék, jobbra gyalogút a hajdani város barlanglakásai felé. Valaha a karavánutak csomópontja volt, bővizű patakkal, saját vízgyűjtő csőhálózattal, tározó medencével, templomokkal, húszezernél is több lakossal. Kereskedtek is rendesen, főleg fűszerekkel, arábiai tömjénnel, de a nagy szám, az ivóvíz volt.
A várost Kr.e. 312-ben, I.Antigonosz király /tényleg így hívják/, Nagy Sándor hadvezére és utódja, sem tudta elfoglalni. A pusztulás évszázadokkal később, két földrengéssel kezdődött, aztán az arab hódítók romboltak rajta, utoljára egy beduintörzs élt, pár évtizeddel ezelőttig a barlanglakásokban.
Ma nagy részük bejáró idegenvezető a közeli falvakból. Ha a különböző magasságokban, a sziklafalakba vájt emberfészkeket kihagyjuk, és csak a közösségi épületek romjait nézzük meg, fél nap alatt végezhetünk, de Petra bejárása egy teljes napot igényel, és igazi leírása is külön blogot érdemel, előbb-utóbb, meglesz. Fontos még, hogy visszafelé, valaki rálicitált a harci kocsimra, és csak hűlt helyét találtam, igy a gyalog kivánszorgás során megnézhettem a sziklaperembe faragott vízvezető csatornákat. Igaz, nem volt bennük víz…