Túl Európán. 14. Éjszaka a Szaharában. Merre van az Antares?

Túl Európán. 14.
Éjszaka a Szaharában.
Merre van az Antares?

Ha a városoktól távoli, tiszta levegőjü tengerparton felnézünk az ezernyi csillaggal borított éjfekete égre, mintha egy lámpásokkal teli kupola alatt sétálnánk, szinte kézzel fogható közelbe jönnek a csillagok.
A tenger éjszaka ólomszürke színű, csak a vékony holdsarló.
Így kezdődött. Magánemberként nyaraltunk, semmi csoport, néhány barát mindössze, csak a Vörös van, és a Szahara. Az európaiak bolondságaihoz hozzászokott helyiek már megszokták az extra kivánságokat is, így a miénk is értő fülekre talált, beduin faluba mennénk, turistamentesbe, ahol igazából élnek, nem kell csörgődob és dervistánc sem, ez a szállodák esti programjának állandó része, díszvacsorát sem kérünk.
Sok egyiptomi utamnak köszönhetően, majd’ minden évben legalább egy ilyen buszos, tevegelős, táncolós beduin-programon voltam már, most valami, legalább részben igaziba szeretnénk egy kicsit belekóstolni, csoportmentesen, „maszekban”.
Régi ismerősöm, aki turistákon edződött és már barátnak minősül, azt mondja, bízzam csak rá. Kicsit még nehezítek a feladaton, mindenképpen esti indulással, sötét, éjszakai útra mennénk. A beduinok addigra már megszabadulnak az utolsó turistabuszoktól is, és hazamennek a néhány kilométerrel távolabb lévő falujukba, ki tevével, ki toyotával, és visszavedlenek hétköznapi sivatagi emberekké, itt vannak a családok, gyerekek fogócskáznak a sötétben, a kicsik már pokrócba tekerve alváshoz készülnek.
Akkumulátorról táplált tévék fénye pislog a sátrakban, sárga fényű olajlámpák világítanak, a sátrak bejáratán már pokróc lóg, mert a sivatagi éjszakák hidegek.
A sátrak, igazából félig ponyvából, és egyre több farost lemez, pálmatörzs-oszlopokra erősítve, könnyen építhető és gyorsan bonthatók, a beduin, vándornép, még országhatárt sem ismer, – helyét a megélhetés szerint változtatja. Első a vízforrás, az a Szaharában az élet alapja, egy tiszta és állandó vizű kút, helyhez köti őket és a tevéiket is, ha pedig elérhető közelségben város-féle van, vagy közeli tengerpart szállodái, akkor évekig is helyben maradnak.
A városban beszerezhetik a cigarettát, zseblámpa elemeket, mobil telefonba való akkumulátort, olajat, benzint, és mostanában már gyógyszert is, a turisták pedig megosztják a sivatagiakhoz képest mérhetetlen vagyonukat, a buszok távozása után a gyerekek rágógumit, a felnőttek cigarettát és egydollárosokat számolnak.
Iparág lett a turista program, meg lehet élni belőle.
A személyes élet akkor kezdődik, amikor az utolsó látogatót is lesegítik a tevehátról, grillcsirke, helyben sütött lepény, tea, kávé, kóla fogyasztás is megvolt, és a buszok elporoznak a civilizált világ irányába, a gyerekek visongva osztozkodnak az látogatók ottmaradt sapkáin, kendőin, – mobil telefonért általában visszafordul a busz, de az se mindíg. Ha lebukik a nap, fekete hegyek koszorúzta, világosszürke teknőben találjuk magunkat, ahol mintha a homok világítana.
Mivel gondosan elmagyaráztam, hogy a beduinokon kívül csillagokat szeretnénk látni, ahhoz pedig fényszennyezés nélküli, tiszta éjszakai égboltra van szükségünk, ennek megfelelő vezetést kapunk, ketten vannak, plusz a sofőr persze. Az egyik, egy Kairóban végzett, idős antropológus, ő pluszban elhozza tízéves forma fiát is, hadd tanuljon a gyerek alapon, a másik, ő külföldi egyetemen végzett csillagász, főállásban meteorológus.
Két tudós jön velünk, a kérésünkre.
Kicsit szégyellem, hogy nálam nagyobb tudású emberek ilyen privát keresetre szorulnak, érzem, hogy barátom túllőtt a célon, valószinűleg túl sokat magyaráztam neki, hogy beduin falu és csillagos ég nélkül nincs élet nekem, olyan antropológus-folklór-csillagász keverék lehetek neki, ősz hajamra tekintettel. Elég koros vagyok már ahhoz, hogy elnézzék az ember privát hülyeségeit. Pláne, hogy társaim is bogarasak.
Nincs mit tenni, kicsivel többet kapunk majd a kelleténél.
A porta előtt a szokásos toyota, előtte a néprajzos tudós és fia, szerencsére láttak már turistát, a sofőr meg pláne, büszkén bemutat nekünk három palack vizet és két kólát is, hogy lássuk, nem halunk szomjan, defekt esetén sem. A csillagász tudós, mondják, motorbike-al fog a nomádoknál várni minket.
Indulunk, sötétedik, a tengerpart mellett húzódó autóúton már reflektorral járnak az autók, lehajtó a sivatag felé, innentől köves-poros, csak a kerekek által tömörített útfélén megyünk, egyre több a homok, ahogy a szél hordja, kemény csíkokba rendeződik, ezeken nagyokat ugrál a kocsi, és mi is ugyanúgy benne, egyenlőre mókás. A sofőr rutinos túrasofőr, ismeri a mutogatni valókat,
Megállunk a szél koptatta kőszobroknál, furcsa képződményeket képes a szél kifaragni a kőből, még hidat is faragott, bátrabbak – feleségem és az úti-gyerek, – azonnal felmásznak a tetejére. Az esti imaidő is útközben ér minket, kövekből kirakott ima-területnél állunk meg, a mekkai irány is külön kikövezve, a két felnőtt muszlim homokkal tisztálkodik majd elvégzi az esti imát, mi azalatt diszkréten elbóklászunk a semmiben, erősen sötétedik is, beduinok, egyenlőre sehol. Estére érünk a faluba. A közeli hegyoldaltól védve, már lenyergelve pihennek a törzs kenyér, helyesebben pénzkereső tevéi, látás távolságra a törzs kis faluja.
Tizenöt ház, ugyanannyi család és gyerek még több is, a vagyonosabbja igazi, sárral felvakolt nádszövetet köt a pálmafa törzsekre, fehérre meszelve, benne padok, a földön szőnyegek, az alváshoz. Falipolcon rádió, lámpa, kövekkel körberakott kis főzőhely is, van ahol palackos gázzal, mellette vizes kanna, a lapos fém tálak homokkal, fényesre tisztítva. Elég sok édesség-félét vittünk ajándékba, a gyerekek percek alatt szétkapkodják, aki sokat markolt, az vad futással menti a zsákmányt az üldözőitől, mi lemegyünk a kutat megnézni. Talán ilyen, már kiszáradt vizes verembe vethették a bibliai Józsefet testvérei, a szél által hordott homoktól fallal kerítik körbe, és maga a víz, a verem alján lévő, fedett kútban van, a felszíntől kábé négy méter mélyen, lépcsős teraszon lehet a vízmerítéshez leereszkedni. Láthatóan ez az építmény a legértékesebb.
Megnéztük a sivatagot, bebújtunk néhány sátorba, beszélgettünk is kézzel-lábbal, ahogy lehetett, és éppen leültünk pihenni egy kicsit, amikor megjött a beigért csillagász, motorostól. Jókor, mert ahogy a nap lebukott a hegyek mögé, percek alatt lett sötét.
Tisztelettel köszöntjük egymást, én őt, mert igazi, ő meg engem, mert azt hiszi én is az, de rövidesen csalódik, amit kedvesen elvisel.
Kiderül, hogy nem véletlenül ehhez a beduin csoporthoz mentünk, a kúttól nem messze egy fehér karós kerítés mögött autógarázs méretű lemezbódé, lakattal zárt ajtaján tábla, gondolom, valami félelmetes tiltó szöveggel.
Alig látjuk szegény csillagost, csak a csörömpölését hallani, amikor kigördít a garázsból egy betonkeverőre hasonlító, kerekes monstrumot, és egy szemlátomást e célra kitaposott ösvényen egy sima területre vonszolja. Mire kicsodálkoznánk magunkat, visszasiet és a vállán egyensúlyozva egy vastag, ember hosszúságú csövet hoz.
Nem értjük a sietést, végülis, párszázezer éve nem nagyon mentek odébb a csillagok, felhő, az itt ismeretlen, akkor miért kapkodunk, – hacsak nem időre kell hazamennie. Ez nem derül ki, viszont, izgatottan közli velünk, hogy megmutatja az Antarest!
Az ember, még udvarlós korából ismer néhány csillagot, Göncölszekér, vagy Esthajnalcsillag, én már a csillagnéző lány nevére sem emlékszem, nemhogy a csillag nevére, de az Antaresről nem esett szó, az egyszer biztos.
És az is, hogy csillagászként leszerepeltem, a különböző ködök óta már nem is szólít kollegának, csak ráilleszti a betonkeverőre az óriás kályhacsövet, – láttam már moziban légelhárító ágyút, ez kicsit kezd arra hasonlítani, pláne, hogy dönthető kis székbe ülhet a kezelője, –
csavargat, és elégedetlen valamiért, aztán kiált, megvan! Gondolom, megfogta az Antarest, hiába akart elbújni előle, de nem, egyenlőre az Orion Alfán élesíti a csövet.
Megnéztem a neten, a pontos neveket és távolságokat, mert ember ezt nem tudja fejből :
Elmondom, a Nap, tőlünk 8,3 fénypercre van. Ez eddig oké.
A legközelebbi igazi csillag, a Proxima kb.2,200,000 fénypercre van!
És az Orion, /rendes nevén, A Kutya /amin épp a fókusz állítgatja a szaki, kb. 300.000.000 fénypercre, körülbelül, mint az igazi Antares, ami miatt órák óta stresszben vagyunk. Jó tudni azt is, hogy az egyetlen saját, életadó csillagunk, a Nap csak 8,3 fénypercre van. És ezért kellett nekünk kiautózni a Szaharába.
/ A kötözködő olvasóknak kedvéért,: 1 fényperc nagyjából háromszázezerszer szorozva hatvannal kilométer. /
Csak körülbelül mondom, ha egy mamutot lőttünk volna ki a legközelebbi Proxima felé, kábé most érne oda – de csak ha a jégkorszak előtt indul, és hajlandó végig fénysebeséggel repülni, ami nem egyszerű azért.
Át kell gondolni ezeket az utazásokat, mert ilyen kicsik vagyunk a végtelen világegyetemben, ami azt mondják, még tágul is.
Szót sem érdemel, hogy éjfélre értünk haza, agyon rázva és izzadva, viszont a Nagy Kutyát is láttuk, nemcsak a Nagy Medvét, ami Göncölszekér a nem csillagászoknak.

 

Szólj hozzá!