Rövid séták szép városokban. 14.
Lisszabon.5.
Sintra és Európa nyugati foka
Úgy látszik ez fárasztó nyár lesz, megint egy koránkelős reggel, vonattal megyünk Sintrába, a csodakastélyokhoz. Onnan tovább Európa nyugati csücskére, a Cabo da Roca fokra, végül Estoril, – ahol már jártunk a Horthy lakóháznál is, vacsorára érünk vissza a hotelbe. Sebaj, ha hazatértünk, majd kipihenjük magunkat otthon. A portán reggeli szatyor vár, tegnap már megvettük a kastélynézőbe szóló vonatjegyeinket, egy olyan elegáns vasútállomáson, hogy szegényebb ország miniszterelnöki palotájának is elmegy, az utasok nagyrésze turista, számozott ülések, klíma, monitoron kapjuk az infókat, jobb, mint egy fapados repülőn lenni.
A sebesség is majdnem repülőgéphez illő, az épületből 160 kilométer/órával startol, aztán kétszáz felett kicsivel, de azt végig tartja. Egy országgal odébb, a Madrid-Toledo vonalon 236/óra volt a sebesség, lefényképeztem a monitort, aztán még egy kicsit gyorsított is. De Portugália kisebb, mint a szomszéd, itt alig mentünk kétszáz fölé. – Visszagondoltam, mennyi is lehet időben a Budapest-Vác.
Ültünk a halkan susogó kocsiban, jól nevelten, a reggeli csomagot inkább eldugtam, mert olyan elegáns minden, hogy nem mertem enni, de később még rosszabb lett a helyzet, – délutánig a hátizsákban cipeltük hajnali reggelinket. – Sintrára fölgyalogolva, az erdei út egyik diszkrét kanyarjában aztán elfogyott a türelem, és a fák között sikerült megenni az olvadt sajtos szendvicseket, épp csak ehető sonkával, – mert még egy kutyát sem találtunk, aki besegíthetett volna.
A vonatút talán háromnegyedórás lehetett, gondozott erdők között, bikák legeltek a mezőkön, az állomás előtt buszjáratok ötpercenként, háromféle járat-út közül lehet választani, a várba föl-le, a kastélyokon körbe és vissza, vagy Cabo da roca-ba és vissza. Ez Európa legnyugatibb foka.
A várnézős odavisszát választjuk és a Cabo – buszjárat jegyét is megvesszük, sajnos, aki sokat markol, keveset fog, – a Nyugati fok, és Estoril útbaejtése miatt, a magas bástyás, mogorva Mór vár és a Monserrate palota kertjei kimaradnak. Egy második, egész nap kell majd rájuk.
Sintra, okkal világhírű, örökség is persze, fura, de egy hajszál választja el a giccstől, annyira cifra, hogy néha a párizsi Walt Disney mesepalotái jöttek nálam elő, de csak egy vékonyka vonal választja el a gyönyörű művészit a gyönyörű giccstől, – Sintra a gazdag építtetők kastély gyűjteménye, a fekete erdők között, a csúcsok lábánál mesebeli kastélyok állnak, Csipkerózsikától Alice csodaországáig, a Grimm mesék világa, Gaudi cifra díszei, – de Gaudi zsenialitása nélkül, – mintha egyik Disney parkból lépnénk a másikba, amit csak képesek voltak az egymással versengő építészek az „újgazdag” gazdagék számára kitalálni.
Mégis, Sintra álomszép és elvarázsol. Itt el lehet hinni, hogy a mesék igaziak. A közönség pedig bámul és fényképez. A milliónyi turista szervezése gördülékeny, pontos és igényes, a közlekedés is, persze iszonyatos pénzek folyhatnak itt be nap mint nap,… de adnak is érte cserébe. Elég meredek hegyen kígyózik fel az út, a kisebb kastélyok mellett csak unott képpel elautózunk. Az első buszmegállóban technikásan leszállunk, – illetve lesodor a tömeg, – a kastély bejáratánál akár mindkét lábat is fel lehet emelni, – olyan sűrűn vagyunk. Cukorsüveg alakú, óriási tölcséres kémények, a városi királyi villa tetején vannak, benn csodás kerámia burkolatok, cifrára faragott százéves bútorok, belém akad egy fényképezőgép szíja, a pasi úgy vontat vele, mintha kutyát sétáltatna, – előre nézve csak fejeket látni, de fenn, a mennyezetek, nagyon gyönyörűek, és hanyatt dőlve lehet bennük gyönyörködni.
Megint a túra-buszhoz, fel a tetőre! Igazából, csak egy kör-parkolóig, hogy örömmel mászhassunk egy kicsit, kis kávézó is van, színes botokkal hadonászó vezetők válogatják szét a japánt az ausztráltól,… elindul a tömeg a felettünk meredező tornyos kapuk felé, tiszta Gyűrűk ura fíling, a tehetősebb látogatóknak amolyan, tuk-tuk féle mini taxik vannak a talán száz méteres gyalogúthoz, igaz, nagyon meredek. A kapubástya alatt aztán mindenki kiszáll, a soktornyos, még több lépcsős, teraszos kastélyt innen már gyalog kell végigjárni.
Nacional de Pena – ez a rendes neve a tényleg elvarázsolt kastélynak, Arthur királytól kezdve, bárki idehelyezhető, érdemes legalább a neten felkeresni a Pena palotát. Szóval, fel-lemegyünk, alattunk sötét erdős hegycsúcsok és itt ott kiálló fehér – sárga – vörös kastélytornyok nőttek az erdőben, mint a gomba. Felhők is jönnek, aztán esik is, de olyan portugál módra, rád ömlik egy fürdőkádnyi víz, és rögtön el is áll, rendkívül gyorsan lehet megázni, mire találtunk egy jó teraszt, már el is állt, a látvánnyal jóllakott tömeg elindul lefelé.
A taxik bezzeg felhajthatnak a vár alá, mi már megint kínaiak közé keverve, legyalogolhatunk a buszmegállóba, busz jön, tömeg fölszáll, Mór vár, olyan keresztesek vára típusú, a parkhoz érve, bemehetnénk, de beáll az új busz a Cabo da roca-hoz, menni kell, mert jegyünk van rá. A szürke sziklákból rakott harcias erődítményhez amúgy is újabb mászás árán érhetnénk fel, így negyedórás buszúttal elérjük Európa sarkát. Széljárta, kopár Gellérthegynyi csúcs, a vízszintes tetején pont elfér a buszmegálló fordulója, egy kis büfé, mosdóval, és egy igen fontos irodaépület, benne egyenruhás bácsi, szuvenír pult és egy pénztár persze. A hivatalos személy nyilván a sziklafokot őrzi, nehogy elvigye valaki. Mögötte modern számítógép, nyomtatóval, a falon az itt rendelhető okirat mintapéldányai. Némi euróért a hivatalos őr kiküld az épület elé egy igen fiatal fiút, családtag talán, aki a megfelelő háttérrel lefényképezi a pénzes turistát, majd odabenn, antikolt oklevelet gyártanak a képből, sarkában eredeti pecséttel. Ez attól értékes, hogy egészen idáig el kellett érte jönni.
A hegy óceán felőli, széljárta meredek lejtős oldalán csak a nagyon sportos hegymászók mernek leereszkedni a vízpartig, odalenn, kicsit jobbra a Brit szigetek lehetnek, onnan egyenesen tovább Grönland, lábunk alatt a Golf áramlat, félbalra, nagyon messze lehet Madeira, de előbb még Gibraltár, a nagyon kitartókat pedig elviszi az Atlanti óceán Amerikáig, de ehhez jó hajó és nagyon hosszú szabadság szükséges, némi földrajzi jártassággal, hogy Afrika mellől időben kanyarodjon jobbra, ha mondjuk Kubához akar érkezni, vagy Floridába.
Ilyenekre lehet gondolni az elég hideg vízparton és bálnát lesni, ami csak ritkán sikerül.
Cabo-ból pedig, hazafelé cifráztunk egy kicsit, és elmentünk Estorilba, onnan már csak 15 km. Lisszabon. Estoril szép halászvároska volt – mondjuk már a mohácsi vész idején is, – királyok szálltak itt partra, a sokszáz éves épületek, mind épségben állnak, igazi emberek laknak bennük, ma már kaszinója is van, – és itt élt emigráns életet- haláláig, Horthy Miklós is. Nem messze tőle pedig, Madeirán, élt és halt az utolsó magyar királyunk IV. Károly. /Írok majd róla./
Folyt.köv.
