Körém dobálta az élet az álmaim és engedte összeszedni
(Interjú Horváth Szabolccsal)
A tatabányai költőnek, irodalmi kör vezetőnek az év elején új kötete jelent meg, Margóra írt gondolatok címmel, melyet nemrégiben be is mutatott a közönségnek, valamint az általa vezetett Tollkoptatók irodalmi kör is 4 éves lett november elején. Tevékenységeiről, terveiről beszélgettünk.
Először is, köszöntelek, Szabi! Gratulálok a kötetbemutatódhoz! Amikor utoljára beszélgettünk, tavasszal, akkor éppen Szabó Juliannától búcsúztál, és arról, hogyan tudsz majd, illetve hogyan fogsz nélküle dolgozni a jövőben. A könyvbemutatódon is említésre került a személye. Hogyan viszonyulsz hozzá, hogyan gondolsz vissza rá?
Először is, köszönöm a gratulációt! Juliannát valóban megemlítettük a bemutatón. Ez egy olyan téma, amiben utoljára fogok nyilatkozni. Sajnos igaza lett abban, hogy hogyan fog elmenni, és hogy lesz egy ember, aki őt nem felejti el soha. A következő pár gondolatomat aki elhiszi, elhiszi, aki nem, az nem, nem vagyunk egyformák. Földi létben már nincs, de a kettőnk agya, elméje még mindig kapcsolatban van. Nem tudom megmagyarázni, de a maga módján „üzen”, hogy erre, vagy arra figyeljek oda. Vannak dolgok, amiket még jobban megérzek előre.
Julianna nem olvashatta már a földi életében a novelláid. Mit gondolsz, tetszenének neki a történeteid?
Bízom benne, hogy igen. Az első díjnyertes lett, reménykedem, hogy a másik is valami úton módon befut. Voltaképp befutott mert, aki elolvasta gratulált hozzá. Máig ahhoz tartom magam, hogy ha egy embernek tetszik, amit leírtam, már megérte, ha az több mint egy, akkor még jobb.
Beszélgessünk kicsit a műsorról. A bemutatódat a Tatabányai Múzeumban tartottátok, és a rendezvényt a város első embere, Szücsné Posztovics Ilona, Tatabánya Megyei Jogú Város polgármestere nyitotta meg. A műsorvezető pedig Horváth Viktória volt: ez volt az 5. könyvbemutatód, amit ő vezetett. Visszatekintve, mit gondolsz a műsorról, hogy sikerült?
Szeretném megköszönni a Múzeumnak a helyet, Kiss Vendelnek és Polgármester Asszonynak a nyitóbeszédet. Reménykedtem benne, hogy Polgármester Asszony elvállalja a program megnyitását; hálás vagyok, hogy elfogadta a felkérést. Kíváncsi voltam a véleményére a kötetről, vagy arról, amit csinálok, képviselek. Ilyenkor ott motoszkál bennem egy egészséges izgalom, drukkolás. Egy nyilvános könyvbemutató különleges alkalom, amikor az ember szeretne jó benyomást kelteni, és szeretné, hogy minden jól sikerüljön. Megemlíteném Orbán Gábort, aki nagyszerű zenét varázsolt a közönségnek, és, amint mondtad, Viktóriával ez volt az ötödik könyvbemutatóm, amit együtt csináltunk meg. Volt egy-két nehéz kérdése számomra. Neki is köszönöm a műsorvezetést. Mindenki elfogult, ha saját előadásáról kérdezik, ez velem is így van. Mégis, úgy érzem, jól sikerült a bemutató, és ezt támasztja alá, hogy többen felvételről is megnézték a bemutatót, de hozzám eddig nem érkezett negatív vélemény. Köszönöm azoknak, akik eljöttek, remélem, hogy jól érezték magukat.
Mondhatjuk, hogy Viktóriával összeszokott „csapat” vagytok? Már több bemutatót és az irodalom délutánt is szerveztetek, vezényeltetek együtt.
Viktóriát az egyik legjobb rendezvényszervezőnek tartom a környezetemben. Nagyon sokat tanultam tőle: gyakran mondom is, hogy a legjobbtól tanultam. Igen, összeszokott „csapat” vagyunk. Jól ismerjük emberként is a másikat. Nekem kicsit már furcsa is lenne „premierkönyvbemutatót” tartani nélküle, és, hogy őszinte legyek, nem is szeretnék! De azért most is volt egy-egy kérdése, aminél megijesztett. Meg tudott lepni. Jóval a bemutató előtt átbeszéltük a kötet témáját, a verseket, azt, hogy miről fogunk beszélgetni. Azt talán elmondhatom, hogy a Tollkoptatók témáját én kértem, hogy említsük meg, vagy hát szeretném, hogy beszéljünk róla.
Elhangzott, hogy részedről akkor zárul le egy kötet, amikor lemegy annak a bemutatója. Mit gondolsz most ennek a kötetnek a korszakáról?
Ez a kötet egy évemet öleli fel. 2019-től 2020-ig íródott. Szerintem a hatását elérte, úgy is mondhatnám, hogy célt ért. A kötet végén szereplő jóslatok szekcióval hoztam egy újdonságot, egy kis „merészséget” önmagamtól. Olyasmit, amire talán a környezetem sem számított. Néha kell az újítás. Nem lehet az ember örökké egysíkú. Egy átmeneti korszakom volt ez a kötet.
Hogyan gondolsz rá vissza, és mit gondolsz, a későbbiekben hogyan fogsz?
Szerettem rajta dolgozni. Most még pozitívan viszonyulok hozzá. Nem hiszem, hogy a későbbiekben ez változna. Elhangzott a bemutatón, hogy minden kötetemet egy kicsit a gyermekemnek érzem. Vannak jó és rossz tulajdonságai. Nem tudok rájuk „haragudni”. Valakinek tőlem ez a kedvence, valakinek meg az.
Evezzünk akkor a Tollkoptatók irányába. A műsor elején külön köszöntötted őket. November elején 4 évesek lesztek. Mit gondolsz erről?
Először is köszönöm, hogy eljöttek a műsorra! Tudom, hogy volt olyan, aki szeretett volna inkább ott lenni, mint ahol volt, és megkért, hogy legyen róla felvétel. Miatta is lett. Én azóta sem néztem vissza a teljes műsort. Soha egyiket sem néztem vissza, és nem is fogom. Az utókornak van mindig megörökítve, és természetesen azoknak, akik nem lehettek ott. Visszatérve, nagyon szeretem ezt a kis alkotó közösséget, szeretek együtt dolgozni velük. Az elmúlt hetekben kikutattam, hogy a harmadik fiatalember vagyok, aki városomban, Tatabányán, irodalmi kört, vagy irodalmi kör jellegű csoportot vezetett, és három közül is a legfiatalabb, aki vezette, amikor vezette azt. Számomra nagy nevek mellé kerültem. Nagy megtiszteletés.
Mindjárt beszélgetünk erről is, de még vissza a közösségre. Mi a jövője ennek a csoportnak?
Addig, amíg élünk és nyitottak vagyunk egymásra, működni fog. Én vagyok a legfiatalabb tagja, akár az aktív, vagy akár a pártoló tagokat vesszük. Örülök, hogy vezettem, vezethettem ezt a csoportot. Természetesen jó lenne, ha kicsit fel vagy feljebb karolná ezt a kezdeményezést a város. Egész egyszerűen azért, mert szeretjük az irodalmat. Mindig mondtam, hogy én szeretném azt az embert is megismerni, akit éppen olvasok. Aki fogja a tollat, vagy leüti a billentyűket. Volt olyan tag, akivel sokat hallottunk egymásról már az irodalmi kör előtt is. Olvastunk is a másiktól, de magánemberként a programon ismertük meg egymást. Előtte ugye én az Olvasólámpát vezettem. Az emberek így megismerik egymást. Csak amíg ott az olvasmányélményeket, itt egymás írásait ismerjük meg, és ezáltal egymást. Azt, hogy meddig lesz Tollkoptatók, nem tudom. Az első jubileumot úgy hiszem, hogy megéljük. A másodikban nem vagyok biztos. Egyrészt nincs segítő támogatás, másrészt nincsen utánpótlás.
Szerinted mi lehet Tatabányának az irodalmi jövőképe?
A nagy összefogás szerintem az elkövetkezendő 20-30 évtizedben nem fog bekövetkezni. Nem azért, mert én nem akarom. Voltaképp nyitott lennék rá, de úgy gondolom, hogy fiatal korom ellenére tettem olyan dolgokat, amik valahol engem igazolnak. Azt is pontosan tudom, hogy engem nem fognak elismerni nagyon-nagyon hosszú ideig. A labdát ott szoktam visszadobni, hogy miért üldözik el a fiatal tehetségeket? „Keresik”, de az elmúlt sok évben senkit nem „fedeztek fel”. Az én tisztségem sem felfedezni valakit, de hozzáteszem, én ezért nem is kapok havonta fizetést. Tatabányai a saját városában csak akkor szerepelhet, ha könyvbemutatója van. Író-olvasó találkozóra nem hívják! Van a körömben nem egy olyan szerző, aki szerintem örömkönnyeket hullajtana, ha egyszer irodalmi délután szólna róla. Ezt én sajnos nem tudom neki elintézni. Nem vagyok menedzser. Sok mindennek változnia kellene, de nem én ülök a „szemétdomb” tetején. Egy városi/megyei antológiát már megcsináltam. Kész vagyok arra, hogy egy újabbat megcsináljak. Elvállalnám ezt a küldetést. Azt is, hogy időközönként irodalmi lapja legyen a városnak, amiben csak a helyiek szerepelnek. Pont úgy, mint amikor Lajos bácsi versei megjelentek a helyi újságban. A jelenlegi helyzet most valakinek így jó, így tökéletes, de nem mindenkinek! A tökéleteshez lehetne közelíteni.
Visszatérve az előbbi témára, azt mondtad, hogy nagy nevek közé kerültél. Elárulnád, kik ők?
Az egyik Sebestyén Lajos, a tatabányai bányászköltő. A másik pedig Bárdos László, tanár, könyvtáros. Ha jól tudom, az 50-es években az ő ötlete volt, hogy legyen Tatabányán irodalmi kör, vagy az ő közbenjárásával indult el. Abban nem vagyok biztos, hogy ő is vezette, de legyen ez a tisztség is az övé. Természetesen, ha erről többet tudnék, módosulna ez a feltevés. Azzal teljesen tisztába vagyok, hogy ezt nem fogja leírni a sajtó, ahogyan magáról a csoportról sem hajlandó írni. Bocsánat! Tavaly írtak rólunk, amikor megjelent az online antológiánk.
Nekem még mindig nagy álmom, hogy a Tollkoptatók felvehesse Sebestyén Lajos nevét. Ezt önhatalmúlag nem szeretném véghezvinni. Valaki azt mondta egyszer, hogy méltó utódja vagyok. Megtisztelő, de ez sem az én tisztségem megítélni. Biztosra veszem, hogy ő más mentalitású, habitusú ember volt. Nem csak a korszak(ok) miatt. Nagyon más világban nőttem fel, mint ő.
A könyvbemutatón azt mondtad, hogy az ember, akkor hal meg igazán, ha elfelejtik, te pedig dolgozol azon, hogy Sebestyén Lajost ne felejtsék el. Mit gondolsz, fennmarad a neve?
Remélem, még megélem, hogy ezt le is írják. Bányászváros. A nevében is benne van. Voltak bányászköltői. Hogy kik, és mi volt a föld alatt, arról nagyok sokat beszélnek. Örülnék neki, ha az utánam következő generáció is összekötné a város költészetét egy kicsit Lajos bácsival. Költészete a múlté, a jelené és hiszem, hogy a jövőé. Gondolatait, remélem, megőrzi az utókor.
Tavasszal, amikor beszélgettünk, azt mondtad, ősszel dupla várható. Végül mi lett belőle?
A duplából, ha jól számolom, dupla-dupla lett. „Munkáságom” 18 éves lett, augusztus végén. A Margóra írt gondolatok könyvbemutatója is megvalósult. Meglett a 30. antológia szereplésem a Zsebkönyv 12.-vel. Egy másik mérföldkövet is elértem: 30 antológiában 200 darab versem jelent meg, valamint november 3.-án 4 éves lesz a Tollkoptatók. A legapróbb morzsa ebben az „ünnepben”, hogy ebben az évben eddig 7-szer szerepeltem antológiában. Ilyenre, esetemben eddig nem volt példa.
Számon tartod a magad eredményeid, ha már így tudod ezeket az adatokat?
A Tollkoptatók körében szó volt róla, hogy lehet-e egy-egy embert, szerzőt így „statisztikázni”. A legvégén egy arra jutottunk, hogy valamennyire lehet. Mennyit írt egy évben, egy hónapban, mennyi megjelenése volt, milyen hangulatú versei voltak, és sorolhatnám. Érdekes adatokra lehet rálelni. El lehet vele bíbelődni. Kicsit érdekes, hogy humán és a reál tárgy így is összekapcsolódik. A saját statisztikáimat megcsinálom. Engem érdekel, hogy mennyit foglalkozom ezzel a szenvedéllyel. Máséra sajnos nincs kapacitásom. De sokkal pontosabban vissza tudom magam követni így.
Különleges számodra a jelenlegi Zsebkönyv. Mi a következő mérföldkő?
A zsebkönyv nekem mindig is különleges volt, hiszen a 2015-ben megjelent Zsebkönyv 3 – Lámpagyújtó volt az első antológia, amiben szerepelhettem, és most a 12. összességében a 30. antológiám. A következő mérföldkövem antológiákban az 50 antológiában, 300 vers. Ha az előző közel 10 év alatt sikerült, akkor a következő 10 évben talán az utóbbi is meg fog történni. Meglátjuk. Antológiák terén ez az utolsó vágyálom, ha mondhatom, bakancslista. Utána nekem már minden mindegy. Ha a kutatásaim helyesek, és jók, akkor városomban ez eddig senkinek sem sikerült, főleg nem ilyen fiatalon.
Tehetséges, szerencsés embernek tartod magad?
Huh, ha nagyon drasztikus akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy nem. Van, amiben szerencsés vagyok, és sajnos van, amiben nem. Ebbe részleteiben nem szeretnék belemenni. Az utóbbi egy évben pozitív jelzővel is illetnek. Most nem szeretném elmondani, mert ez így ilyen formában nem biztos, hogy hiteles lenne, sőt. Köszönöm a bíztatást, és az elismerést, jól esik. Olvastam valahol, hogy a tehetség, vagy a hozzáértés nem ér semmit, ha az adott szakterülettel az ember nem foglalkozik eleget. Nem tartom magam tehetségnek. Van egy hobbim, aminek vannak kisebb-nagyobb eredményei, örömei, sikerei. Mondhatnám úgy is, hogy körém dobálta az élet az álmaim és engedte összeszedni.
Mostanában úgy hivatkozol magadra, mint Tatabánya Óváros költője, és nem, mint pusztán Tatabányáé. Elárulnád nekünk, hogy miért?
Azok, akikkel együtt nőttem fel, tulajdonképpen máig várják, hogy megcsinálják életük nagy „művét”, nagy cselekedetét, tettét. Hogy vigyék valamire. Vélhetően ez már elmarad. Elhivatottság, szív, kitartás, akarat. Ez hibádzik, de ha ez eddig elmaradt, akkor én nem látok rá rációt, hogy változás lenne e téren. Én Óvárosban születtem, nőttem fel, és ide is tértem vissza. Ebben a városrészben körülbelül 5-10 ezer ember élhet. Örülök, hogy olyan dolgot csinálok, amit más nem. Tudomásom szerint még egy ember él a közelemben, aki művész, de ő festő. Nem azt mondom, hogy gettó, de szegény réteg lakja.
Ha már szóbahoztad a jövőt pár perccel ezelőtt, mikor várhatnak tőled újra kötetet az olvasók, mik a terveid?
A Szökő gondolatok című kötetem kiadásra vár, az Át a szívemen című kötetem félúton van. Mindig van valami, amin dolgozok. A bemutatón elhangzott tőlem, hogy amíg az embernek van célja, addig biztosan él. Kell, hogy legyen egy cél. Terence Hill is megmondta, a Nevem senkiben, hogy: „Egy igazi férfinak hinnie kell valamiben.”
Tavasszal említetted a 20 éves jubileumot, amit szeretnél majd megünnepelni olvasóiddal, családoddal, barátaiddal. Van erre már konkrét ötleted?
Kezd nagyjából körvonalazódni a fejemben az a program, az a nap, de még egy kicsit messze van. Remélem, sok ismerős arc fog velem szemben ülni. A leírt, és megjelent gondolataimat fogjuk ünnepelni, és nem engem. Együtt szeretnék ünnepelni az emberekkel, barátokkal, olvasókkal. Azok a lányok/nők közül, akiknek verset írtam ki jön el, vagy ki fog eljönni? Az megint egy jó kérdés. Nekem a lelkiismeretem tiszta, nincs miért szégyellni magam. Egy szerelmet és szerelmes verseket szégyellni nem kell. Ki így, ki úgy fejezi ki a szeretetét. De a szerelem sosem lehet szégyenteljes.
Legyen ez a végszó, Szabi! Köszönöm a beszélgetést!
2024.11.06.
M.B.
A bemutató felvétele itt elérhető:
https://www.facebook.com/100063696470012/videos/386312087892781
https://www.youtube.com/watch?v=7JRJ2TbrmEc
