A rossz futballista felel
Nem, erre nem lehetett számítani. Álmunkban persze, könnyen elintéztünk az egész kérdést. Így én is, aki, mint sok millióan rajtam kívül, a magyar labdarugó válogatottnak köszönhetően (amiért nem lehet elég hálás) tanultam meg (és véstem örök időkre a fejembe) a legvarázslatosabb meséket arról, hogy (kis túlzással) a legutolsóból is lehet első, ha csak egy napra is.
A Németországi Európa Bajnokságot, vegyes érzelmekkel vártam, mert komolyan nem tudtam eldönteni, hogy csapatunk mire lehet képes. Nem vitás, hogy a korábbi években, elég magasra tették a lécet, és emelték nem egy szinttel feljebb, az addigiakban, ha el nem is fogadott, de megszokott színvonalat. El lettünk kényeztetve, és nem is hibáztatom azon szurkoló társaimat, akik a vérmesebbnél is vérmesebb elvárásokat fogalmaztak meg. Akár csak magukban, akár nyíltan. Mert nem egy helyen olvastam a torna megkezdése előtt, hogy a csoportból való továbbjutásunk, nem lehet kérdéses, ha hozzuk, a korábbi játékunkat. Onnan pedig, határ a csillagos ég. De igazán, ahogy a játékosok kiutazás előtti nyilatkozatait olvastam és hallgattam, úgy tűnt a számomra, hogy még maguk sem tudják eldönteni, hogy mit várnak maguktól, vagy, hogy mit szeretnének hallani tőlük a szurkolók. Akik ezért a csapatért, a világ végére is képesek elutazni, pénzt, és időt sem sajnálva, hogy a kedvenceiket láthassák. De sok tekintetben, úgy érzem, hogy átestünk a ló túloldalára, és aki megpróbálna reális képet festeni erről a válogatottról, azt azonnal hazaárulónak kiáltják ki, mondván, hogy nem tud semminek sem örülni, hogy soha nem fogja megérteni a futball lélektanát.
Nem akarok, főleg nem így utólag belemagyarázni a kiesésünk okát keresve és kutatva, semmit olyan dolgokba, amik pár nappal még csak szemet szúrtak, de mára már más fénytörésben látok. Kezdve azzal, hogy a tornára való kiutazásunk előtt is, még a tévé képernyő előtt ülve is, szembetűnő és valahol furcsa volt, a játékosok, és nem utolsó sorban a szövetségi kapitány feszültsége. Ami, ahogy mondani szokás, tapintható volt. Mintha valami megtört és szakadt volna bennük. Amit be lehet tudni a veretlenségünk elvesztésének, hogy rá kellett ébredniük a fiúknak, hogy ők sem verhetetlenek, hogy nem elég csak kifutni a pályára, és máris a zsebükben tudhatjuk a három pontot.
Tíz és tízezrek indultak el Németországba, tudva, hogy valami csoda vár ott majd rájuk, amely érzést, csak erősíthette benne a csapatkapitányunk is, aki már hónapokkal ezelőtt azt ígérte, hogy idén majd valami felejthetetlent alkotnak. Ami (ha rosszmájú akarok lenni) elég durván bejött, hiszen már most egy kötetet meg lehetne tölteni a mély, és kevésbé mély elemzésekkel, hogy miért történt minden úgy, ahogy. Én sem tudtam hová tenni azt a megilletődöttséget, ami a játékosainkon megfigyeltem, akik csípőből persze elmondták újra és újra, az addig jól bevált kliséket, de mintha ezeket már ők maguk sem hitték volna el. Csak azt tudták, hogy a szurkolók nagy része, ezt akarja tőlük hallani. Reálisan fogalmazni és gondolkodni, nem igen akart senki. Ez a csapat, csúnya magyarsággal, meg lett szeretve, és ez a szeretet akkor is él, ha semmi játékot nem mutatunk, ha kikapunk. Akkor is tízezrek éltetik őket, és tapsolják meg, énekelve el a himnuszt, vagy az éppen aktuális, már-már himnusszá nemesedő dalszöveget.
Nem láttam a játékosainkban a tüzet, mintha megszűntek volna egy szerető és összetartó család lenni. Amelyben a kapitánynak is elévülhetetlen szerepe van a szememben, hiszen olyan játékosokhoz volt képes foggal és körömmel, tűzön és vízen át ragaszkodni, akik korábban megalapozták ennek a csapatnak a tartását, de akik az utóbbi időben, még csak meg sem közelítették a korábban mutatott klasszis formájukat. Közben olyan játékosokat volt képes itthon hagyni, vagy be sem hívni a külföldi csapataikból, akiknek nem kis érdeme volt a tornára való kijutásukban. És nekem ne mondja senki, és ne is próbálja meg megmagyarázni, hogy ez nem szült rossz vért a csapaton belül, hogy ez nem tett frusztrálttá sokakat, legyenek akármilyen profik, és felnőtt gondolkodásúak.
Amikor a csapatot szállító busz begördült Németországba, és szálltak le róla, sorban a játékosaink, és a kapitány, egy mosolyt nem láttam senki arcán. Mintha teher lett volna mindenki számára, hogy ott vannak.
Zavarodottnak és tanácstalannak tűnt mindenki, mintha fejben senki sem lett volna, finoman fogalmazva sem a toppon. Főleg nem csapatkapitányunk, aki, akár csak az összes többi csapattársa, még csak árnyéka sem tudott lenni önmagának.
A Svájc elleni mérkőzést nézve, többször is el akartam kapcsolni, mert egész egyszerűen nem hittem a szememnek. Csak kutatva az emlékeimben, hogy vajon mikor muzsikáltak a legjobbjaink ilyen rosszul és hamisan. Szenvedés, önkínzás volt nézni azt az ötlettelen, erőtlen, taktika és elképzelés nélküli játékot (ha ezt játéknak lehet hívni) amit közel másfél félidőn át mutattak. Utána valamelyest ugyan összekapták magukat, vagy az ellenfél engedett inkább többet, de az összképet tekintve, ez mintsem változtatott azon meggyőződésemnek, hogy mi már a pályára lépés előtt elvesztettük a legkisebb esélyét is annak, hogy akár így, akár úgy, de továbbjussunk a csoportból. Vagy, hogy egyáltalán partiban legyünk bármelyik csoportellenfelünkkel.
A Németek elleni vereség, mondhatni, megbocsátható, és akár előre borítékolható is lehetett volna, de azért képesek voltak meggyőzni minket arról, hogy még ők sem verhetetlenek a számunkra, hogy nekik is komoly fejtörést tudunk okozni. Itt is vereség lett a vége, de nem égettük le magunkat.
A Skótok elleni mérkőzés is maximum egy döntetlen lett volna, ha nem jön az utolsó utáni pillanatokban lőtt csoda-gól, amibe azóta is úgy kapaszkodunk, mint egy szalmaszálba. Hogy még sem veszett el a magyar virtus, hogy mégis csak megmutattuk. De ez is csak egy percen múlott. Hogy aztán várjunk a biztosnak vett továbbjutásra, mint csoport-harmadik, de ahogy korábban minden bejött, úgy most, a papírforma is borult, és nem is egyszer, nem is egy helyszínen. Amibe bele lehet magyarázni, hogy többek ellenünk játszottak, meg hasonló badarságok, amivel el lehet leplezni a fájó valóságot, hogy magunk tettük nehézzé, sőt lehetetlenné, nem hogy a továbbjutásunkat, de azt is, hogy megálljuk a helyünket a csoportban.
Furcsa szájízzel kellett végignéznem, vagy inkább szenvednem a mieink Európa Bajnoki meccseit, de ahogy sokan még így is mennybe emelik őket, én még véletlenül sem kívánnám őket a pokolba, és temetném el, vagy írnám le őket. Van még ebben a csapatban tartalék, és biztos vagyok benne, hogy ha a kapitány, minden őt ért, valós vagy valótlan vád és kritika ellenére is (amit nem lehetett nem észrevenni, hogy minden korábbinál jobban a szívére és a lelkére vett, nem is hagyva szó nélkül azokat) marad a székében, sok meglepetést fognak még okozni.
Nem kellene elüldözni őt, ahogy szétverni sem ezt a csapatot, ahogy fejeket követelni, és mindent új alapokra helyezni. Hiszen ennek a csapatnak köszönhetően tanultam meg mindent a második esélyről. Megtanítva arra, hogy akármi történik is, elfogadjuk a sorsunkat, de az utolsó percig higgyünk a csodában. Hogy győztesként, valódi és kikezdhetetlen legyen az igazunk. Hogy, mint most, ne vesztesként kelljen megvédeni magunkat, és magyarázni a bizonyítványunkat, egyenesen győztesnek kiáltva ki magunkat. Mert azt régóta tudjuk: ez nem megy, anélkül, hogy közröhej tárgyává ne tennénk magunkat.
Reménykedve abban, hogy abba a bizonyos „felsőbb osztályba” felléphetünk még, amelybe most, az elégtelen eredményünk miatt nem sikerült.
Móritz Mátyás
2024. Június 29.
Budapest, Csepel