Zanzibár – Tanzánia
Szafari. III.
A hiéna idegesítő. Az oroszlánokkal akartam kezdeni, mert az volt a nap fénypontja, de jellemző ahogy eléjük tolakodtak, csúnyák is sajnos, ez az igazság, semmi kedvesség, csak egy ijesztő méretű, vicsorgó kutyafej, hatalmas fogakkal, izmos felsőtest és csámpás, aránytalanul kicsi hátsó lábak. Visong, nyávog, kacarászik, mint egy őrült operaénekes, ráadásul falkában jár. Fiszinek hívják őket. Erőszakos, ügyes, a gyereket kilopja a bölcsőből, és olyan kitartó, hogy az oroszlánt is képes az elejtett vad otthagyására kényszeríteni. Nehéz őket szeretni. A falka makacs, vészjósló és kiszámíthatatlan, idegtépő vihogással köröznek az elejtett vadját őrző oroszlán körül, persze, nem őt támadják, mert ha bármelyiket képes lenne elkapni, annak vége, csak éppen annyian vannak, hogy ha a Simba bármelyikük üldözésébe fogna, a többiek pillanatok alatt szétszednék a zsákmányát. Igy csak nagy hörögve nekiugrik a legközelebb állónak, de már megy is vissza az antilopjához, nehogy elvegyék tőle. A leopárdot sem merik megtámadni, mert ha a keselyűk meglátják, hogy elejtett valamit, és gyülekeznek a maradékra várva, mire leszállnak, már ott vannak a hiénák és a prédát percek alatt kell felfalni, vagy nem lesz mit. Láttunk egy antilop félét, magasan, egy akácia ágai közé szorítva, oda cipelhette fel a leopárd, mielőtt elették volna az orra elől. Csak a hosszú agancsos feje és a patás lábai lógtak le, a közepe már hiányzott. Ha szerencséje van, holnap reggelre is marad belőle. Kerestük az elegáns, fekete foltos, sárga bundájú ragadozót, aki a déli órákat általában egy szellős fa vastag ágán elnyúlva szokta tölteni, hátha a közelből őrzi a fél antilopját, de sajnos, nem kívánt találkozni velünk.
Az utolsó antilop vacsora után aztán semmi hulladék nem marad, az elejtett vad utolsó maradékai is eltűnnek. Ez egy tiszta földrész, a hiénák, keselyűk, gondoskodnak az állandó takarításról.
Most is valami eredményes vadászat lehetett a közelben, mert keselyűk köröztek a magasban, alattuk, mint itthon a csapatba verődött kóbor kutyák, úgy ügetett egy hiéna falka, ők már tudták hová. Kár, hogy a Roverrel nem tudtunk a tetthelyhez közel kerülni. Sejthető volt, hogy oroszlán szerzett magának ennivalót, de közel csak egy rókára hasonlító, nagyfülű sakál ült a magas fűben, türelmesen megvárva amíg odébb állunk.
Oroszlánok még mindig sehol. Aztán egy magányos fa mellett félre húzódott a kocsi, egészen a fát körbenövő, sűrű bozót mellé. Balról az autókerekekkel pépesre gyúrt sár, jobbról a tüskés sövény, ha akarunk, sem tudtunk volna kiszállni. Kis ideig tanácstalanul ültünk a melegben, aztán a vadőr egy unott mozdulattal rámutatott a sövényre. Az autó mellett, karnyújtásnyira egy nagy hím oroszlán feküdt, olyan laposan kiterülve, hogy azt hittük, nem él, még észrevenni sem volt könnyű. Vastag sörényes fejét a sötét árnyékba dugta, kinyújtott hátsó lábai kilógtak a bozótból, majdnem ráment a kerekünk. Kis nyújtózkodással elértem volna a hátsó részét.
Ilyen alkalom az életben egyszer jön, micsoda hőstett lenne egy élő oroszlán farkát megráncigálni! – Ezt, mint vágyálmot pár órával később, az ebédnél kitárgyaltuk, de akkor és ott csak nagyon udvariasan néztünk, szerencsére volt egy kis alapzaj a járó motor miatt, ezért óvatosan lélegezni tudtunk, de semmi egyebet. Nem tudom, ha hirtelen megszólalt volna egy mobil, vagy egyikünk tüsszent egyet, akkor emberhalál lett volna, vagy csak a másik oldalára fordul tőle. Olyan volt a Simba, mint egy nagy, sárga szőnyeg, aminek az elejére egy oroszlánfej trófeát tettek. Aztán a szőnyeg megunta, hogy nézzük, felállt, akkor már nem látszott laposnak, mint egy óriás cica, oda dörgölte sörényét a fa törzséhez és egy hűvösebb részben visszafeküdt aludni. A végén még meg is voltunk sértődve, hogy ennyire semmibe vett bennünket, bár déli egy óra volt, árnyékban negyven fok, plusz az apró, ilyenkor senki nem szeret vérengzeni, meg tudtam érteni.
Mikor elegünk lett, kiálltunk a Roverrel az útra a sövény mellől, de még mindig szigorúan az ülésből, egy távoli facsoport mellett legelésző kis antilop csapatot videóztunk. Aztán a sövényből előjött egy nőstény oroszlán, szintén az antilopokat figyelve, nyilván eddig is ott pihent a bozótban csak nem vettük észre.
Nem lehet egy szavunk sem, két oroszlán egyszerre, ráadásul ilyen közelről, az nem semmi. Ő is sárga volt, és elég nagy, nem volt sörénye, de azért féltünk tőle.
Volt egy magányos antilop, aki legelgetés közben a közelünkbe kódorgott, egy harapás fű, egy körülnézés, közel vannak-e a többiek, nem jönnek elő a kétlábúak a morgó autóból, vagy pláne az oroszlán az árnyékos fa alól, ezt mind figyelnie kellett neki ebéd közben.
A nőstény oroszlán, szerintem már eddig is láthatta őt, és most, hogy a dzsip zavart okozott az erőben, gondolhatta jó lenne az az antilop ebédre. A dzsip pedig pont útba esett neki. Laposkúszásban elért az autó elejéhez, a kocsi jobbkormányos, én a bal egyesben ültem, így hárman voltunk elől, a vadőr, én, és a Simba, igaz, ő az ajtó túloldalán. Sehol egy üveg, amit föltekerhetnék, vagy rács például, így lassan behúztam a könyökömet, mert pont alattam volt a feje, nehogy azt higgye, bizalmaskodni akarok. Ha kinyújtom a kezem, pont meg tudtam volna vakarni a fülét, de nem volt kedvem. Holnaptól egy kézzel kéne borotválkoznom, szegényt pedig lelőnék miattam. Nem kell ez senkinek, az is lehet, hogy vakarástól dorombolt volna, mert a parkban évek óta nem volt kézletépés vagy hasonló, de jobb a békesség. Ő pedig csak a vadász ösztönének nem tudott ellenállni, és az autót használta fedezéknek. Úgy lopakodott, ahogy itthon, a macska les egy egérre, ugyanazokkal a mozdulatokkal. Mint egy három szereplős színdarab, az óvatos antilop, a támadni kész oroszlán és a puskás vadőr, akinek darabra el kell számolni a páholyban ülő nézőkkel, aztán jött az akció. Hosszú, izgatott toporgás után a nőstény elrugaszkodott, gyors vágtával a talán harminc méterre lévő antilop felé, aki néhány ugrással kétszer olyan messzire jutott, és futott vele az egész csapat, ameddig csak szemmel követni tudtuk. Jobb volt így nekünk, mára elég volt a fán lógó antilop látványa.
Ha meggondolom, ebben a hőségben, a melegre érzéketlen gnúkat kivéve, mindenki az árnyékra vadászott, saját jószántukból sétálgató oroszlánokat sem láttunk, ennek az egy nősténynek a kivételével, az is visszasétált a hűvös pihenőhelyére, nem is gondolhatta komolyan a vadászatot, csak beijesztett az antilopnak. Amikor egy állandó pihenő helyen ki lehetett szállni, lefilmeztük a vadőrt, hogy örüljön amiért ilyen ügyes volt, aztán kicsit szenvedtünk még a napon, és elindultunk vízilovat keresni.
Folyt.köv.: szafari IV.
