Vizkeleti Erzsébet Nagy utazás 1. rész – Megérkezés az Egyesült Államokba, a Dulles repülőtérre

Vizkeleti Erzsébet

Nagy utazás 1. rész – Megérkezés az Egyesült Államokba, a Dulles repülőtérre

Soha nem vágytam az Egyesült Államokba utazni, és valószínűleg nem is utaztam volna ilyen messzire sosem, ha a barátnőm nem kért volna fel útitársnak. Barátnőm testvére és felesége már hosszú évek óta élnek Arlingtonban, ahol megtalálták számításaikat. 2020 márciusában valósult volna meg számomra ez a nagy utazás, amikor nyugdíjba tudtam jönni, de sajnos egy másik fontos tényező közbeszólt: a vírushelyzet. Akkor utazási voucherbe helyeztük át a már meglévő repülőjegyeket és vártuk a megfelelő pillanatot. Én már le is mondtam erről az útról, a lelkem mélyén féltem a hosszú repülőúttól, az ismeretlen élethelyzetektől, a távolság óriásinak tűnt. Amikor a vírushelyzet javulásával és a munkahelyi stressz megszűnésével újra napirendre került az utazás ötlete, már kedvezőbben fogadtam. Sőt örömmel fogadtam! Azt gondoltam, hogy többet veszítenék azzal, ha lemondanék róla a félelmeim miatt, minta ezekkel együtt, de mégis nekivágok. És utólag már tudom, hogy jól gondoltam.
Izgatottan készültünk az utazásra: interneten megigényeltük az ESTA vízumot, azaz a 90 napra szóló belépési engedélyt, utasbiztosítást kötöttünk, a csomagokról sok szó esett, mit vigyünk, mit ne vigyünk. Egy hátizsák és egy kis kézitáska jött össze, feladható bőröndünk nem volt. Vendéglátóink mindennel elláttak bennünket, kaptunk tisztálkodó szereket, ruhaneműket, pizsamát. Sőt egy egész fürdőszoba és egy hálószoba csak a kettőnkké volt.
Az indulás napján reggel vonattal utaztunk fel Ferihegyre. A felszállás előtt nem volt semmi probléma, csak az útlevelet kérték és két covid elleni oltást kellett igazolni. Nekünk három volt. Szóval elindultunk Angliába, a Heathrow repülőtérre. Nem is repülőtér volt ez, hanem egy nagyváros, ahol már bizony idegen nyelven beszéltek az emberek, mindenféle felíratok jelezték, hogy merre kell menni. Nem lett a kedvencünk ez a reptér, alig tudtunk eligazodni. A repülőtér sokat változott, amióta a barátnőm ott járt, építkeztek, átalakítottak mindent. Utaztunk mozgólépcsőn, lifttel, metrón azért, hogy megtaláljuk a Washingtonba induló járathoz vezető kaput. Megkérdeztünk járókelőket is, mert olyan későn írták ki a kapu számát, hogy féltünk, nem fogunk időben odaérni. Egy fiatalember intett, hogy kövessük, ő is oda utazik, így csak a fejét látva a tömegben, engedelmesen követtük. Eszembe ötlött, hogy mi lesz, ha egy szélhámos és át fog vágni bennünket, de nem volt más lehetőségünk, csak bízni benne. És odaértünk. Az angolok nagyon alaposan átvizsgálták a bőröndöket, hátizsákokat, és csak azt engedték felvinni a gépre, amit a szabályok megengedtek. Az én táskámban a parfümös üvegemet vizsgálták át alaposan egy műszerrel, de utána visszaadták. No, itt már jól jött pár angol szó tudása!
Barátnőm tudott már alapszinten angolul, én pedig elvégeztem egy online tanfolyamot a Duolingo segítségével, hogy legyen fogalmam a nyelv alapjairól. Bármilyen furcsa is, de pont az egyik legfontosabb világnyelvvel, az angollal nem találkoztam a tanulmányaim során. Jól jött a Duolingon megtanult kevés tudás is! Fél évig tanultam megszállottan, nagyon élveztem, hiszen elég könnyűnek tűnt a latin és a francia tudásom után, de beszélni élőben, az teljesen más dolog! Londonig a repülőút kellemesen eltelt, két és fél óra hosszúra nyúlt, egy idős nővel ültünk hárman egymás mellett, aki az unokájához utazott Londonba az esküvőjére. Észrevettem, hogy sok idős ember utazik. Van, aki csak kedvtelésből, van, aki a szétszóródott család tagjait látogatja meg. Mennyivel másabb ez az életforma, mint az én ifjúkoromban, amikor a család minden tagja egy helyen lakott, vagy legalábbis az országon belül.
Felültünk tehát a „nagy” gépre, amelyen kb. ötszáz utas fért el. Kétszintes volt, a mi helyünk az emeletre szólt. Az ülések keskenyek voltak és pár óra múlva már kényelmetlenek is. Késve indultunk, az utaskísérők kapkodtak az indulásnál, azután pedig felszolgálták a vacsorát. Két fő menü között lehetett választani: csirke zöldséggel vagy tészta sajttal. A csirkét választottuk. Kaptunk még desszertet, egy kis tejet, kávét, teát, vizet vagy üdítőt lehetett kérni. Az ülések hátuljára fel volt szerelve egy kis monitor fülhallgatóval és lehetett filmeket nézni, zenét hallgatni vagy megnézni a repülés útvonalának adatait. Minden angolul vagy spanyolul volt elérhető. Se német, se francia. Néha kimentünk a toalettre és mozogtunk egy kicsit. A mosdó olyan keskeny és pici volt, hogy el nem tudom képzelni, egy testes ember hogy fér el ott. Az időeltolódással kaptunk egy kis plusz időt, de így is késő este értünk oda. Még egy egész órát várakoztunk a repülőgépen, majd pedig három óra múlva jutottunk át a vámon. Először csak egy kapu volt nyitva, de miután látták a leszálló utasok sokaságát, valahonnan kerítettek még alkalmazottakat és így gyorsabban haladtunk. Itt már mindenki kezdte elveszíteni a türelmét, ténferegve, lassan haladt a karámba beállt emberek sora. A vámosok serényen dolgoztak, külsőjükről ítélve valamikor mind bevándorló lehetett, megnézték, amit kell, még ujjlenyomatot is vettek. Végre kiértünk, ahol vendéglátóink már nem győztek csodálkozni, miért tart ilyen sokáig a kijutás. Nagyon örültünk egymásnak. Azonnal autóba szálltunk és egy órányi autózás után megérkeztünk haza. A szó szoros értelmében ez lett az otthon számunkra az elkövetkező három hét alatt. Jóval éjfél után feküdtünk le, bár nagyon fáradt voltam, de egyben nagyon boldog is, hogy a végén ugyan már nehézkes, de azért problémamentes repülésünk volt. Másnap, sőt már aznap várt ránk a sok szépség, amit fel kell fedezni. Ezzel a gondolattal aludtam el.
Csodálatosan megtervezett napok vártak ránk, és vendéglátóink mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat. Nagyon hamar megkedveltem őket, ami megkönnyítette, sőt megszépítette az egész ott tartózkodásunkat. Ők dolgoztak a maguk szokott módján, de amikor csak lehetett, velünk voltak. Az erkélyükről csodálatos kilátás nyílt a környékre. Csak a levegőben terjedő, ott legálisan vásárolható marihuána jellegzetesen büdös szaga zavarta meg kissé az erkélyen való tartózkodásunkat. A három hét alatt alaposan megismertem a környéket, Arlingtont, többször begyalogoltunk vagy néha metróval utaztunk be Washington DC-be (District of Columbia/Columbiai körzet), eljutottunk a Great Falls vízeséshez, az Óceán partjára és New Yorkba.
Kelet Virginia az Egyesült Államok egyik állama, ezen belül Arlington egy kis megye, melynek területe 667,3 négyzetkilométer, lakosainak száma kb. 232.965 fő. Vendéglátóink a gyorsan fejlődő városrészen, a Bellevedere (Szép kilátás) részen laknak, egy 17 emeletes háztömb 15. emeletén. A házban házfelügyelet van, ami több embernek is ad munkalehetőséget. Megismertem egy francia nyelvterületről származó, ott dolgozó hölgyet, aki nagyon örült annak, hogy tud valakivel franciául beszélgetni. Én szintén. Csodálatosan felszerelt könyvtár, edzőterem és úszómedence várja az ott lakókat testben és lélekben is egy kis felfrissülésre.

Szólj hozzá!