Vizkeleti Erzsébet  Nagy utazás 9. rész – Ami az útleírásból eddig kimaradt…

Vizkeleti Erzsébet

 Nagy utazás 9. rész – Ami az útleírásból eddig kimaradt…

A képes beszámolóm végéhez közeledve, meg szeretnék említeni egy karcagi vonatkozást. Hillwood felé menet megálltunk a magyar nagykövetségnek hitt épülete előtt, ahol felfedeztem Fabriczy Kováts Mihály szobrát. Később Hillwood valamelyik helyiségében a magyar beszédet hallva, köszönt nekünk egy fiatal hölgy és az édesanyja. Az édesanyja a húsvéti ünnepekre érkezett a lányához, aki a magyar nagykövetségen dolgozott. Hallva a magyar beszédet, azonnal keresni kezdtük a kapcsolatot. A fiatal magyar hölgy felvilágosított bennünket, hogy a magyar nagykövetség Washington DC központi részén kapott új helyet (épülete a felső képen látható). Mi a magyar konzulátus épületét láttuk, előtte az emlékművel (alsó képen látható). A beszélgetés folytán kiderült, hogy karcagi vagyok, ahol van egy Kováts Mihályról elnevezett általános iskola. Jól tudtam, hogy van itt egy emléktábla és emlékmű is. Elmondtam ezt az újdonsült ismerőseinknek, de nem mondtam vele újat. A hölgy mutatott fotókat, amikor amerikai küldöttség is járt városunkban a Kováts Mihály emléknapokon. A fotók Karcag főterét mutatták a jelenlegi polgármester és az amerikai delegáció jelenlétében. A nap folyamán még többször is találkoztunk az anyával és lányával, és jó ismerősökként integettünk egymásnak. Hazagondolni is jól eső érzés volt!

A minap, jobban mondva május első felében emlékezett meg városunk Fabriczy Kováts Mihály születésének 300. évfordulójáról. Idézek a Karcagi Hírmondó című helyi újságban megjelent megemlékezésből. „Fabriczy Kováts Mihály Karcag szülötte, aki a hazaszeretetet, a szülőföld tiszteletét, a szabadság utáni érzést és vágyat… már gyermekkorában megtapasztalta. A közhuszárból Európa haderőiben főstrázsamesteri rangig jutó, később ezredes parancsnokká előlépő katona élte során… hű maradt magyarságához. … Neve egybeforrt az Egyesült Államok függetlenségi harcaival, de ahogyan egyik levelében írta, mindig megmaradt szabad embernek és magyarnak…” (Szepesi Tibor, Karcag város polgármestere). Az újságból azt is megtudtam, hogy létezik városunkban egy Kováts Mihály Baráti Társaság Egyesület és hogy a Magyar Posta Zrt. által egy emlékbélyeg és díszboríték is került kibocsátásra ebből az alkalomból. Elgondolkoztam azon a tényen, hogy mi magyarok mindenhol ott vagyunk szerte a nagyvilágban. Milyen nagy a világ és mégis milyen kicsi néha!

Már tettem említést az útleírás során több magyar származású személyről, akikkel találkoztam, de még szeretnék megemlékezni egy idős hölgyről, egy Magyarországról 17 éves korában az Államokba kimenekített zsidó származású néniről. Akinek az emlékein kívül senkije és semmije nem maradt a családjából, csak néhány gyűrött fotó, egy-két kavics, vagy egyéb apró emléktárgy, amiket szent dolgokként őriz a lakásában. Az emlékeiről viszont olyan vidáman, és szeretettel mesél, hogy szinte megelevenednek előttünk az események. Napokig tudtam volna hallgatni. Egy vietnami étteremben találkoztunk vele és az ebéd után meghívott a lakásába desszertre és kávéra bennünket. Nagyon megható és emlékezetes volt az a nap. Férje egy amerikai idős férfi, akinek a gyermekét együtt nevelték fel, már unokák és dédunokák is vannak. Úgy tűnt, már kibékült a múlt árnyaival, de ott belül még mindig mély sebeket hordozhat. Annyiszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy vajon a múlt század sok szörnyűségét átélt emberek hogy tudtak ilyen erősek és nyitottak maradni a továbbéléshez. Bizonyára a fájdalmukból merítenek erőt, miközben arra gondolhatnak, hogy minden rossz megtörtént már velük, amit csak el lehet képzelni, és ennél már csak jobb lehet.

Magyar barátunk és amerikai barátnője egy kaszinóba is elvitt bennünket, ahol kipróbáltunk pár szerencsejátékot. Hihetetlenkedve nézegettem a szerencsejátékok előttem teljesen ismeretlen világát. A rengeteg embert, a sok játékgépet és játékasztalt. Nagyon sokan voltak az egy szálloda felső szintjén található kaszinóban. Sokan kísértik a szerencséjüket, gondoltam, esetleg talán már többen a szerencsejáték függőségében szenvednek. A nyereményem engem is feldobott egy pillanatig (20 dollárt nyertem), de itt én megálltam. Az, aki először jár itt, mindig nyer állítólag. Ha ez így van, gondolom, hogy ezzel akarják rávenni arra, hogy tovább játsszon. De nálam ez nem jött be.

A Nagy utazás cikksorozatom végéhez érve, köszönettel tartozom barátnőmnek, aki magával vitt engem is erre a hosszú útra. Köszönet a sok új barátért és ismeretségért. A sok szép emlékért, amelyekkel az életem már nem ugyanaz, mint amikor elindultam. Igaz, hogy bizonyos helyzetekben a képzelet felül tudja múlni a valóságot, de ebben az esetben inkább a valóság az, ami felülmúlta még a képzeletet is. És ami a legfontosabb, az utazás után másként nézek önmagamra, olyan érzésem van, mintha legyőztem volna a félelmeimet és más ember lennék általa. Erősebb, bölcsebb, vidámabb. Eszterházy Péter egy idézetével búcsúzom:

 „Egy város, egy hely valóban azért méltó az említésre, mert ott úgy tudunk önmagunkra pillantani, ahogy máshol nem.”

A cikksorozatom megírásához saját feljegyzéseimen kívül felhasználtam a Google kereső Wikipédia egy-egy ide vonatkozó adatát.

“Vizkeleti Erzsébet  Nagy utazás 9. rész – Ami az útleírásból eddig kimaradt…” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Laci! Bámulatos, mennyi helyen jártál! Én is mindig olvasom az élményeidet. Afrika jöhetne, csak nem Amerika helyett, hanem utána! De azt hiszem, ezt már az írásaid által fedezem fel. Nagyon szemléletesen írsz. Üdv.: Erzsébet

  2. Kedves Erzsébet, örömmel és mindíg kiváncsian olvaslak, elcserélnék Veled egy Afrikát Amerikára :-)) üdv.M.laci

Szólj hozzá!