Zanzibár.1.
Egy napos repülés után az ember már bármilyen pózban képes aludni, akár rázhatják is közben, erről itt a kátyúk gondoskodnak, az utas álmában kapaszkodik, amibe tud. Az állami kezelésben lévő főutak, ahol a buszforgalom zajlik, majdnem teljesen rendben vannak, de a mellékutcák, amik az elegáns szállodákhoz vezetnek a GPS-ben ugyan fel vannak tüntetve, de az úttal ez nem lett megbeszélve, méretes buckákon ugrál át a kocsi, a fürdőkádnyi kátyúk mélysége kiszámíthatatlan, ezért inkább a szegélyeken csúszkálunk át. Úgy tűnik, a szállodáktól hiába várják, hogy a bekötő utakat kiépítsék, de a japán kisbuszok bírják, az utas pedig közvetlenül a cél előtt van, ilyenkor már minden mindegy, csak érjünk oda.
Tulajdonképpen Tanzániában vagyunk, ami Afrika Tanganyika nevű államából és az előtte lévő tengerrészen lévő Zanzibár szigetnek az államszövetségbe való egyesüléséből született, 1964-ben. A szigeten egy repülőtér van, a ZNZ, – hosszú nevén Abeid Amani Karume. Kedves, családias, az emirátusi repülőterekhez képest egy barátságos kis törpe, viszont gyorsabb és több a mosoly, Hakuna Matata, ezt jó megjegyezni, olyasféle, mint a dont worry be happy, de igazából bármire lehet mondani.
Percek alatt megvan minden, az előtérben a hotelekből küldött kisbuszok sofőrjei, minket egy szigorú arcú úr várt, kezében a hotel táblával, bágyadt integetésünkre hóna alá kapta az összes poggyászt és elfutott vele. Kénytelenek voltunk üldözni, aztán egy gurulós ajtajú Toyota, és már mentünk is, rally stílusban, az úttól függetlenül. A fogadó emberünk arcra, talán kínai lehetett, olyan nehéz birkózó fajta, csak ült, kopaszon és szótlanul, hurkaméretű ujjait billegtette a kormányon, hátulról csak az oszlopvastag, izzadtságtól csillogó nyakát láttuk. Szerintem, az autó is félt tőle… Beszéltünk hozzá többféle nyelveken, ő néha bólintott.
Később, utaztunk daloskedvű vezetővel is, aki énekelt, de ez a mai teljesen izomból volt, négy bőröndöt tudott egyszerre megemelni egy kézzel, ezért inkább kedvesek voltunk hozzá. Ha az ember életvonalát váratlanul egy háromszor XXL-es sofőr keresztezi, akkor jobb a barátság…. Még hogy mosoly országa, – lehet, hogy nem is igazi kínai volt – vagy japán, ebben a melegben mindegy.
Egyelőre csak sértődötten dülöngélünk a jó hideg sötétben. A hotelekhez érve, aztán minden kínnak vége szakad, kitárt kapu, egyenruhás, vasalt inges kapuőrök, a csomagok maguktól kijönnek az autóból, a recepcióban hárman mosolyognak, egy hosszú, ébenfekete őslakos és két, inkább kávébarna hölgy, csipkés fehér blúzban. Balra a vendégváró pult, mögötte újabb leány, mindannyian kapunk egy felül kilyukasztott kókuszdiót szívószállal, a dióban kókuszlé lötyög, ez az üdvözlés része, világoszöld, és meg kell inni.
Képzettebb utazók tudják, hogy a fehér kókusztej, amivel finom alkoholos italok is készülnek, nem azonos ezzel az innivalóval, ez csak néhány perce lett kiszabadítva a tök alakú zöld gyümölcs belsejéből, tele vitaminnal, állítólag visszahozza a férfierőt is. A fehér lé gyárilag születik, amikor a zöld gyümölcsöt meghámozzák, a barna szőrös kemény héjáig, és a fehér húsát feldarabolva, kiáztatják belőle a levet, préselik is, majd elnevezik kókusztejnek, mert kókuszíze van és tej színe.
Éjfél lehet, de mindenki friss, az érkező utasokat kivéve. A pálmarostokból font falak mögött valamik ciripelnek, nem tücsök, de jó sok, kabócák sem, mert azok inkább este húzzák, ilyenkor már alszanak. Lassan megszokjuk, hogy mindenki vagy fekete vagy sötétbarna, csak a fehér fogaik villognak a sötétben, ez itt őshonos, negyven hófehér foggal tudnak mosolyogni. Odébb, a fogadásunkra előállított, vörös, fekete kockás abroszba tekert, hosszú lábú maszáj harcosok félre húzódva dollárt váltanak kicsikből nagyra.
Nagyon megy a zöldhasú egydolláros. A takarítótól a napozóágyas fiúk zsebéig, ezek gyűlnek leginkább, a londiner vastag gurigákba rendezi őket, aki a pénzes nyaralók közelébe kerülhet, helyi mércével maga is gazdagnak számít. A maszájok, alighanem Afrika legszebb emberpéldányai, egy fejődési fokot átugorva, a hatalmas szavannákon nevelt marhacsordák terelgetésétől közvetlenül az áldásos huszonegyedik századba jutottak.
A turista övezetben nincsenek haszonállatok, azokat az otthon maradt asszonyok gondozzák, a férfiak új üzletek után néztek, pórázon tartott majommal a vállukon, kis csoportokban sétálnak a tengerparton, kezükben hosszú bot, a hajdani marha terelések eszköze. Szépen faragott, titokzatos fa figurákat lehet tőlük vásárolni és apró gyöngyökből fűzött karkötőket. A civilizációt napszemüveg és az otthonos biztonsággal kezelt mobil telefon jelenti. Plusz a dollárok persze. Ez egyelőre mind a jövő zenéje, majd holnap kiderül.
Zanzibáron és a hozzá tartozó két kisebb szigeten majdnem kétmillióan élnek, gyakorlatilag a turizmusból. Az Indiai óceán hófehér homokja, korallszigetei és álomkék vize önmagában is turistacsalogató, és a helyi városok látnivalói után ott van még a szárazföld Tanzánia a nemzeti parkjaival, ahová félórás repüléssel lehet átmenni, a különböző szafari programokra. Ez lesz a legnagyobb programunk, csupa elefánt és oroszlán, külön jegyzetben.
Jelenleg a szobánk felé tartó londínert követjük a sötétben. Emelet, terasz oké, a szoba is rendben van, klíma, kis hűtő működik, az erkély alatt úszómedence, az éjfélre való tekintettel pancsoló vendégek nélkül. Bogár sincsen, londíner egy usd-vel távozik, Hakuna Matata, mint már tudjuk. Jobbra, a pálmákon túl, ezüst holdfény csillog a tengeren. Szép. Akár meg is lehetne nézni közelebbről, de pole-pole!, ami szuahéli nyelven nyugi-nyugit jelent. Ott lesz az a víz reggel is.
Folyt. köv…
