Zanzibár-Tanzánia
Szafari II.
Úgy kell tenni, mintha egy dinnyemagot szeretnél kiköpni az állatkertben, ami a nyelved alá szorult, – és mondjad közben, hogy: tembo! Közben kicsit bele is haraphatsz a nyelvedbe, mint az angolok. Ha sikerült, akkor odajön az elefánt kiflit enni. Ha nem, akkor az állat vagy nem Afrikából való, vagy azt mondtad neki, hogy pálmabort szeretnél inni, csak nem jó helyre tetted be a dinnyemagot. A szuahéli nyelv nem egyszerű, ezért jobb a kiejtést előre gyakorolni, savanyú cukorért négyévestől felfelé minden gyerek vállalkozik erre, csak színes papírba legyen csomagolva. Mármint a cukor.
Afrikában aztán minden másképpen van. A gyerek tanítás nélkül elszalad a cukorral, a csoporttagok pedig bíztatnak, hogy inkább az autóban tanuljak helyi nyelvjárást a vadőrtől, mert az tényleg ért hozzá. És nekik sem kéne miattam a napon aszalódni.
Irigyek voltak rám, mert én láttam már állatkerten kívüli elefántot, igazi dzsungel szafarin is jártam, pontosabban ültem, egy elefánt nyaka tájára kötözött karosszékben. Felülről lenézve, egy nagy, szürke fej volt az egész, lent az elefánt gazdája gyalogolt végig mellettem, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy kapaszkodjak, nehogy lesodorjon egy faág a székről. Ahol pedig folyócskához értünk, ravasz módon csak az állatot és engem küldött be a vízbe, mert vigyázott a papucsára, és egyébként is, ennyi volt kifizetve. Nem volt se majom, se kígyó, Tarzan sem hintázott a liánokon, csak sűrű, párás erdő és szúnyogok, elég sokan. Leszállás után pedig már annyira bátor voltam, hogy kicsinyelni kezdtem az amúgy teherautó méretű agyarast. Azt hiszem, akkor döntöttem el, hogy legközelebb nem ilyen félignagy bérelefántot fogadok három órára, aki családtag a thaiaknál és leláncolt lábbal alszik, nehogy túlzásba vigye a szabadságot, szóval, ezt nem. A végén hiába kapott egy kosárka banánt ajándékba, inkább sajnálatot éreztem, mint örömöt. Afrikába kellett jönnöm, ahol szinte teljesen szabadon élnek, és a vadorzókra vadásznak inkább, mint őrájuk, legfeljebb nem kapnak banánt, de azt túl lehet élni.
Szóval, nemzeti park, Mikumi. Bekászálódunk a dzsipekbe, heten ülünk, plusz az őrző védő vadőr sofőr. Fölül ponyva, de a nap igyekszik mindenhonnan sütni, talán harminchat fok meleg van, ha megállunk, akkor kicsivel több. Végig gyalogos tempóban mentünk, hogy ne idegesítsük a dús állatvilágot, amit idáig egy darab tarajos sül képviselt. Őt sem vettük volna észre, de amikor megálltunk a kedvéért, láthatóvá vált, és amikor mozogni is kezdett, tisztán meg lehetett különböztetni a hosszú, sárga tüskéit a hosszú, sárga fűtől. Mire a csoport előszedte a telefonokat, már csak a hátulját tudták lefényképezni a bozótban. Így jártunk a krokodillal is, de arról majd később. Tovább poroszkáltunk, állat sehol. Aztán a facsoportok árnyékában megláttuk az első antilop és zebra csordákat a szárazra sült fűben, néhány magányos gnú is ácsorgott a forró napon teljesen céltalanul, ránk sem hederítettek.
Aztán feltűntek a nagy, szürke, mozgó dombok – tembo -, mondta a vadőr, mintha személyesen nekünk intézte volna.
Tudvalevő, hogy az afrikaiak egy kicsikével nagyobbak, mint az indiaiak, de más olvasni és megint más, amikor az autó árnyékba borul, mert az elefánt betakarja az egyik, ajtó méretű fülével és jön mögötte a többi darabja is. De ez csak később történt, egyelőre biztos távolságból videózhattunk egy komplett családot, nagy agyarú családapával, kicsit kisebb mamával, és egy kövér póni méretű kamasz volt még, egy bernáthegyi méretű öcsikével. A nagyon kicsi, alig kétszáz kilós óvodás az anyja hasa alatt, árnyékban játszott, néha a saját ormányával, de volt játékos hempergés is, a póni méretű kamasz már felnőtt módjára, a ritkás elefántfűben kotorászott. A nőstény, aki minden szempontból jóval nagyobb volt a dzsipnél, homokot dobált fel ormányával a hátára, a hosszú agyaras hím pedig, egyszerűen csak volt. Ezekkel a méretekkel, ilyen melegben, ez pont megfelel. A családi négyes, lassan legelészve vonult a dzsipünk felé, a vadőr nem csinált semmit, ő megmutatta az elefántokat, majd szóljunk neki, ha már elég.
Ahogy közeledtek, valahogy, egyre nagyobbak lettek. A kamasz átlépve az útmenti árkon, figyelmesen körbejárta az autót, ha jól összeszedte volna magát, talán lendületből egyedül is fel tudott volna minket borítani, de ha az anya is besegít, sima ügy lett volna, úgy, hogy nem csináltunk semmit. Ilyenkor ez a legjobb. Közben ideért az apa is, tőle elég, ha egyszerűen csak ránk lép. Olvastam, hogyha széttárja a hatalmas füleit akkor mérges, olyankor rendkívül gyorsan futni kell. Igaz, ő a vastag lábaival nem tud ugrándozva szaladni, de a méreteinek köszönhetően, lépegetve is akár tizenöt kilométer per órára képes, attól függően, hogy mennyire lett felidegesítve. Én, ha nagyon félek, tízet futok óránként, ez a koromnak pont megfelel, de jelen esetben ennyivel nem nyertem volna, maradt a békés együttlét, végülis nem eszik embert, azt mondják. Kell ilyenkor az autó, van teteje is, csak ülni kell benne és mosolyogni.
Járó motorral álltunk, a telóval, zajtalanul lehetett videózni és nem is mozogtunk provokatívan, a diesel füsthöz már hozzászokhattak, ezért a család úgy döntött, hogy átmegy előttünk. Abban a helyzetben ez az egyszerű dolog is félelmet kelt, többfelé is figyelni kell egyszerre – wazze! -, ez idejön! – Ennyit tudott suttogni a legizmosabb szafarizó, a többi inkább nem vett levegőt. A minket védő vadőr, ahelyett, hogy puskát fogott volna, csak bóbiskolt az első ülésben. A hím, lehajolt és benézett a kocsi oldalán, ablak persze nincs, tiszta Jurassic park érzés volt, aztán puszta pedagógiából, kicsit súrolta a kocsi oldalát, a comb vastagságú ormánya pedig az arcom előtt himbálódzott, de én tudtam, csak a kölkeit oktatta.
Fel sem lökött, mert nem lett volna értelme, mint oly sokszor, megint az állatnak volt több esze. Megpaskolhattam volna a lábát, mert az elefánt többi része felettem volt, de nem bizalmaskodtam. Kis ideig még nézhettük a szürke, repedezett oldalát, aztán a kicsi is átcsámpázott előttünk, tulajdonképpen ránk sem néztek. Ennyi. „A nyár meg sem hőkölt belé” – ezt írta Ady, mikor a Szent Mihály útján átment. Pedig Párizsban nem is volt elefánt. A vadőr meg, amikor látta, hogy kiment belőlünk az ideg, lassan elindult. Ilyenkor édes a levegő és az ember rájön, hogy milyen szép az élet. Aztán egyéb állatokat kerestünk.
folyt. köv: Szafari III.
