Zanzibár.2.
Szafari. I.
Ez Tanzánia nemzeti parkja, ahol igazi szafari lesz nekünk. Az ember gyerekkorában annyi mindent összeolvas, aztán itt helyben meglepődik, nincs bőr lábszárvédős bakancs a kígyók miatt, parafa kalap a napszúrás és fátyol a moszkitók ellen, puskát sem adnak, csalódtam. Van viszont pattintós sör a szobahűtőből, ha csak fel nem robban a melegtől. Visszaléptünk a civilizáció elejére, a hegyek túloldalán húzódó esőerdőkben élő gorillák ma is ugyanúgy élnek ott, mint tízezer éve, mi pedig itt mobiltelefonálgatunk a közelükben.
Magasból a látvány azért, nagyjából megvan, bár fentről is lapos a föld, hiába mondják, hogy gömbölyű, mert ez a kis gép max. ezer méteren repült és innen az nem volt látható. Szűkösen, de kényelmetlenül ültünk benne, kezünkben a kiosztott félliteres vizespalackokkal, hangerővel viszont bőven el voltunk látva, végig dübörögtek a szárnyakon lévő motorok. Humoros utas, mint mindig, itt is volt, aki hátra fordulva, mindenkinek elmagyarázta, hogy ha nem halljuk a dübörgést, az sokkal rosszabb lesz, mert akkor esünk lefelé. Hát, kösz, inkább hagyta volna őket aludni.
Viszont ilyen alacsonyról tisztán láthatók a hajdani vulkáni kráterek, náddal szegett folyók és tavak vannak, víziló és krokodil él bennük, továbbá sötétzöld erdőkkel bekerített végtelen sárgára fakult szavannák. A magányos foltok értékes árnyékot adó ernyőakácia és baobab fák, alattuk a tűző nap elől oda húzódott antilop, vagy zebracsordák álltak, a fakoronák felett, hosszú sárga nyakú zsiráf fejek imbolyognak. Ők legalább felülről tudnak legelészni. A szabad, száraz füves mezőkön magányos gnú és néhány elefántcsalád, ott a picik az anyjuk hasa alatt, árnyékban gyalogolnak. Vannak még rövid életű, időszakos tavak, ezek az esőzésektől születnek és a nap gyorsan el is tünteti őket, messze pedig a hegyek karéjából kiemelkedik a Kilimandzsáró.
Majdnem hatezer méter magas, a többiek csak a derekáig érnek. Több napos, embert próbáló mászással lehet feljutni rá, szervezetten, jó fizikum kell hozzá és nagyon nem szegénynek való, úgy, hogy ezt inkább majd máskor. Ennyi volt látható a levegőből, majd az ülés nélküli légikisérő előjön a semmiből, becsatolunk neki, aggódunk, majd simán leszállunk. Tegnap nem fogadott gépet az az egyenes földdarab, amit elneveztek repülőtérnek, volt egy aprócska eső ugyanis, ilyenkor meg kell várni, amíg a sártenger megszárad egy kicsit.
Még nem tudjuk, hogy este bokáig cuppogunk majd benne, ami direkt kár, mert igazi, kerek maszáj kunyhók állnak a szafari épület mögött, ott alhatnak a mázlisták, amikor nem tud felszállni a repülő. Bár, ki tudja, azért a hotel kényelmesebb, igaz, ott nincs annyi romantika, de nem jön éjszaka az ablak alá a hiéna. Persze lehet, hogy ez is turista szöveg, mert akárhogy néztünk körbe, csak a személyzet kecskéit és néhány macskát láthattunk.
Reggel a tenger felett csak bő tíz percet repültünk, Zanzibár szigettől a szárazföldig, onnan félóra alattunk a Mikumi nevű nemzeti park. Ennyi volt a megérkezés, kalapok, fényképezőgépek, vizes palackok, hat személyenként kapunk egy naptetős Land Rovert, elég viharverteknek tűnnek és kábé egyidősek velem, de menetközben kiderül, hogy nagyon erősek. Távolabb az étterem, a mellé épült konyhaházból fehér kötényes fekete nők, fedeles, acél tartályokban hordják át a valószinűleg-ebédünket, majd négy óra múlva, ha visszahoznak megehetjük, ha addig nem evett meg minket valami. Az étel nem fog kihülni, az biztos.
Összegyűlve egy fa árnyékában várjuk a saját kisérő vadőr sofőrünket, a civilizált világtól csak egy alacsony kőfal választja el a napon aszalódó dzsipeket, -én pedig megnézhettem a nap első vadászatát.
Egyszer majd te is megdöglesz! – ezt a farkát veszített zöld gyík üzente lihegve a szafari iroda macskájának, amikor a cipőm alatt biztos fedezékbe ért. Az önállósodott farok vadul vergődött a vadász karmai között, esze nélkül, mert az a gyík, fejes lábas részével együtt sikeresen megúszta a támadást. Nyilvánvaló. hogy kinn, az alacsony kőfal másik oldalán hasonló élet-halál ügyek történnek majd, csak nagyobb állatokkal, nem az ide látogató szafaristák izgatott örömére, hanem mert élni kell.
Itt,a sivatagban, ahol európai méretekben megyényi nemzeti parkok terültek el, nélkülünk zajlik az élet, mi csak nézői lehetünk, mondhatjuk, hogy az ősidők óta itt élők csendes egyetértésével. Igaz, erről senki sem kérdezte meg őket.
Az orrszarvútól az antilopokig, természetesnek vették, hogy minden úgy van, ahogy kell lennie, időtlen idők óta, az elefántokat és a frissen farkát vesztett gyíkot is beleértve, vagy a babun majmot például, aki pávián és babuinnak kell írni a nevét. Vele még találkozni fogunk.
Az ember, minden itt élőnek, saját természetét megtagadva, a legnagyobb ajándékot adja, amikor nem öli meg őket, mindössze annyit kér cserébe, hogy viseljék el a zöldesbarnára mázolt terepjárókat a bennük ülő, élénkvörösre sült látogatókkal együtt. Ezért rá sem hederítettek a napernyős, kalapos, zajos népségre, akiket autókba tereltek az itt lakó állatok szervezett megtekintése céljából, hogy majd a rövid megállókkal és ebéddel tarkított körút után, – létszámellenőrzést követően vissza repülhessenek a szállodáikba, elérve a kései vacsoraidőt.
Az elszánt szafarizóknak már az ideút is különleges volt, a fél világot átrepülő óriásgépeken, táncos léptű sztyuvik egy intésre hoztak ételt, italt, kis pokrócot, az előző ülés háttámlájában asztalka rejtőzött, felette érintőképernyős monitor, mozifilm választékkal, ha kívánták, egy térképen, a földgömb éppen alattuk lévő részén pici repülőgép mutatta, hogy merre járnak.
Ezzel szemben, már a felszállás előtt állniuk kellett a lépcsőnél, mert úgy tűnt, hogy túl sokan vannak. A felengedő, jegyszedő egyszem légikisérő csak nézte a létszám felett, pluszban érkező utolsó utast, úgy járt, mint Noé a harmadik tevével, aki már nem volt az utaslistán. Aztán számolni se kellett, mert kiderült, hogy valami bennfentes, fekete szemüveges vadőrféle hivatalos személy volt a plusz, már a gépből nézett kifelé, nyilván várták az oroszlánok, mert nem szállt le, csak annyi engedményt tett, hogy átült a sztyuvi biztonsági ülésébe, az ajtó elé.
Már eddig is tiszta kaland volt az élet, pedig élőben még egyetlen állat sem került elénk, kivéve a szafaris szolgálati macskát a gyíkjával. Ültünk, vártuk a kisérőket és jól ki lettünk oktatva. Ha bemászunk a terepjáróba, a szék, nagyon fontos. Abból csak akkor lehet kiszállni, ha mondják, mert különben beszáll a majom. Majomból pedig Afrikában sok és sokféle van, az egyenlítő mentén sötétlő magas hegyekben élő gorilláktól a tengerparton sétáló maszájok nyakában ülő apró majmocskákig. Nekünk csak egy szigorú tekintetű pávián csapat jutott, mit mondjak, mi nem simogattuk meg őket, cserébe nem lettünk megharapva.
A dzsipek szabott útvonalon lassan poroszkáltak, elegendő időt hagyva az árnyékba húzódó vadak fényképezésére, akik a legforróbb órákban, nyugodni szerettek volna a kevéske hűvösben. Az antilop félék ilyenkor udvariasan odébb mentek, a ragadozók pedig a déli hőségtől kábán, majdnem érintésnyi közelséget is elviseltek, tudták, hogy ők nem lesznek megharapva, értelmes állat pedig délben nem vadászik.
A látogatók után csak a diesel motorok halk kerepelése és egy kékes füstfelhő maradt, benne a százas faktorú napvédő kenőcsök illata, az emberek csípős izzadtságszagával elkeveredve.
Ilyen volt nekik az élet, kibírható, ha nem is volt sok választásuk. Ahol nem vigyáztak rájuk vadőrök, még mindig vadászták őket, húsért, agyarért, igazi bőrcipőért, mikor éppen mire volt szükség. A maszájok hosszú lándzsája nemcsak a marhák terelésére szolgált, mert az oroszlánnak és a sor végén levő apró vadaknak is élnie kellett valahogy.
Folyt.köv: szafari II.
