Vizkeleti Erzsébet
Nagy utazás 4. rész – Wahington DC nevezetességei 2.
Holokauszt Múzeum
A Holokauszt Múzeumba a belépésre nagyon sokat kellett várni. Kaptunk egy sorszámot és ha jól emlékszem, két óra múlva jelezte a kijelző, hogy mehetünk. A bejáratnál találkoztunk egy idős Magyarországról elszármazó, zsidó férfival, aki ott dolgozott a múzeumban. 1956-ban ment ki Washingtonba Debrecenből. Jól esett neki magyar szót hallani, nehézkesen beszélt már magyarul. Láttuk rajta, hogy nagyon megilletődött és még ennyi év után is könny szökött a szemébe. Sohasem járt itthon azóta. A kérdésünkre, hogy miért dolgozik még mindig, azt felelte, hogy nem tud elszakadni a múlttól és önkéntesként tovább segíti a múzeum küldetését. Egyébként mindenhol, ahol voltak magyarok és hallották, hogy magyarul beszélünk, odajöttek hozzánk és örömmel érdeklődtek irántunk. Szintén a bejáratnál kaptunk egy kis füzetet, amelyen egy név állt, valamint a nevet viselő nő vagy férfi személyes adatai. Én természetesen egy nő füzetét kaptam, aki zsidó volt. A leírásból megtudtam, hogy Milica Popovic Kuhn-ak hívták, 1895-ben született és Jugoszláviából származott és hogy 1942. február 3-án halt meg, 46 évesen. Ők mindannyian reális, valóban létező emberek voltak, akiknek a sorsa így maradt fenn az emlékezet jóvoltából. Mintegy szimbolikusan az ő életútját jártam végig a múzeumban bemutatott szörnyűségeket látván. Voltak szerencsésebbek is, akik túlélték a háborút. Lehangoltan és a történelem feldolgozhatatlan súlyától szinte megtört szívvel jöttünk ki a múzeumból.
Egy rövid kis történetet el kell itt mesélnem. Reggel, mielőtt útnak indultunk, készítettünk egy kis szendvicset magunknak ebédre és a barátnőm testvére erősködött, hogy vigyünk gyümölcsöt is. Adott is azonnal két almát és egy aranyos kis bicskát, amit, ha jól emlékszem, a keresztapjától kapott ajándékba és amit egy szép bőrtok védelmezett. Azt gondolta, hogy majd azzal felszeleteljük az almát. Mi eltettük a közös kis hátizsákunkba és bementünk az Egyesült Államok Archívumába megnézni a függetlenségi nyilatkozat létrejöttének történetét. A belépéskor természetesen átvizsgálták a táskáinkat és akkor jutott eszünkbe a bicska. Nagy izgalommal vártuk, hogy mi lesz most, el fogják venni a bicskát, még talán rendőrt is hívnak, lelki szemeink előtt már a börtön is megjelent… A hátizsák tartalmát át is vizsgálták egy okos kütyüvel, de nem találták meg a bicskát! Az Archívumban enni nem lehetett, ezért, miután megnéztük, amit akartunk, kimentünk az utcára egy padot keresni. Már nagyon éhesek voltunk. Sehol nem volt egy szabad pad. Akkor mentünk be az Indián Múzeumba, tulajdonképpen, hogy együnk. Ezúttal én vittem a hátizsákot. Nem volt semmi gond a bicskával. Ott, az indiánok által készített kenuval szemben leültünk és jóízűen megebédeltünk. De közben mennyit nevettünk! – Elővegyem a bicskát? – kérdeztem barátnőmtől nevetve, amikor az almára került a sor. Végül az almát később ettük meg, mindenhol biztonsági kamerák voltak elhelyezve, elképzeltük, amint bemondják, hogy „az a két öreglány, aki bicskával vágja az almát, jöjjön azonnal a kijárathoz!”. De mi ezt úgysem értettük volna meg! Beindult a viccelődés, még otthon is nevettünk, amikor elmeséltük a bicska útját múzeumból múzeumba. Az indián kenu viszont annyira megtetszett nekünk, hogy körbejártuk az egész múzeumot. Úgy éreztem, hogy ennek a múzeumnak a létrehozatala a legkevesebb, amit tehettek az indiánok emlékének és művészetének megőrzésére.
Nemzeti Művészeti Múzeum
Már nagyon vártam, hogy elmenjünk a Művészeti Múzeumba, ahol megcsodálhattam eredetiben a kedvenceim, a francia impresszionista festők műveit és számos egyéb alkotást is. Az állandó kiállítás keretében amerikai és európai művek tekinthetők meg két épületben és szoborkerttel is rendelkezik. Először a West (Kelet) épületet jártuk körbe és csodáltuk meg. A Galéria festményei, rajzai, nyomtatványai, fényképei, szobrai, érmei és dekoratív művészetei a nyugati művészet fejlődését követik nyomon a középkortól napjainkig. A New York-i Metropolitan Museum Art és a Modern Art Museum mellett a legjelentősebb művészeti múzeumnak tartják az USA-ban. Felsorolni is sok lenne azt a sok híres szobrot és képet, amit megcsodáltunk. A Fenyegető Cupido szobra és a Róma alapítását bemutató, az ikreket szoptató anyafarkas szobrai előtt állva életre keltek előttem a görög-római kultúra ismert alakjai. Megcsodáltam Raphaello Fehér Madonnáját, Rubens David és az oroszlánok festményét. Azután jöttek a kedvenceim: Pissarotól Az olasz körút Párizsban, Cézanne csendéletei, Vincent Van Gogh híres önarcképe, Paul Gaugin jellegzetes alkotásai. Sokáig álldogáltam Manet képei és a legkedvesebb festőm Monet Rouen-i katedrálisokat ábrázoló két képe előtt. Monet 1892-94 során több mint harminc képet festett a Rouen-i katedrálisról. Munkája során egyszerre több vásznon is dolgozott, a napszakok előrehaladásával mozgott az állványai között. Az említett művészeken kívül láttunk még Camille Corot, Gustave Courbet, Eugène Boudin, Théodor Rousseau, August Renoir képeket. Mielőtt átmentünk volna az East épületbe, meghívtam barátnőmet egy fagylaltozásra. Jól boldogultam a választásnál és a fizetésnél. No nem kellett ehhez perfekt tudni angolul, de azt a pár szót kimondani, amit illett, jóleső érzéssel töltött el. Ezután átmentünk az East (Észak) épületbe egy mozgólépcső segítségével, ahol modern művészek kiállításait lehetett megnézni. Láttunk Pablo Picassótól valamint Gustav Klimttől is műveket és egy Philip Guston nevű modern festőművész kiállításának képeit próbáltuk értelmezni. Néztük a képeit, közben hallottuk a festővel készített riportot. Magyarázta, hogyan, milyen céllal festette a képeit, de abból alig értettünk meg valamit, a lényeget főként nem. Egy-két festmény azért „beszédes” volt, például az, amelyik egy ágyon fekvő férfit ábrázolt jól betakarózva, csak jelzésszerűen kidolgozva, akinek a mellén egy tálban ennivalót véltünk felfedezni, és aki közben dohányzott. A háttérben festődobozokat és ecseteket lehetett látni. Mi legalább is annak láttuk. A kép címe „Festmény, dohányzás, evés” volt. A Kelet épületében látott festmények nekem jobban tetszettek, mert bizonyára őket jobban ismertem és ott állni egy híres festő eredeti alkotása előtt mindig felemelő érzés, főként akkor, ha az ember jól ismeri az alkotót. Elképzeli az életét, ahogyan és amiért megfestette azt a képet, amivel közvetíteni, mondani akart valamit. Valami számára nagyon fontosat. Fölmentünk az épület tetejére, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a környékre, és ahol egy óriási kék kakas fogadott bennünket. Ha kék, fehér, piros színű lett volna, a gall kakas jutott volna eszembe róla (így is arra gondoltam). Eredetét, alkotóját nem sikerül kideríteni.
