Vizkeleti Erzsébet
Teremőr voltam a Munkácsy-kiállításon
Már azóta, hogy hivatalosan is megnyitották városunkban a Karcag Kincse Művészeti és Konferencia Központot március 1-én, a gondolataim gyakran járnak az épület története, átadása és a Karcagon való megjelenése körül. Az épület átadását követően ebben az épületben lehet mind a mai napig megtekinteni a Pákh Imre magángyűjteményéből válogatott Munkácsy kiállítás darabjait. Munkácsy Mihály az egyik leghíresebb magyar festő, akinek életrajzi regénye középiskolás korunkban kézről-kézre járt közöttünk. A teljes festői pályája megismerhető az itt kiállított műalkotásokon keresztül az ifjúkori rajzoktól kezdve a kiforrott alkotásokon, portrékon, tájképeken, szalonképeken át a kései művekig. A lenyűgöző festményeken kívül egyedi grafikai lapok, rajzvázlatok is megtalálhatók a kiállítási anyagban, amely segítségével végig kísérhetjük Munkácsy Mihály különleges művészetét. A tárlaton 78 kép tekinthető meg. De hogyan lett a köztudatban „Sámándobként” elhíresült és már évek óta emlegetett épületből Konferencia Központ? A karcagi Akácliget Gyógy- és Strandfürdővel szembeni óriási téren már régóta folytak a munkálatok és a városlakók kíváncsian várták, milyen építményben fog megvalósulni a kun nép hagyományaihoz kapcsolható Sámándob nevű épület. És persze elindultak a találgatások arról is, mennyi pénzt fog erre az épületre költeni az állam és a város. És hogy mennyibe is került eddig a hazaszállítása Milánóból és az anyagok tárolása. Én nem a számok embere vagyok, és nem tudok ebben az ügyben állást foglalni. Végül is egy csodálatos építmény született a szépen parkosított Erzsébet-ligetben, ahol kulturált környezetben a családok aktívan tölthetik el a szabadidejüket. Modern játszótér, hűst adó mesterséges tó is van itt aranyhalakkal és békákkal. Egy-két madarat is lehet látni és hallani. A fák még kicsik, így árnyékot nem adnak, és az emberek ezt azonnal kritizálták is. Mert vannak, akiknek semmi se jó. A fák majd megnőnek, az unokák majd élvezik az árnyékukat és majd egy étterem is kinyitja kapuit bizonyára. Mert jelenleg még enni sem lehet a környéken. Az Erzsébet-ligetben, egy kicsit messzebb a központtól található az országban jelenleg a leghosszabb, 230 méter aszfalt burkolatú kerékpáros pumpapálya, amelyet kerékpáros és roller versennyel vettek birtokba a gyerekek és felnőttek. De visszatérek a Konferencia Központhoz, ami a 2015. évi Milánói Világkiállítás magyar pavilonjának újjáépítésével valósult meg. A több mint 2300 m2-es, öt szintes épület impozáns külső burkolataival és egyedi formavilágával országosan is kiemelkedő, modern építőművészeti alkotás. Én büszke vagyok arra, hogy a város ilyen szép épülettel rendelkezik és ráadásul egy híres Munkácsy-kiállítást rejt a belseje, amit mindenképpen érdemes megnézni. De a karcagiak között sokan morognak, zsörtölődnek, hogy másra kellett volna költeni azt a pénzt, no meg, hogy drága a belépőjegy. Mert az embereknek semmi sem elég jó ahhoz, hogy elégedettek legyenek. Idehoztak egy csodálatos kiállítást, ahol én annak is örültem, hogy teremőr lehetek. Ideje elmesélnem, hogy kerültem oda.
Egész eddigi életemben közösségben dolgoztam és megszoktam, hogy a kollégáim közül kerülnek ki a barátaim, a beszélgetőpartnereim. A nyugdíjba vonulással ez a közeg egyik napról a másikra megszűnt. Egyszeriben az ember nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, a hiányérzettel és elkezd kialakítani egy teljesen másféle életmódot. Beiratkoztam a városunkban működő nyugdíjas pedagógus klubba. Havonta vannak klubfoglalkozások, néha kirándulunk a környéken, érdekes úti beszámolókat hallgatunk, kvízjátékokon veszünk részt, megünnepeljük a neves ünnepeket, mint például a költészet napját, és megüljük a névnapokat is. Jól esik társaságban lenni, beszélgetni. Úgy történt, hogy a klub tagjai önként vállaltak két heti teremőri felügyeletet a Munkácsy-kiállításon. Majdnem minden nap mentem én is, vagy délelőtt vagy délután négy óra hosszára. Számomra az is érdekes volt, ahogyan a kiállított képeket tárolni kellett, elég hideg volt bent, ment a légkondi és félhomály volt, a képek viszont meg voltak világítva. Mindig is szerettem volna valami önkéntes dolgot végezni, így erre most adódott lehetőség. A középiskolában én voltam az iskolai közösségi szolgálatot lebonyolító egyik koordinátor. A tanulók érzékenyítése volt a feladat, hogy megszeressék majd az önkéntes munkát, ami a közösségi szolgálaton belül nekik ötven óra kötelezően letöltendő szolgálatot jelentett. Elég ellentmondásos helyzet volt, hiszen, hogy lehet valami önkéntes, ha kötelező? A cél azonban nemes volt, a tanulók empátiára, mások megsegítésére való nevelése, az iskolán kívüli élet megismerése. Több, mint ötszáz tanulónk volt. Eleinte hárman osztottuk fel magunk között a feladatokat, később az osztályfőnökök segítségére is szükség volt. Nem győztük a munkát, ami elvi síkon egy csodás dolog lett volna, a gyakorlatban azonban megvalósíthatatlannak bizonyult olyan szinten, ahogyan az elérhette volna a célját. A dokumentáció óriásira duzzadt, olyannyira, hogy a végén már a dokumentálás lett a lényeg. Egyes tanulókat viszont sikerült jobban megismerni, sőt még pályát is arról a területről választottak, ahol végezték a közösségi szolgálalatot.
Ahogyan jártam önkéntes munkát végezni, eszembe jutott minden gondolat, minden megbeszélés, ami akkoriban lezajlott ezen a téren az iskolában. Még a tanulói reakciók is meg- megjelentek előttem. Az elégedetlenkedők ugyanúgy, mint azok is, akik örömmel végezték a szolgálatot. Felidéződött minden emlék, amit a kollégáimmal és a diákokkal átéltünk. A boldog arcok, ahogyan az óvodákban „szolgálók” beszámoltak az élményeikről, vagy a katasztrófavédelem „alkalmazottai”, akik szinte megismerték a szakmát és örömmel választották később hivatásuknak. Most olyan szívesen elmesélném a volt diákjaimnak, hogy íme, én is önkéntes lettem, és nagyon örülök ennek a lehetőségnek. Szeretném elmondani azt is nekik, hogy igaznak bizonyul az ismeretlen szerzőtől való mondás, amit sokat emlegettem, buzdítva őket, amikor már lankadt a kitartásuk. “Ha segítesz másokon, az Téged is épít, többé, jobbá tesz! Nem tudsz úgy átvinni valakit a csónakodon a túlsó partra, hogy Te magad is meg ne érkezz…” Miközben a teremőri feladataimat végeztem, akadt azért jócskán néhány szabad percem, amikor beszélgettem a kollégákkal vagy újra és újra megcsodáltam Munkácsy Mihály csodálatos festményeit, amelyekkel nem tudtam betelni a két hét alatt sem. Közben pedig nagyon sokszor eszembe ötlött az az Albert Schweitzertől való idézet, amit a közösségi szolgálat mottójaként választottam annak idején. „Időt kell szakítanod embertársaidra, tégy valamit másokért, ha még oly apróságot is – valamit, amiért fizetséget nem kapsz, csupán a kitüntető érzést, hogy megtehetted.” Akkor talán még nem értették, mit is takar ez a mondás. Remélem, hogy azóta már a szívükben hordozzák ugyanúgy, mint én is.
